Horányi Péter

Goodbye, Dragon Inn (Tsai Ming-Liang, 2003)

Az év egyik legemlékezetesebb vetítése számomra a Cinema Niche szervezésében a Corvin Moziban vetített Goodbye, Dragon Inn volt. Tajvan ünnepelt szerzői filmese, Tsai Ming-Liang 2003-ban megjelent, meditatív alkotása a mozitól vesz búcsút: az intézménytől, amely nem csupán fizikai tér, hanem a nosztalgia és a múló emlékezet lelki szférája is. Eleven szervezetet idéző folyosói és szobái egyre csak kiismerhetetlenül zümmögnek, zúgnak, csörögnek és csöpögnek, rejtekeiben pedig az egykori nézők, valamint egy japán turista bolyonganak tétován. Talán kísértetek, egy elmúlt korszak gyermekei, akik az utolsó vetítésére érkeznek. A Goodbye, Dragon Inn nemcsak a mozi fénykorától, de millió régi álomtól is elköszönni látszik. Ezt a filmet megtapasztalni, akár két egymásnak fordított tükör, csak a moziközegben lehet igazán. A végén van egy jelenet, amikor percekig a magára hagyott, üres termet nézzük. Ez a néhány perc a teltházas közönséggel nem csupán rendkívül érdekes közösségi tapasztalat volt, hanem kiterjesztett filmélmény is, a jelen és a múlt találkozása a filmművészet időt és teret átlépő képessége által. És ha napjainkban lehet ilyen élményünk, akkor talán mégsem halott a mozi.

A szer (Coralie Fargeat, 2024)

A szert először a miskolci Cinefest Filmfesztiválon láttam, ahol teljesen a hipnózisa alá kerültem. Pedig Coralie Fargeat morbid szatírája a szépségiparról és az énkép pszichotikus eltorzulásáról nem annyira eredeti és unikális ötlet, mintsem megannyi bevált horrorrecept kollázsszerű összegyúrása. A hatása számomra abban rejlik, ahogy egészen alapvető filmnyelvi regiszterre tapint rá, amely az ősfilm attrakciós élményét idézi. A korai mozgóképhez hasonlóan, A szer is a jól ismert dolgok mozgásba lendítésével vált ki döbbenetet. Sokkolása kizárólag olyan motívumokból merít, amelyek a közös tudás szférái: ide nem csupán a más filmes referenciák tartoznak, hanem a tipikus szorongásos álmaink is, mint a fogak kihullása, a test visszacsinálhatatlan elváltozása, az idegen anyag a bőr alatt. A film a teljesség igényével játszik, minden esztétikai elemet szó szerint önmagába pakol, és azt hiszed, már nincs hova fokozni, ám mégis... A sok vér és horror mégsem oltja ki a többi hatáselemet, a humort és az iróniát. Ilyen egyensúlyra pedig nem sokan képesek.

CineFest

Benke Attila

Rendkívül sok jó filmet láttam, köztük nem egy magyar alkotást is, amelyek azt bizonyították, hogy van élet az egyablakos filmfinanszírozási rendszeren és a történelmi propagandafilmeken túl, legyen szó a kemény politikai paraboláról, a Nyersanyagról, az oktatási rendszer évtizedes problémáiról regélő Fekete pontról vagy az igen különleges felnőtté válási történetet bemutató dokumentumfilmről, a KIX-ről. Mindegyik bátor, társadalomtudatos alkotás, amelyek izgalmasan tálalják témáikat, szembesítenek azzal az országgal, amelyben élünk, és amelyért – mint arra felhívják a figyelmet – érdemes lenne még keményebben küzdeni.

A külföldi portéka sem volt semmi, sőt! Egyszerűségében is lenyűgözött Alexander Payne tanár-diák dramedyje, a Téli szünet, ami karácsonyi filmnek sem utolsó a hangulata és felemelő, szívmelengető sztorija miatt, azonban annál sokkal több, kiérlelt, lélektani szempontból is zseniális alkotás, Paul Giamatti jutalomjátékával. Sokan hasonlították a Holt költők társaságához, de Payne műve egy kicsit még azt is felülmúlja, főleg, hogy formanyelvi értelemben is érdekes darab, mivel az alkotó olyan stílusban forgatta le, hogy egy hetvenes évekbeli filmklasszikus benyomását kelti. Ám még a Téli szünetnél is nagyobb hatást gyakorolt rám az év két kiváló társadalomkritikus horrorfilmje, A szer és Mosolyogj 2. Mindkét horror a zsáner gyomorforgató és vérfagyasztó fogásait felhasználva mutatja be, mit művel a szórakoztatóipar az egyénnel, annak testével és lelkével. A Mosolyogj 2. – ami minden szempontból tizedik hatványa egyébként egészen jól sikerült elődjének – inkább a sztár lelki szétcsúszására, A szer viszont a siker (és a bukás) okozta testi deformációkra koncentrál. Viszont mindkettő borzalmas látlelet arról, hogy a média és a popzeneipar hogyan degradálja az embert, ezekben a történetekben különösen a női testet, feldíszíthető és eldobható termékké. Mindezt formai megközelítésből is kreatívan adják elő: a Mosolyogj 2. a képzelet és a valóság, a performanszok és a hétköznapok között mossa el a határt, míg A szer a zseniálisan beteg maszkokkal és a sztártest irreális digitális megszépítésével nyomatékosítja társadalmi kommentárját. Szomorú, hogy bár (valószínűleg) mindkettőt megszórják díjakkal, de a szórakoztatóipar marad ugyanilyen aljas és rémisztően kizsákmányoló, mint amilyennek ezek a mozikban is sikeres filmek bemutatják.

Kiss Dalma

A kiméra (Alice Rohrwacher, 2023)

Egy átlagos áprilisi délutánon esett a választásom Alice Rohrwacher A kiméra című filmjére, amely olyannyira megbabonázott, hogy pár nappal később úgy éreztem, vissza kell térnem az olasz rendezőnő varázslatos világába, melyben a Josh O’Connor által megformált kincsvadász ókori tárgyakat hoz a felszínre és csodálattal nézi a föld mélyében talált etruszk szobrot, mely emlékezteti őt a nőre, akit szeretett, de már nincs többé. Mintha az évszázadok során csak rá várt volna, hogy megtalálja. Amikor a madarak csicsergését hallgatom és felnézek a kék égre, eszembe jut Josh O'Connor szelíd tekintete és céltalannak tűnő bolyongása. A kimérában Alice Rohrwacher bátran keveri a műfajokat (burleszk, heist, melodráma) és a formanyelvi megoldásokat, szabadon kísérletezik a filmnyelvvel, miközben folytatja az olasz filmművészet évtizedes tradícióit. Lelassít, elcsendesít, kizárja azt a sok zajt, ami körülvesz.

Cirko Film

Kapitány és katona – A világ túlsó oldalán (Peter Weir, 2003)

A kedvenc mozis élményem a velencei filmfesztiválhoz kapcsolódik, ahol nagyvásznon a Sala Grande illusztris termében, filmszerető közönséggel néztem meg Peter Weir Kapitány és katona – A világ túlsó oldalán című napóleoni háborúk alatt játszódó történelmi filmjét. Ezúttal tényleg ott voltam a Surprise-on. Dörrentek az ágyúk, recsegett a hajópadló, háborgott a tenger, magasba csaptak a hullámok. Csatakiáltás, matrózdal, hőség, rum, megfeszültek az izmok és a férfi akarat. Elmentem egy nemzetközi filmfesztiválra, és az egyik legjobban várt filmem egy 2003-as kosztümös dráma, ráadásul, hogy a meghatódottság fokozódjon, a vetítést felvezetve Peter Weir megkapta az Arany Oroszlán életműdíjat, ami előtt Ethan Hawke mondott beszédet róla, és még a Holt költők társaságából is idézett. A Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán realisztikus és magasztos, hiszen egyszerre jelenik meg a napóleoni háborúk világa, a tengeri hadviselés pokla és bája, valamint a katonák és a legénység közötti viszonyok: a tisztelet, a bajtársiasság és a barátság. Az első pillanattól fogva velük vagyunk, együtt lélegzünk a filmmel és a szereplőkkel. Nagyvásznon szinte levitte a fejem az ágyúgolyók első becsapódásának zaja, a rendezett káosz, a napi vaporettózások (velencei vízibusz) miatt pedig különösen úgy éreztem, hogy nem szilárd talajon vagyok, és bármikor elveszíthetem az egyensúlyomat. 

Bükki Linda

Konklávé (Edward Berger, 2024)

Kiválasztani azt a filmet, amely szakmailag és emberileg a legtöbbet adta hozzám az elmúlt évben, olyan, mintha egy kis zsákban kotorásznék, és a benne lévő, számomra kedves tárgyak közül kihúznám azt, ami éppen a kezem ügyébe esik. Hiszen a 2024-es év filmterméséből akár több is kerülhetne az első helyre, viszont az a pár legjobb valahogy mindig egyértelműen megmutatja magát, ha visszatekintve elgondolkodunk a korábbi mozizásainkon. Szigorú szakmai szemmel nézve, ám némileg el is engedve a szakmaiságot, s pusztán az intuíciómra hagyatkozva a legkülönlegesebb élményt számomra Wim Wenders Tökéletes napok és Kaouther Ben Hania Négy nővér című filmjei adták, mellettük pedig Celine Song Előző életek, Nuri Bilge Ceylan Elszáradt füvekről és Edward Berger Konklávé című filmjeit szerettem különösen 2024-ben.

A Konklávé kamaraszituációba kényszerült pápaválasztása elegáns és kifinomult stílusú, mégis merészen újszerű gondolatokkal sokkoló alkotás. Vallási értelemben provokatív tézissel zárul, amit most nem fednék fel, viszont aki olvasta Robert Harris azonos című, 2016-os regényét, az előtt ez már nem titok. Főszereplője és központi alakja a Ralph Fiennes által megformált Lawrence bíboros, aki azt a megtisztelő, ám embert próbáló feladatot kapja, hogy szervezze meg és vezényelje le a pápa halála miatt szükségessé vált új pápaválasztást. A megválasztandó egyházfő személye viszont nem adja olyan könnyen magát, Lawrence a többi bíboros szeszélyeivel, az idegőrlő módon ismétlődő voksolási procedúrával és a teljesen lezárt Vatikán falain kívülről beszivárgó nehezítő körülményekkel néz szembe mindeközben. Fiennes alakításának pontosságát, valamint a színészválasztás tökéletességét oldalakon keresztül lehetne taglalni – arról nem is szólva, hogy kvalitásaihoz méltó nemességű karaktert kapott –, de John Lithgow és Sergio Castellitto mint két egymással konkuráló bíboros a mellékszerepekben is brillíroznak, mellettük pedig Stanley Tuccit és Isabella Rossellinit is kellemes látni visszafogottabb szerepükben.

Az új pápa megválasztása fordulatos és cselszövéssel teli történetfolyamban bontakozik ki a Konklávéban. Ezen a filmen látszódik, hogy alkotói komolyan vették, és így is szeretnék számunkra átadni. Talán ezért olyan súlyos a végére szánt mondanivaló, ami a választott pápa személyébe és megválasztásának körülményeibe burkolva tanít valami nagyon újat, hívőnek és nem hívőnek egyaránt, az igazi krisztusi szeretetről, mely nem lehet más, mint elfogadó. Berger Konklávéja a hitünket teszi próbára a Vatikán homályos termeiben és a Sixtus-kápolna Michelangelo-freskói alatt.

Ascot Elite Entertainment Group

Dombai Dóra

A konyha / La Cocina (Alonso Ruizpalacios, 2024)

Egy minden fantáziát nélkülöző The Grill elnevezésű, turisták és alsó-középosztálybeli New York-i lakosok tömegétkeztetésére alkalmas manhattani étterem konyhájában játszódó történet emlékeztetett újra 2024-ben, hogy miért volt értelme megszületnie a filmművészetnek. A Miskolc felé járó filmrajongók szeptemberben a Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválon csíphették el Alonso Ruizpalacios mexikói filmrendező Berlinalén is versenyzett, első amerikai koprodukcióban készült nagyjátékfilmjét, mely mindenekelőtt a mexikóiakról szól, pontosabban a mexikóiság mibenlétéről. Eggyel távolabb lépve a kényszerű gazdasági emigráció kultúravesztéséről, a multikulti manhattani olvasztótégely arctalan, elembertelenedett mindennapjairól, az óriási léptékű melegkonyha nyelvi-kulturális kevercséről, ahol mindenki szem a láncban, és ahol az egyéni álmoknak és ambícióknak nincsen jelentőségük. A film által lírai hangnemben, mégis éleslátóan kivitelezett keresztmetszeti rajzot kapunk napjaink globális, multikulturális társadalmi berendezkedéséről és azok erőviszonyairól, ahogyan azok leképeződnek a konyhai hierarchia mikrovilágában. Jó hír azoknak, akik nem rutinos fesztiváljárók, hogy 2025 tavaszán az ADS Service országosan is elhozza majd a mozikba ezt a vitán felül álló mesterművet.

Márta Borbála

Kihantolt sír / Exhuma (Jang Jae-hyun, 2024)

Az Exhuma természetfölötti horror-ujjait a koreai kultúra spirituális hagyományaiba és a japán szellem-misztikumba mélyeszti. Karakterei az ősi hagyományok homályába gabalyodva forgolódnak a generációs bűnök és a nemzettrauma szemet égető füstfellegében. A történet szerint Hwa-rim (Kim Go-eun) hivatásos sámán segédjével, Bong-gil-lel (Lee Do-hyun) és Kim Sang-deok (Choi Min-sik) földjóssal, avagy feng shui mesterrel, illetve Yeong-geun (Yoo Hae-jin) halottkémmel próbálják meg egy gazdag koreai-amerikai család régi démonjait örök nyugalomra helyezni. Egy ominózus sírfeltárással szeretnék az öröklődő családi átkot feloldani, melyet az apa nagyapjának szelleme okoz. A súlyos léptekkel menetelő történések során rettenetes tények kerülnek felszínre. A szülőhazájához hűtlen áruló régi bűne az elkövetkező generációk történetébe is belevájja éles karmait. A nemzet történelmi mélységű sebei továbbra is vérző nyomot hagynak a jelen napjain. Jang Jae-hyun író-rendező filmje minden hibája ellenére emlékezetes, vértől ragadós képi világa biztosan jó ideig a nézővel marad. A fantasztikus színészi játékok és a bódító szertartási zenék intenzitásától szinte lángra kap a mozivászon.

Koreai Filmfesztivál

Nyers (Julia Ducournau, 2016)

A túlvilági borzalmak hideg szorításából a Nyers vértől csöpögő történetével csusszanunk át a valóság kemény talajára. Julia Ducournau rendezőnő 2016-os horrorja a kannibalizmus meghökkentő bőrcsomagolásába rejti beavatás-, és felnövéstörténetét. Az Exhuma másvilági, de halálosan komolyan vett borzalmaival szemben a Nyers metaforikus formában tálalja a megszállottság érzését. A frissen megélt testi vonzalmak által feltépett, eddig elnyomott ösztönök itt emberi formát öltenek. A filmben a vegetáriánus Justine (Garance Mallirier) szülei és nővére nyomán bekerül egy állatorvosi egyetemre. Ám az erőszakos beavatási rítus során kényszer hatása alatt elfogyasztott hús valami sötétet és állatiast szakít fel a lányban. Az érzelmileg fullasztó történet gyomorforgató förtelmekkel és neonfénytől lüktető képi világgal társul. A családi titkok tagadhatatlanul szimbolikus testben kúsznak fel a képernyőre, de a generációs átöröklődés véres foltot hagy Justine életén. A Nyers egy beteg film, és tagadhatatlan, hogy mesteri kreativitással hagy fájdalmasan lüktető harapásnyomot a néző emlékezetének puha húsában. Mindkét horrorfilm megrázó és élménydús – töretlen koncentrációt igényelnek, ám vértől habzó, explicit jeleneteik néhol megnehezítik a pislogás hanyagolását. Nem szégyen, ha filmnézés közben elfordítod a fejed! Egyszer mindenképp érdemes megnézni őket (lehet többször nem is menne), ha az idegtépően gusztustalan, egyben tartalmas horrort szereted.

Kánási Botond

Habár a szörnyfilm műfaja nem kifejezetten tartozik a kedvenceim közé, 2024-ben mégis két, fantasztikus monstrumlényeket középpontba állító film volt számomra a legmaradandóbb élmény: a Godzilla Minus One még 2023 nagy meglepetése volt (nálunk 2024 nyarától streamelhető), a The Primevals című obskúrus darab pedig 50 év előkészítés és gyártás után került a nagyérdemű elé.

Godzilla Minus One (Jamazaki Takasi, 2023)

Még mielőtt hollywoodi spektákulummá vált, Godzilla az atomcsapás feldolgozhatatlan tragédiáját testesítette meg szörnyalakban, Jamazaki Takasi rendező pedig ehhez a megközelítéshez tér vissza saját feldolgozásában: a végeredmény egy háborúellenes történelmi szembenézés, traumafeldolgozás és a vívódó lelkiismeret drámája. A Godzilla Minus One-ban a címszereplő szörny nem csak a nukleáris csapás, hanem általában a háború pusztítása által kiváltott személyes, társadalmi és történelmi traumák allegóriájává válik. Ezáltal folytatja az eredeti koncepció hagyományát, miközben kiterjesztettebbé teszi a benne rejlő jelentéstartalmat. Izgalmas, tragikus és megindító film, mely szórakoztató mivoltában épp annyit nyújt, mint személyes sorsok és a történelem értő elemzésében.

The Primevals (David Allen, 2023)

David Allen még a hatvanas évek végén kezdett dolgozni The Primevals című filmjén, melynek forgatása végül 1994-ben zajlott le. Az író-rendező a speciális effektusokon dolgozott egészen 1999-ben bekövetkező haláláig, majd az ezt követő forgalmazási nehézségek is csak lassan oszlottak el. A végeredmény a megtestesült anakronizmus: egy ötvenes évekbeli szörnyfilm, amit a kilencvenes években forgattak, és rá harminc évre mutattak be. A filmben minden idegen lény stop-motion animációval lett életre keltve, amely egyszerre kizökkentő és nosztalgikus hatású. Eszünkbe jut King Kong első filmre vitele, és a későbbi B-filmek sajátos esztétikai minősége, ponyvajellegű karakterei és cselekménye. Manapság reneszánsza van a gigászi monstrumokat szerepeltető filmeknek, azonban King Kong és Godzilla immár CGI által kel életre, hiperrealisztikus pixellények tartanak minket rettegésben. Kifejezetten jó látni egy olyan alkotást a mai látványorgiák között, amelynek kreatívan életre hívott rémeinek darabos mozgása egy pillanatra sem veti fel a realisztikusság vagy a hihetőség élményét, mégis ettől lesz igazán élő: múltidézése és mássága hat ránk, elénk tárul egy letűnt kor sajátos esztétikája.

© Full Moon Feature

Győri-Drahos Martin

Fekete pont (Szimler Bálint, 2024)

A filmtörténet iránt érdeklődő ember némi nem létező nosztalgiát érezve rendszeresen elgondolkodik azon, hogy vajon milyen érzés lehetett ott és akkor megnézni azokat az alkotásokat, amik ma már a filmművészeti kánon részét képezik. Vajon a nézők felismerték-e, hogy egy új stílussal, irányzattal van dolguk? Nem célom ilyen művészettörténeti magasságokba emelni Szimler Bálint alkotását, de a film megtekintését követően nem tudtam nem a kádári konszolidáció társadalmilag elkötelezett „aczélos” filmpolitikájára – és filmjeinek formájára, stílusára – gondolni. Innentől már rövid út vezet a történelmi sors iróniájának felismeréséhez. Bár nem terveztem, valamelyest megkaptam a választ a fenti kérdésekre. Nem csak a filmet, magamat is képes voltam történeti perspektívába helyezni, ami korántsem mindennapi élmény, legyen akármennyire is redundáns és dramaturgiailag kifogásolható maga a mű.

Mozinet

Breathless (James Benning, 2023)

Kísérleti filmeket ritkán látni nagyvásznon. A valóságos alternatív mozgóképes világot alkotó experimentális filmek többnyire a különböző internetes videómegosztó oldalak felületein érhetők el, feltéve, ha az ember tisztában van a szükséges keresőszavakkal. Az először megrendezett Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon (BIFF) azonban számos ritkaságnak számító alkotás mellett James Benning legfrissebb munkája is helyett kapott. A minimalista kísérleti filmezés élő legendájának alkotása címében, hosszában és a film végén felcsendülő zenében is Godard Kifulladásigját idézi. Ahogy a filmet követő privát beszélgetésben Lichter Péter megjegyezte, érdemes lenne egymás mellé helyezni a kettő alkotást. Benning filmje azonban nem a filmtörténeti intertextje miatt a 2024-es év legizgalmasabb alkotása. Az egyetlen statikus beállításból álló Breathless, melyben egy útmenti fa kivágásának folyamata látható, szó szoros értelmében vett meditatív munka. A film lényege a látottakban való kritikátlan elmerülés során mutatkozik meg. A néző próbálkozhat a film felfejtésével – hiszen van mit –, de minden bizonnyal jobban jár, ha egyszerűen szemlélődik. A kép ugyanis nem szalad sehova. Az idő múlásával járó fényviszonyok változása következtében az útmenti domboldal alakzatjaiba mást és mást lát bele a néző. Amit a hangsávon kezdetben zajos autóútnak hitt, sodró hegyi patakká változik, majd vissza. A tökéletesen megkomponált beállítás pedig, bár kezdetben felizgathatja a képi fogalmazásmód iránt érdeklődőket, végig a film központi „tárgyán” tartja a néző figyelmét. Benning alkotása így egyszerre képes végtelenül személyes módon megismertetni a nézőt tudatának működésével és megszólaltatni a kifulladásig hajszolt természetet.

Forgács Nóra Kinga (a film rovat egykori rovatvezetője)

Hosszas vívódás után a Red Roomsot (Pascal Plante, 2023) és a Jeanne Dielmant (Chantal Akerman, 1975) választottam. Ennek az oka filmen kívüli is, nagy hatással volt rám a Pélicot-ügy, plusz mindenképpen morálisan homályos tájakon járó erős nőket akartam, akik valamilyen szempontból áldozatok, de egy másik szempontból meg lázadók.

Máté Zsófia (az art&design rovatvezetője)

Bird (Andrea Arnold, 2024)

A 12 éves Bailey egy Észak-Kenti foglaltházban él apjával, Buggal. A fiatal apa nem sokat törődik a gyerekneveléssel, új barátnőjét készül feleségül venni, Bailey anyja pedig bántalmazó kapcsolatban él, így a lány hozzá sem fordulhat. A családi problémák és a városi közeg fullasztó miliőjéből gyakran menekül a természetbe, ahol egy alkalommal különös találkozásban van része. Andrea Arnold filmje nem szokványos coming of age történet, finoman kibontott narratíva, amiben a társadalomrajz és a mágikus realizmus keveredik. A Bird tele van izgalmas részlettel és váratlan formai megoldással, de engem igazából már a nyitójelenettel levett a lábamról, amikor Bug (Barry Keoghen) és Bailey (Nykiya Adams) zabolátlanul hajtanak keresztül a városon egy elektromos rolleren, miközben teli torokból üvöltik a kedvenc Fontaines D.C. dalom kezdő sorát: „None can pull the passion loose from youth’s ungrateful hands.” Nem is tudom, hogy lehetne ennél jobban kezdeni egy felnövés-történetet.

A Bird nemzetközi premierje a cannes-i filmfesztiválon volt, nálunk a Budapest International Film Festival (BIFF) vetítéssorozatában láthatta a magyar közönség. 2025 tavaszán az ADS Service forgalmazásában kerül mozikba (a szerk).

Főkép: Goodbye, Dragon Inn (ourgoldenage.com.au)  / Négyzetes kép: Bird