"[...] egyszer egy könyvbe kellett bújnia. Miközben az író írta a könyvet. Pontosabban a szavakba. Hogy akik majd olvassák a könyvet, másmilyenek legyenek, amikor már elolvasták, mint előtte." Az angyal meséjét lapozni és olvasni is megérkezés: a szavakból nyugalom, az illusztrációkból pedig a szinte csak télidőn kapható meleg ölelések puhasága árad – mese a mindennapokban bújócskát játszó szeretet és odafigyelés megmutatkozásáról, a közös csodavárás gyógyító erejéről.

A történet kezdete, mint a kezdetek általában, meglepően prózai: adott egy család és egy kedd este, amikor hirtelen minden elsötétül az otthonukban – áramkimaradás. És mivel a szereplők nem egy meséből léptek ki, egészen emberi és ismerős módon reagálnak a váratlan fordulatra. Az este folyamán azonban valami mégis gyökeresen megváltozik, és az ehhez szükséges szikrát pedig éppannyira a kis Lili részletes történetvezetése adja, mint a fülébe sugdosó transzcendens másik. A nyitójelenetben káosz uralkodik, egyedül a kétcopfos Lili nagy szemei néznek álmodozón, a kislány egészen máshol jár. A gyerekelfoglaltságokban jártas külső szemlélő számára egészen mindennapi dolgot tesz: fantáziavilágát építgeti, az áramkimaradáskor egy angyal eredettörténetének felépítésén munkálkodik. Ám ahogy egyre több részletet oszt meg idősebb testvéreivel és anyukájával a többezer éves angyal múltjáról, Gergőben, Ádámban, de még Morckában is jóleső, rég eltemetett kíváncsiság ébred Ibolya iránt, és már nem is olyan biztosak benne, hogy a hallottak kizárólag Lili képzeletének szüleményei.

A könyv minden egyes illusztrációján könnyedséget és puhaságot tapinthatunk a szemeinkkel, alig találni éles vonalakat, kék és gömbölyded, lebegő formák uralkodnak a papíron. Minden megrajzolt alak fél centivel a föld fölött lebeg, felfele törekszik: Szimonidesz Hajnalka az angyallal való találkozások utáni első, euforikus pillanatokat rögzítette. Ibolya, aki csak az újramesélés, felelevenítés aktusában jelenik meg a szövegben, légies, fluid entitás, aki teremtése óta megannyi metamorfózison esett át: volt már felhő, csokor virág, postás és jászolhoz vezető csillagfény is. Amikor Lilivel találkozik, gázlánghoz hasonló kékes-lilás színekben pompázik, mely névadásra ösztönzi a kislányt, felidézve a megértés és elnevezés szorosan összefüggő mentális gyakorlatait ("Csak olyan szép lila volt, és megkérdeztem, hogy ő Ibolya-e. És akkor azt mondta, hogyha szeretném, hívhatom így.") Az angyal "valódi" nevét és alakját kutatni tehát úgyszólván másodlagos, hiszen ráhagyatkozik, beleilleszkedik az értelemmel és érzékekkel kitapintható valóságba – Lilinek is csupán tíz történetét meséli el, talán mert a kislány számára ez még a számszerűsíthető, biztos ismeretek határán belül található létezőként tételeződik. Ibolyára előbb találunk rá a szereplők arcán szétterülő mosolyban, természeti jelekben és kedves gesztusokban. Érdekes a számszerűsíthető-számszerűsíthetetlen összefüggésében tekinteni a könyv azon sajátosságára is, hogy nincsenek benne oldalszámok, csak váltakozó helyszínekre, a szimbólumok finom egymásra épülésére hagyatkozhatunk olvasás közben. Persze ennek a jellegzetességnek könnyen belátható oka is lehet: a könyv egészen kiskortól ajánlott, és a történettel hallás útján találkozó közönség számára nem hordoz lényeges információt a számozott oldal, de olvasóként izgalmas találkozni a belefeledkezésre való ösztönzés apró sugallataival.

Az angyal végtelenített bújócskája az eltűnés és felbukkanás minden kiszámíthatatlanságával játékosságot csempész a történetbe, de a „rejtőzködő Isten” gazdag irodalommal rendelkező teológiai és filozófiai megközelítését is felidézi. Ibolya néhol a lelki sebeket nyomtalanul begyógyító dallamként bukkan fel, máskor elfoglalt felnőttek számára is könnyen kiszúrható angyal alakú felhőként úszik be a látómezőnkbe. Nemcsak a gyerekekre figyel oda, a társadalmi kiszolgáltatottságból fakadó nehézségek felfüggesztésén is munkálkodik: elűzi a magányt a simogató szellőarccal, ínycsiklandozó kenyérillatként reményt csempész egy éhező család véget nem érő éjszakájába, közben pedig tagadhatatlanul majd’ megszakad a szíve. Nem mindenható csodatevőként érkezett ugyanis a Földre, hanem az emberi jóságot katalizáló erőként, így nemcsak vidám és felhőtlen bújócskákban van része.

A szöveg keretes szerkezetű, tíz egyoldalas történetet fog közre a család estéjéről szóló bevezető és befejező részlet, s bár a mesevilágból a gyertyafény mellett elköltött rögtönzött vacsoraasztalhoz és egy még mindig sötét lakásba érkezünk vissza, a történet bonyodalmát adó áramszünet a minőségi idő ajándékaként értelmeződik újra, az este alakulásának okait firtató, racionalizáló miért? kérdésének egyértelmű megválaszolását már az olvasóra bízva. Anya felnőttes mindentudás és valódi alázat határán egyensúlyozó szavai („Hát... szerintem elég nyilvánvaló”) a Lili által közvetített tíz történet tanulságát is kihangosítják: értékelni és meglátni azt, ami az orrunk előtt van, felfedezni benne az éppen születő csoda lehetőségét, és megosztani azt azokkal, akiket szeretünk. Engedni, hogy a világban rejlő jó és gondoskodó másik melegen megérintsen és formáljon minket, akkor is, ha az a kishúgunk gyermeteg meséiből visszhangzik felénk, miközben úgy érezzük, nincs időnk és energiánk meghallgatni.

Az angyal meséje ugyan már-már megkívánja, hogy a pásztoroknak fényalakban elhozott örömhír legyen az utolsó történet, amit az angyal Lili fülébe sugdos, mégsem válik kimondottan karácsonyi mesévé, fontosabb küldetést teljesít: megnézi, hogy mi lesz azokkal az áramszünetes, későn vacsorázós kedd estékkel, amelyekben ott a sokszor elvesztegetett lehetőség az együttlét csodájának megtapasztalására.

Molnár Krisztina Rita: Az angyal meséje - hanganyaggal. Illusztrálta: Szimonindesz Hajnalka
Cerkabella Kiadó, 2024