színház
2008. 10. 07.
Külön-külön jobbak, mint együtt
A mizantróp az Örkényben
Ötletekben és kifinomult színészi megoldásokban bővelkedik Gothár Péter Molière-rendezése, az előadás viszont korántsem egységes. Mondjuk úgy, hogy eklektikus. Műfordítóként viszont Petri György élt, él, és élni fog.
Azt hiszem, csodálatos egyjelenetes előadásnak lehetnénk tanúi, ha csak a nyitó perceket láthatnánk. A darab viszont folytatódik. A színpadon félhomály, két sötétbarna fal közé szorítva áll két ember: itt ismerjük meg az embergyűlölő Alceste-et (Gálffi László) és barátját, Philinte-et (Polgár Csaba). Mitől jó ez a rész? Talán épp egyszerűségétől, koncentráltságától? Kevés mozgással, szolid világítással két színészegyéniség (egy tapasztalt és egy tavaly végzett) egyszerű öltözetben kifejti azt, amit – mint sejthető előadásmódjukból – már sokszor kimondtak, végigrágtak: Alceste nem bírja elviselni az emberiséget képmutatása miatt.
Az expozíció után nyílik ki a tipikusan Gothár Péter-es tér, most is ő az előadás rendezője és díszlettervezője egy személyben. Hihetetlen disszonancia mutatkozik a tér–zene–játékmód hármasa között. Az egész előadás eklektikus, különböző stílusokat hordoz magán, vagy legalábbis villant fel. A tér hatalmas, modernkedő, mozgatható falakkal, hátul ablak- és tükörimitációkkal, azokon keresztül látni, ahogy érkeznek vagy távoznak egyes szereplők. És ezt jól ki is használják a különböző figurák bemutatására. Azonban a játékstílushoz (akár mert időnként finom, akár mert bohóctréfaszerűen harsány) egyáltalán nem illik ez a hely, valamiféle idegenséget, zavartságot kölcsönöz az előadásnak. És ezt húzza alá ráadásul az oldalt elhelyezett, még annyira sem oda illő piros bőrkanapé – afféle vonatfülkéből átemelt darab.
Annál is inkább kérdéses ez a hely, ahova bekerültek a szereplők, mert a zene (Fekete Gyuláé a dicséret) barokkizáló, régizenés historikusságot idéz. Szól az elején, szól a jelentek közt, hangulatot ad, atmoszférát teremt, néha épp csak pár ütemes vonósokon játszott dallam. Az is előfordul, hogy zavaróan rövid, szinte felfogni sem lehet, és ezáltal értelmét vesztett lesz. De mindenképpen szép és sokszínű, van benne vidámabb és keserűbb vagy éppen kifejezetten humoros; és legalábbis Molière-hez illő.
Ami a játékot illeti, a színészek külön-külön jobbnak tűnnek, mint amilyenre az előadás sikerült – nem nagyon sikerült tehát sem egységet teremteni, sem összhangba hozni látványt, hangot és játékot. Minden bizonnyal nehéz ezeket a molière-i szövegeket artikulálni, hiszen verses, rímel, és ez idegenül hat a néző fülének, bármennyire jó is Petri György fordítása. Igaz, ezt a részét számos helyen nagyon szépen oldották meg a színészek, épphogy áthatották mondataikat a jambusok, finoman érzékeltették a darab verses voltát, mégsem volt idegesítően skandáló. Jó pár ötlet mozgásban és gesztusban szépnek vagy éppen frappánsnak, sőt humorosnak tűnt adott pillanatban, viszont sehogy sem illett az előadásba. Hiába adhatna jó atmoszférát a szolgák hirtelen berontása, mozdulata és kimenetele, ha csak megtörik a ritmust. A Für Anikó által játszott márki hiába érkezik álarcosként hatalmas, hosszú madárcsőrrel, amitől nehézkessé válik az ölelkezés – ennek nem lesz folytatása. És Mácsai Pál egyébként nagyszerű játékával, szellemességével, bár csodásan alakítja a nagyképű, elismerésre vágyó költőt, ha Gothár beülteti két székre a nézőknek háttal Alceste-et és Philinte-et – közhelyes „néző” elrendezés, ugyanakkor zavaró. Mint az egész este: közhelyek, klisék, sokszor jó ötletek is, de ebben a környezetben, illetve a maguk rendszertelenségében, öncélúságukban zavarók.
Molière: A mizantróp
Fordító: Petri György
Rendező: Gothár Péter
Philinte - Polgár Csaba
Alceste - Gálffi László
Oronte - Mácsai Pál
Célimene - Hámori Gabriella
Baszk - Földes Eszter, Ruzsik Katalin
Éliante - Takács Nóra Diána
Márki - Für Anikó, Znamenák István
Tiszt - Köleséri Sándor
Arsinoé - Kerekes Éva
Du Bois - Máthé Zsolt
Díszlet: Gothár Péter
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Zene: Fekete Gyula
Dramaturg: Morcsányi Géza
Munkatárs: Schönberger Ádám, Boskovics Szandra
Ügyelő: Héricz Anna
Súgó: Kanizsay Zita
Asszisztens: Érdi Ariadné
Bemutató: 2008. szeptember 26.
Az expozíció után nyílik ki a tipikusan Gothár Péter-es tér, most is ő az előadás rendezője és díszlettervezője egy személyben. Hihetetlen disszonancia mutatkozik a tér–zene–játékmód hármasa között. Az egész előadás eklektikus, különböző stílusokat hordoz magán, vagy legalábbis villant fel. A tér hatalmas, modernkedő, mozgatható falakkal, hátul ablak- és tükörimitációkkal, azokon keresztül látni, ahogy érkeznek vagy távoznak egyes szereplők. És ezt jól ki is használják a különböző figurák bemutatására. Azonban a játékstílushoz (akár mert időnként finom, akár mert bohóctréfaszerűen harsány) egyáltalán nem illik ez a hely, valamiféle idegenséget, zavartságot kölcsönöz az előadásnak. És ezt húzza alá ráadásul az oldalt elhelyezett, még annyira sem oda illő piros bőrkanapé – afféle vonatfülkéből átemelt darab.
Annál is inkább kérdéses ez a hely, ahova bekerültek a szereplők, mert a zene (Fekete Gyuláé a dicséret) barokkizáló, régizenés historikusságot idéz. Szól az elején, szól a jelentek közt, hangulatot ad, atmoszférát teremt, néha épp csak pár ütemes vonósokon játszott dallam. Az is előfordul, hogy zavaróan rövid, szinte felfogni sem lehet, és ezáltal értelmét vesztett lesz. De mindenképpen szép és sokszínű, van benne vidámabb és keserűbb vagy éppen kifejezetten humoros; és legalábbis Molière-hez illő.
Ami a játékot illeti, a színészek külön-külön jobbnak tűnnek, mint amilyenre az előadás sikerült – nem nagyon sikerült tehát sem egységet teremteni, sem összhangba hozni látványt, hangot és játékot. Minden bizonnyal nehéz ezeket a molière-i szövegeket artikulálni, hiszen verses, rímel, és ez idegenül hat a néző fülének, bármennyire jó is Petri György fordítása. Igaz, ezt a részét számos helyen nagyon szépen oldották meg a színészek, épphogy áthatották mondataikat a jambusok, finoman érzékeltették a darab verses voltát, mégsem volt idegesítően skandáló. Jó pár ötlet mozgásban és gesztusban szépnek vagy éppen frappánsnak, sőt humorosnak tűnt adott pillanatban, viszont sehogy sem illett az előadásba. Hiába adhatna jó atmoszférát a szolgák hirtelen berontása, mozdulata és kimenetele, ha csak megtörik a ritmust. A Für Anikó által játszott márki hiába érkezik álarcosként hatalmas, hosszú madárcsőrrel, amitől nehézkessé válik az ölelkezés – ennek nem lesz folytatása. És Mácsai Pál egyébként nagyszerű játékával, szellemességével, bár csodásan alakítja a nagyképű, elismerésre vágyó költőt, ha Gothár beülteti két székre a nézőknek háttal Alceste-et és Philinte-et – közhelyes „néző” elrendezés, ugyanakkor zavaró. Mint az egész este: közhelyek, klisék, sokszor jó ötletek is, de ebben a környezetben, illetve a maguk rendszertelenségében, öncélúságukban zavarók.
Molière: A mizantróp
Fordító: Petri György
Rendező: Gothár Péter
Philinte - Polgár Csaba
Alceste - Gálffi László
Oronte - Mácsai Pál
Célimene - Hámori Gabriella
Baszk - Földes Eszter, Ruzsik Katalin
Éliante - Takács Nóra Diána
Márki - Für Anikó, Znamenák István
Tiszt - Köleséri Sándor
Arsinoé - Kerekes Éva
Du Bois - Máthé Zsolt
Díszlet: Gothár Péter
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Zene: Fekete Gyula
Dramaturg: Morcsányi Géza
Munkatárs: Schönberger Ádám, Boskovics Szandra
Ügyelő: Héricz Anna
Súgó: Kanizsay Zita
Asszisztens: Érdi Ariadné
Bemutató: 2008. szeptember 26.
További írások a rovatból
[ESCAPE] – A Donkihóte-projekt az Örkény István Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójában
avagy A spacio-temporalitás liminalitásának reprezentációja David Greig Prudenciájának Kovács D. Dániel által teremtett színpadi víziójában...
Más művészeti ágakról
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról