Lee Konitz szikár hangja / Lee Konitz interjú a YouTube-on / PRAE.HU

Leon „Lee” Konitz 1927-ben született Chicagóban, osztrák-orosz zsidó bevándorlók gyermekeként, körülbelül egy időben Miles Davisszel, John Coltrane-nel és Bill Evansszal. A névváltoztatás gyakori volt az amerikai zsidó zenészeknél – elég akár Shorty Rogersre (Milton Rajonsky) vagy Steve Lacy-re (Steven Norman Lackritz) gondolnunk –, ő azonban csak a keresztnevén angolosított valamelyest. 11 évesen kezdett el klarinétozni, majd nem sokkal később altszaxofonozni. A többi már történelem. („The rest is history.” Mindig is foglalkoztatott ez a kifejezés. Eredete John Wade-hez köthető, aki az 1839-es British Historyban Napóleón kapcsán használja. Korai és gazdagabb formája, ahogy Shakespeare mondja a Viharban: „What’s past is prologue”. Nehéz találni jazz-zenészt, akire igazabbak lennének ezek a sorok.) Soha nem írt önéletrajzot, a vele készült interjúkötet a leghasznosabb fogódzkodónk Lee Konitz élete és zenefelfogása tekintetében. (Lee Konitz: Conversations on the Improviser's Art) 2007-ben jelent meg, amikor Konitz előtt még több mint egy évtizednyi zenélés állt.[1]

Lee Konitz 2020-ban halt meg 92 éves korában. Neve kizárólag az olyan egyéni hangú játékosokéval együtt ejtendő, mint Miles Davis, John Coltrane és Lennie Tristano. Visszafogottan ragyogó (το εκφανεστατον) színfoltja a jazznek, akinek finom játékáról, szikár hangjáról, valamint „anti-jazz” megközelítéséről a jazzvilág alázattal diskurál. Mindezt azért, mert altós létére volt mersze másképp játszani, mint Charlie Parkernek. (Egyébként Parkerrel együtt dolgoztak Stan Kenton zenekarában és kölcsönösen tisztelték egymást.) Ehhez hozzátartozik, hogy Parkernek számos epigonja akadt, úgymint a korai Sonny Stitt vagy Phil Woods, csakhogy a leghíresebbeket említsem. Ez Konitzot elborzasztotta, ahogy az is, amikor meghallotta, hogy Paul Desmond elkezdte „szedni” őt (értsd: tanulni a figuráit, úgy játszani, mint ő, lenyúlni a lelkét). Konitz emiatt teljesen megváltoztatta játékstílusát.

Konitz játékát gyakran coolnak minősítik (lásd: Miles Davis: Birth of The Cool). Ez rendben is van, de ahogy ő fogalmaz, minden zenész stílusa két elemből áll. Kezdetben a swing-zenészek inspirálták, hisz a bebop-éra előtt már aktív volt, így számára ez a dualista zenefelfogás Coleman Hawkins és Ben Webster balladisztikus játékának találkozása egy jóval ritmikusabb zenei anyaggal. Ugyanakkor mindez avantgárd rétegeken belül bontakozik ki. Konitz is bebop line-okat játszik, de az ő megközelítésében mindez sokkal sötétebb kontúrt kap. Elég, ha Lennie Tristano Intuition című darabjára, az első felvételen megjelenő szabad improvizációra, vagy a Jimmy Giuffre-val közös albumára gondolunk. Számomra mindig olyan játékos volt, aki kísérletezik, a megalvadt struktúrák helyett a jazzt valamiféle végső örök dallam felé hajtja, vagy ő hajtódik általa.

Konitz a tenoros Sonny Rollinshoz hasonlítja magát, aki szerinte a hagyományokra épít, ellentétben John Coltrane-nel, aki új zenei szókincset dolgozott ki. Ugyanakkor Parker és Coltrane improvizációs technikáit kompozíciós módszernek nevezi, mert szerinte előre eltervezett szólók jellemezték őket.[2] Konitz magát inkább dallamos improvizátornak tartja, aki a pillanatban próbál alkotni, spontánabb szólókkal. Ennek az esztétikának nagy részét Lennie Tristanótól örökölte. Tristano hasonló szerepet töltött be Konitz és a tenoros Warne Marsh – Konitz talán leggyakoribb zenei partnere – számára, mint Thelonious Monk Sonny Rollinsnak és John Coltrane-nek.

Music for Black Pigeons

Az idős zenészt az elmúlt évtizedekben felfedezte az érdekes-jazz szcéna Ethan Iverson, Dan Tepfer, és legfőbbképpen Jakob Bro személyében (hasonló jelenség, ahogyan Bill Murray-t újratalálta Jim Jarmusch). Számos lemezen játszott ebben az időszakban, és részben ennek köszönhetően új reneszánsza lett stílusának. Magyarországon is sok alkalommal játszott.

E kései reneszánsznak köszönhetően ismét a figyelem középpontjába került. A Lee Konitz spanyol turnéjáról szóló dokumentumfilm (Lee Konitz in Spain, 2018, Manuel Rubio) már 2020 óta megtalálható a YouTube-on:

A Music for Black Pigeons (2022,Jørgen Leth és Andreas Koefoed) Magyarországon sajnos igen nehezen hozzáférhető. Elvileg megtekinthető az amerikai Apple Tv-n, de nekem még VPN-nel sem sikerült. (Várom a kedves olvasói leveleket, ha valakinek ez mégis sikerült.) A dokumentumfilm kórleletet nyújt a mai jazzről, kiemelve Bill Frisell, Lee Konitz és Jakob Bro alkotói folyamatait. A filmzene 2024-ben jelent meg. Az alábbi rész Lee Konitz könnyfacsaró epizódja a filmből, amit nemrég Jakob Bro tett fel a YouTube-ra.