A bevezetőben említett esszékötet címadó novellája ‒ mely voltaképpen kordokumentumnak is felfogható ‒ elég érdekes és informatív ahhoz, hogy megérje bővebben foglalkozni vele. A zsezse-madárban egy orvmadarászt ismerhetünk meg, aki lépes vesszővel és hívómadarakkal védett vadmadarakra vadászik, tehát végső soron törvénysértést követ el. Már az akkori állatvédelmi törvények szerint is, nemhogy a maiak szerint! Egyébként az európai vadmadarak tartását a második világháború előtt még nem tiltotta a törvény, ezért is írhatott verset mondjuk Erdélyi József egy kalitkában tartott csíz haláláról. A háború után viszont már tiltották, s ekkor kezdte az európai vadmadarak otthoni tartását felváltani az egzotikus madarak házaknál tenyésztett, széles skálája. Váci történetének főszereplője valószínűleg még a háború előtti időkből hozta a vadmadarászás szokását, ahogy a háború után is akadtak még kalitkában élő vadmadarak ‒ főleg csízek, tengelicek és zöldikék ‒, a korlátozások ellenére is. Tandori Dezsőéknél is éltek a nem védett verebek mellett más európai vadmadarak is, bár azok mind megmentett, sérült madarak voltak, a szabad életre többnyire alkalmatlanok. A zsezse-madár című novellából például kiderül az is, hogy a lépesvesszőhöz való, ragacsos lépet a fagyöngy bogyójából főzték, és azt is megtudhatjuk, miként zajlott le egy lépesvesszővel történő madárbefogás.

Érdekes része a történetnek, amikor az író és a madárbefogó a hajdan még ritkának tekinthető balkáni gerlékről beszélgetnek, melyek azóta már közismerté váltak. Kiderül a novellából ‒ ami ma már talán köztudottnak számít ‒, hogy a balkáni gerlék „harminc évvel ezelőtt húzódtak fel a balkánról”. Mivel az írás a hatvanas évek elején készült, ez az 1930-as évek környékét jelenti. De azt is megtudhatjuk, hogy akkoriban még balkáni kacagógerlének hívták őket. Az írás szerint e gerlefaj akkoriban még ritkának és újnak számító, befogott példányai többe kerültek, mint egy kanári vagy egy házigalamb. Ezután a szerző elmesél egy történetet arról, hogy gyerekkorában, hogyan fogott el egy balkáni kacagógerlét, vagy mai nevén balkáni gerlét. Ha Váci 1924-ben született (egészen pontosan december 25-én), ez a történet 1934 körül eshetett meg („tíz éves, ha voltam”). Majd arról beszélgetnek, hogy egyre több csonttollú érkezik Magyarországra, és egyre tovább maradnak. Hogy Váci értett valamennyire a madarakhoz, az abból derül ki, hogy felismerte a csonttollú madarat a Nemzeti Múzeum kertjében. A seregélyekről azt a megfigyelést osztják meg a történet szereplői, hogy egyre gyakrabban vészelik át nálunk a telet. Ornitológiai érdekességgel bíró adatok ezek egy irodalmi műben. Váci különben a saját madarászásáról annyit mond, hogy gyerekkorában galambászott, és beszél az odavetődött, idegen házigalambok elfogásáról is: „A galambászok legnagyobb öröme, tudja, ha befoghatnak egy idegent”. Ma már kétlem, hogy ilyen lenne a szemléletük.

A szerző beszélgetőtársa beszámol róla, hogy az utóbbi időben milyen madarakat fogott: „Volt nekem tavaly tizennyolcféle madaram is. Kendelice, csíz, stiglic, pinty, cinke, sármány, feketerigó, zsezse.” Mivel a történet Nyíregyházán játszódik, azt is leszűrhetjük belőle, hogy a város és környéke gazdag madárvilággal rendelkezett. A madarász ezután arról tudósít, mennyit kapott a madarakért: „húsz-huszonöt forintot. Egy pintyért még harmincat is kapok!” Megtudjuk továbbá, hogy a zsezsét egy orvosnak szándékozik eladni, aki a múltkori zsezsét is megvette tőle, amely tojó volt, és kérte, hozzon neki egy hímet is. Ez is azt mutatja, hogy a vadmadártartás hagyományokban gyökerező szokását a törvények sokáig nem tudták még visszaszorítani ‒ szerintem szinte egészen a rendszerváltásig. Mivel az orvmadarászról kiderül, hogy nehéz a sorsa, az író nem veti szemére „mellékállását”.

Kézben tartott zsezse gyűrűzést követően a Szelkó-tónál - Nagy Tibor felvétele

A novella végén a szerző kétszeres áron (hetven forintért) megveszi az orvmadarász frissen lépvesszőbe ragadt, ritkának számító zsezséjét, majd látványos mozdulattal ‒ és nagyon helyesen ‒ szabadon engedi: „A zsezse kibukott a tenyeremből, és csak aztán szállt vadul, mint egy kiáltás a vetés fölé”.

De előtte még egy lírai és realisztikus, láttató erejű leírást kapunk e madárfajról, mellyel el is búcsúzom az olvasótól, és a szabadon engedett zsezsétől: „Most látom, milyen gyönyörű. Kemény mellű, zömök, kemény szárny- és farktollú. Alapszíne csodálatos vörösbarna, mint a késő őszi tarlók. És a feje! A feje, a homloka, a feje búbja, mintha most sebezte volna meg a fejét, enyhén vérpiros. Azt juttatja eszembe, a cserebogarak közül a királyt, melynek piros volt a feje. Ennek is piros. Koronásan piros, és a csőre alatt a torka is piros. Hasonlíthatatlanul kedves, és simogatni, meglesni és ámulni való madár.”

(Fotó: borítórészlet, Pap Klára munkája)

Centauri a zsezsékről (a szerk)