Karafiáth Orsolya az Ampersand Kiadó tulajdonos-vezetőjét, Kiss Barnabást arról kérdezte, hogyan fedezte fel Leonora Carrington munkásságát, és miért döntött úgy, hogy meg akarja ismertetni a magyar közönséget az erősen háttérbe szorított szürrealista művész irodalmi munkáival. Azzal a Leonorával, akinek már életében is szép számmal keltek el festményei, szerepelt kiállításokon a műveivel, írtak róla az újságokban, mégis, mintha a 2022-es velencei biennále kapcsán fedezte volna fel magának őt újra a művészvilág. (A The Milk of Dreamsnek, vagyis Az álmok tejének elnevezett 59. velencei biennále nevét a főkurátor, Cecilia Alemani Leonora Carrington egyszerre nyugtalanító és meghökkentően üdítő mesekönyvének címéből kölcsönözte.) Kiss Barnabás a válaszában elmondta, hogy már több mint húsz éve rátalált Londonban a szürrealizmus egyik központi alakjának a könyveire egy antikvárium pincéjében, és annyira magával ragadta a Leonora által megteremtett világ, hogy elhatározta, ha egyszer megvalósul a saját kiadóról szőtt álma, akkor Carrington művei biztosan helyet kapnak majd benne. Szó esett arról is, hogy miért szorulhatott háttérbe Leonora elképesztően zseniális és sokoldalú életműve a közelmúltig, amiről természetesen csak feltételezéseket tudott megosztani a közönséggel a fordító, Greilinger Szonja: az okok talán a művész zárkózott személyiségében kereshetők – Leonorát soha nem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek, így az sem, hogy egész életében az árral szemben úszott.

Aztán szóba került a Leonora – Leonora Carrington regényes élete című kötet szerzőjének, Elena Poniatowskának a viszonya az íróval: vajon mennyire voltak vagy lehettek ők közeli barátok, továbbá a könyv felépítésében és tartalmában mekkora szerepet kaphatott az írói fantázia? Abban egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy Leonora élete valóban nagyon sokszínű volt. Feltörekvő angol mágnáscsaládba született, és már kora gyermekkorában, leginkább ír nagymamája és dadusa meséinek a hatására kialakult az érzéke a szürrealitás iránt; illetve sosem volt hajlandó a társadalmi normákhoz igazodni, és arra törekedett, hogy szabadon, kreatívan alkothasson, ezért hamar hátat fordított szüleinek, származásának, és húszévesen megszökött a nála huszonhat évvel idősebb Max Ernsttel. A néha kissé misztikus ködbe burkolózó művésznő életrajzi történetét a kötet szerzője, a neves mexikói újságíró, Elena Poniatowska kreatívan öntötte regényes formába, viszont a tényeken és Leonora önéletrajzi ihletésű írásain, valamint közös beszélgetéseiken kívül természetesen felhasználta a saját fantáziáját is.

Karafiáth Orsolya elmesélte, egyszer egy nagyon kedves művészéről azt mondták, hogy „nem volt patologikus, de nem volt normális sem”, és „én azt gondolom, hogy Leonora Carrington nem volt normális, és egy picit azért patologikus is volt”; mindezt persze a legnagyobb rajongással értette arra, hogy Leonorát erősen kifordított látásmód jellemezte, amit kiválóan bemutatott a Bolla Ági által felolvasott, Az elsőbálozó című novella a Fehér nyulak kötetből.

Cseh Réka Zsuzsanna elmondása szerint a szürreális képek magyarra átültetése tartogatta a legnagyobb kihívásokat: ebbe a világba – amely Leonora képzeletében gyakorlatilag a valósággal párhuzamosan létezett – bármi beleférhetett, így néha már a megfelelő szó kiválasztása is izgalmas munkafolyamatnak bizonyult. Az is szóba került, hogy Carringtont nem tántorította el felületes francia- és spanyoltudása attól, hogy ezen idegen nyelveken is hatásos irodalmi alkotásokat hozzon létre (a Fehér nyulak című kötetben mindhárom nyelvről fordított novellák szerepelnek). Cseh Réka Zsuzsanna azt is elmondta, hogy bár nem ő fordította őket, de a kedvenc novellái a legkorábbi, francia nyelven írottak voltak, mert a nyelvváltással Carrington teljesen más személyiséget tudott ölteni. A folytatásban a beszélgetőtársak egyöntetűen állást foglaltak abban, hogy a carringtoni világ egyáltalán nem kusza képtelenségek halmaza (bár első pillantásra annak tűnhet), hanem egy – ugyan egészen sajátos, de – jól értelmezhető egész, amely lefedi az művésznő képzeletében létező világot (lényeket, alakokat). „Nem az őrületbe megyünk vele, hanem egy párhuzamos valóságba” – mondta Karafiáth Orsolya. Bolla Ági hozzátette: „traumatizált nő volt, aki bejárta a fél világot, menekült a háború elől, kényszergyógykezelés alá került, és utána gyakorlatilag mintha egész életében a művészetével gyógyította volna saját magát.”

A továbbiakban szó esett Carrington Frida Kahlóval való első találkozásáról és arról is, hogy Leonora első házasságának felbomlása után a magyar származású (Chiki) Weisz Imre felesége lett, akivel egy New York-i kitérő után végleg Mexikóban telepedett le. Két fiuk született: Gabriel és Pablo.Pablo Weisz-Carringtonnal Bolla Ági készített interjút 2023 áprilisában, majd ez olyan jól sikerült, hogy az újságírónő ugyanazon év őszén el is utazott Mexikóba, hogy felkeresse a Carrington házat, amelynek múzeummá alakítása jelenleg is folyamatban van. Az est hátralevő részében a közönség fotókat nézhetett meg a nyilvánosság számára még nem elérhető Carrington házból: kiderült, a háromszintes épület rengeteg Leonora Carrington által készített szobrot és egyéb különös műalkotást rejt. A művész utolsó éveiben a reumája miatt már nem tudott festeni, így szobrokat készített. (Erről a látogatásáról a prae.hu művészeti portálon jelent meg cikke, ami a képek zömét is tartalmazza.)

Az est Carrington harcos feminista karakterének kérdésével zárult: Leonora úgy gondolta, hogy a nőknek (főleg az idősödő nőknek) a különcség tudja igazán megadni a szabadságot. Bolla Ági elmondta, hogy egyszerűen bátornak tartja Leonorát, hiszen húszévesen lemondott a családja (nem kevés) pénzéről, és inkább a szerelmet és a művészetet választotta, később pedig elhagyta a biztos pontnak számító nagykövet férjét, sőt még a szürrealista mozgalomnak is búcsút intett, hogy minden skatulyától megszabadulhasson.

Négyzetes kép: Wikipédia, borítókép: The Guardian.