Szombathy Bálint (1950–2024), művésznevén Art Lover, szabadkai-újvidéki-budapesti művész, alkotói tevékenységét szabadverssel, szöveg-intervenciókkal, vizuális költészettel kezdte, a hetvenes évek elején konceptuális akciókkal és mail art-tal folytatta, a későbbi évtizedek művészeti gyakorlatába pedig elektrografikákkal, installációkkal és performanszokkal kapcsolódott be. 1971-2024 között 49 önálló tárlata volt Újvidék, Párizs, Budapest, Lublin, Würzburg, Montreal, Szabadka és más szitik galériáiban. A műfaji határokat feltörő, avantgárd alkotásaival rendszeresen jelen volt Közép-Kelet-Európa és a világ multimediális művészeti szemléin.

1969-ben Szabadkán, a magyar határ melletti mezővárosban Bálint és Slavko Matkoviċ bunyevác-szerb költő-képzőművész megalapítják a Bosch+Bosch neoavantgárd csoportot (1969–76). Nemzetközi nívójú és hírnevű tevékenységük (konceptuális és dadaista akciók, land art, vizuális és fónikus költészet, unikális kiadványok) egyedülálló a magyar avantgárdban. A világtrendek körébe tartozó, de teljesen autentikus, internacionális „magyar” műveket alkottak. Szombathy, Ladik Katalin és Kerekes László performanszai a csoport megszűnése utáni évtizedekben teljesedtek ki. Erőteljes társadalmi-ideológiai szellemiség, kritika jellemzi őket.

Lenin Budapesten (1972) „Szombathy korai performansza, a Lenin in Budapest [Terézváros, az Epreskert környéke] műfaját tekintve anonim fotóperformansz. A létező szocializmus országaiban az 1917-es bolsevik forradalom vezetőjét, Vlagyimir Iljics Lenint ábrázoló plakátok fétisképek voltak, vagy a forradalmi attitűd jelképei, amelyeket a pártkongresszusokon és az állam által szervezett nagygyűléseken és felvonulásokon a helyi párttisztviselők képeivel, valamint a marxizmus két atyja, Marx és Engels óriásportréjával együtt állítottak föl. Szombathy vállalta azt a kockázatot, hogy Lenin arcképét úgy hordozza körbe Budapesten, mintha reklámplakát lenne, vagy tiltakozó szlogeneket hirdető büntetőtábla. Ezáltal a Lenin-portrét megfosztotta fétis funkciójától. A vezető imázsát ekképp belehelyezte a létező szocializmus hétköznapi trivialitásába.” Miško Šuvaković

Bauhaus (1972) Újvidéki akciófotó-sorozatában lepusztult terekben (raktár, szemétgyűjtő, pincelakás, padlás) állítja ki a berámázott BAU HAUS feliratot, és időnként sztoikusan ülve vagy a hátsóját mutatva lefényképezkedik mellette. Szomorú cinizmussal „átértelmezi” a legendás avantgárd irányzat üzenetét, stílusát, vívmányait. Walter Gropius szerint a Bauhaus felelet arra a kérdésre, milyen képzettségre van szüksége egy művésznek ahhoz, hogy el tudja foglalni helyét a (gép)ipari társadalomban. Szombathy egy balkáni, neoavantgárd szemszögből azt feleli: semmilyenre.

Feltámadás (1973) A bohinyi temetőben (Szlovénia) fekszenek, egy szerelmetes művészpár: Ladik Kati és Bálint, két ember: nő és férfi. Kétszer 3 kép van róluk: egy behunyt szemű, élő + két behunyt szemű, halott: ismeretlen katonák sírjain (70. és 50. sz.) fekszenek, a sírokon vadvirágok burjánzanak. Vajon mi az üzenete ennek az örök, konceptualista „feltámadásnak”? ÉLŐ HAL írta a Kádár-kori piac egyik halas standján. Vajon, az élő él? A halott meg hal? Korai exjugó előérzet ez: egzisztencialista gesztus, szakrális body art. Nyugodtan lefeküdni sírunkra. De: nem a sírunkba…

Szerződés (1981) A terem falain, négy (angol, francia, magyar és szerbhorvát) nyelven volt kiírva a Contract, amely a montreali neoista csoport (Kántor István, Zbigniew Brotgehim, Napoleon Moffat, Gary Singerman, Moondog 2, Kiki Bonbon) és Bálint, mint az Euroneoist Communication Project neoista képviselője között íratott alá. A szerződés aláírása komoly bloodyhell volt: egy egészségügyi nővér minden résztvevő karjából levett egy epruvetta vért. A vérvétel után koccintottak az epruvettákkal és megitták a vegyes, nemzetközi vért, majd ünnepélyesen megcsókolták egymást. A vérivás után a falra helyezett alumínium fóliára kiírták a neoism feliratot, majd felgyújtották. Ahora Neoism!

Art (1981) Ugyanebben az évben, Újvidéken született fiúgyermekének az ART keresztnevet adja, mintegy „húsba vésve” művészetét. ART 2007-től Kanadában él, érzékeny szociofotós és a neoizmus elkötelezett híve. Milyen emberi, különleges,  futurisztikus „családi” body art.

Fotó-fotó (1987) című kiállításának nyitó performansza a neoizmus „rombolva megújító” szellemét tükrözte. A szabadkai Képzőművészeti Találkozó (Likovni susret) szecessziós stílusú galéria egyik termében 32 televíziós katódcsövet helyezett a padlóra, majd szobrászkalapáccsal – Slika! (Kép!) felkiáltások kíséretében – valamennyinek bezúzta az elülső lapját. A szétrepülő üvegdarabok, szilánkok életveszélyesek voltak. Szombathy fanatikus következetességgel, testi épségét nem kímélve hajtotta végre ezt a hárdkór akciót. Az összetörött képernyők sajátságos installációs-szkulpturális állapotba kerültek és önálló műként funkcionáltak a tárlaton.

Az utolsó költő emlékére (Érsekújvár, 1991) A body art performer – aki a szélsőséges szenvedés és szenvtelenség formáit alkalmazza művészetében, és testi tűrőképességének határaival kísérletezik – ezt a végsőkig lecsupaszított szívet mutatja fel nekünk. A szívet, amely Jézus lángoló, vérző, töviskoszorús Szívéhez hasonlatos, és csodálatot és félelmet kelt bennünk.

Két fiatal férfi, Bálint és Slavko, mindketten feketében, szemben ülve egymással egy asztalnál, vinjakos[1] üveget nyit. A holtak emlékezetére. Egyikük tölt, a másik pár cseppet a földre önt, koccintanak, kiisszák poharaikat, miközben a hátuk mögött jeltelen sírok kivetített képei váltják egymást. Mindez feszesen, folyamatos szerepváltással történik. Egy élő hang a halott avantgárd költők neveit sorolja: Vlagyimir Majakovszkij, Tristan Tzara, André Breton, Guillaume Apollinaire... Tíz másodpercenként, összesen hatvanat. Mindegyiknek jár egy pohárka rövid. Keserű részegség nyomai jelennek meg a mozdulatokban. Végül csend lesz, kiürül az üveg, lecsupaszodik a lélek, nem kell semmi már. Azután hirtelen felállnak, és csöndesen kimennek – akár ennyi is lehetne, lehetett volna, lehet.

„Szét vagyok rombolva, vagy legalábbis annyira megváltoztam, hogy nem ismerem meg önmagamat, mert az a törvény, mely egészen eddig a pillanatig mások testvérévé tett, most széthullott bennem...”[2]

Zászlók 2 (1995, Újvidék) “Fekszem egy egy kórházi ágyon, vívóruhában.[3] A jobb kezemben sarló, a balban fémvágó olló van. Az ollóval tartom Josip Broz Tito fémlapba vésett portréját, ami oldalt, egy üllőn fekszik. A bal kezem vénájából a padlóra, pontosabban a SFRJ[4] 1974-es Alkotmányára csorog a vér. Egy személy, teljesen feketében és terrorista maszkkal az arcán a Laibach: Država (Állam) és Zdravko Čolić előadásában a Druže Tito mi ti se kunemo (Tito elvtárs, esküszünk mi néked) dalok ritmusára nagykalapáccsal üti Tito üllőn fekvő képét. Hátam mögött, a falon a Horvát Szocialista Köztársaság és a nemzetközi proletariátus zászlói függenek.” Sz. B.

Közép-kelet európai arc (1995) A pesti Perfórium Fesztivál[5] egyik legrövidebb és legnagyobb döbbenetet kiváltó body art performansza Szombathy Bálint újvidéki művészé volt, melyet Slavko Matković (1948-1994) szabadkai avantgárd költő emlékének szentelt. A hommage-ra a művház rideg aulájában, minden különösebb előkészület, díszlet, technikai szerelés nélkül került sor – az egész kísértetiesen hasonlított a vasúti restik hangulatára. A feketébe öltözött, neoista Szombathy egyenként tépte ki barátja egyik jelentős vizuális kötetének lapjait, nyugodtan fixálva a közönséget, miközben segítője, Mészáros Ottó érsekújvári költő ragasztószalaggal kerítette be őket.

A könyv a Ragasztószalag-szövegek[6] címet viselte, és olyan „vizuális szövegeket”, képkölteményeket tartalmazott, melyeket alkotója napilapokból, színes magazinokból és könyvillusztrációkból szaggatott, apró foszlányokból montírozott össze. Matković a hatvanas évek végén készítette, és az akkoriban újdonságnak számító ragasztószalag (cellotape) segítségével tépkedte le az ábrákat, szövegeket, fotókat. Az így nyert arasznyi hosszú csíkokat függőlegesen egymás mellé helyezte és rögzítette. Furcsa, zilált és mégis kategorikusan rendezett „futókép” jött létre, melynek tartalmi mondanivalója nyugodtan lehetett volna a „mindenki másmilyen – ugyanúgy”.

Az akció előkészítő szakasza a barát életéhez kapcsolódott – a ragasztós szalag porszemeket, cigarettahamut, hajszálat, cérnát, bolyhot szedett le a húzódozó nézők ruházatáról, akik maguk váltak ez által „rátapadékká” egy halott művész légyfogóján… Ekkor Szombathy is elővett egy tekercs celluxot, és módszeresen – csak egy keskeny szájrést hagyva ki – betekercselte vele saját fejét. A kezdetben furcsa gagnek tűnő gesztus pillanatok alatt változott groteszkké, majd morbiddá, végül rémisztővé: a szétlapított orr, a ferdén záródó szemhéjak, az abnormálisan összeráncolódó bőr a végső stádiumban levő rákbetegek arcát rántotta elénk. A megvakult, sisteregve lélegző performernek ekkor egy égő gyertyát és egy félliteres Rubin vinjakot helyeztek a két előrenyújtott tenyerébe.

A külső fényt és „belső fényt” okozó források meghatározó szerepet játszottak Slavko barátunk rövid életében és lassú meghalásában. A számos műfajban (költészet, esszé, grafika, képregény, konceptmunkák, akció stb.) kísérletező szellem világosságát a kemény alkoholizálás miatt szövődő rák oltotta ki. A naponta bedobott ócska rövidek visszaütöttek… És mikor a szoros tekercsben fulladozó Szombathy kezéből kihullott és elaludt a gyertya, nyakának vörössége már a lángban égő forradalmárok és az idült alkeszok arcszínét idézte. Ekkor erővel kitátva száját, a torkába öntötte az egész rossz jugó szeszt. A mérges ital másodpercek alatt összerántotta a nyelőcsövét, elöntötte és marcangolta orrát, szemét. A performeren megjelentek a fulladásos halál előjelei. Az arcához kapott, mintha tépte volna le az elasztikus kötelékeket, melyek mintha a radikális alternatívok egyetlen alternatíváját jelenítették volna meg: Vagy művészet – vagy halál!

Két-három néző együttes erejével, ollóval és körömmel sikerült csak a fojtogató kötést leszaggatni. Én döbbenten álltam a lépcsőfeljárón, és „nye sztrahuj Vologya!”,Szlávkó utolsó szavai jártak az eszemben: „auiẞ’ erbjun ’’’ egyẞ’Wtrbey josjos”[7] Još-još: még, még…

Kémények – Elfújta a szél (2000, Pest)[8] Bálint soha nem cigarettázott, nem láttam a kezében sem szivart, sem bidit, sem dzsointot. Ezért, nagyon radikális, önromboló volt “cigizős” performansza. Letett a padlóra egy SFRJ iskolai térképet, majd minden tartományi fővárosra egy hamutartót és egy doboz helyi (57, Drava, Drina, CРБИJА, Lovćen, Partner) cigarettát. Egyenként kibontotta a paklikat, beleszívott a cigarettába, majd a hamutartóba tette. Mikor mind a hat égett, körbejárta az ország térképét, és mindet elszívta. Az összes hamut Szarajevó hamutartójába ürítette, majd kifújta a levegőbe. Prohujalo sa vihorom! – mondta. Mint Margaret Munnerlyn Mitchell polgárháborús regényében (1936). Csak ez kisamerika volt. Ssza meg, jebiga. Van ez így. Egy országot, a hazánkat, az életünket? Nyugodtan rágyújthatunk. A füstöt (is) elfújja a szél.

[1] vinjak = a jugó konyak (szerb)

[2] Pier Paolo Pasolini: Teorema (1968)

[3] Tito 1913 végén, Zágrábban befejezte a tiszthelyettes képző iskolát. Ő lett a legfiatalabb főtörzsőrmester a Monarchia seregében. A következő év májusában a hadsereg budapesti vívóversenyén ezüstérmet nyert.

[4] Savezna federativna republika Jugoslavija = Jugoszláv Szövetségi Köztársaság

[5] Almássy Téri Szabadidőközpont, Nemzetközi Performance Művészeti Találkozó, Őszi Fesztivál, Budapest, 1995. szeptember 28.

[6] Slavko Matković: Selotejp tekstovi (Ragasztószalag-szövegek), vizuális költemények, Új Symposion, Újvidék 1987

[7] Szombathy Bálint szókreációja (Leopold Blum Magazin, Szombathely, 1995/2. sz.)

[8] A Balkanológia című kiállítás megnyitója, Black-Black Galéria, Pest, 2000. június 16.