A nagyszerű Devecseri Gábor szerkesztésében 1961-ben jelent meg a legteljesebb és legformahűbb Horatius-összes, amelyből a régi fordítások nagy része kimaradt (ennek egyik oka az volt, hogy régen például az a-névelőt hosszú szótagnak tekintették). Helyüket új műfordítók munkáival pótolták. Lator László e kötet számára A rómaiakhoz című Horatius-verset fordította le alkaioszi strófákban. Amikor elolvastam, gyanúsan ismerős sorokat találtam benne, és érdekes dolog derült ki…

Gyorsan rájöttem, hogy Szász Károly (1829-1905) fordításában találkoztam velük, aki ugyanezt a verset A római néphez címmel fordította le. Különösen az utolsó versszakban volt nagymértékű az egyezés. De lássuk a konkrétumokat! Szász Károly a végső strófát így tolmácsolta: „Rontó időnk mit meg ne emésztene? / Elődeinknél már szüleink kora / Satnyább, s mi nálok, ‒ és belőlünk / Még gonoszabb unokák erednek!” Lator László új fordítása pedig így ér véget: „Rontó időnk mit meg nem emésztene? / Elődeinknél már szüleink kora / satnyább, s mi náluk is silányabb / atyjai még gonoszabb fiaknak!” Láthatjuk, hogy a fordítások első két sora teljesen egészében megegyezik, a harmadik sora meg háromnegyed részben, csak a negyedik különbözik némileg. Azért csak némileg, mert a „még gonoszabb”-szókapcsolat is átvétel-gyanús. Vagyis szinte az egész utolsó strófa Szász Károlyé. Bár, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy azért akad az első három sorban is két leheletnyi különbség: Lator László a „ne” helyett „nem”-et, a régies „nálok” helyett meg „náluk”-at.

Lator fordításában további helyeken is visszaköszönnek Szász Károly fordításának szavai, szókapcsolatai. A hetedik strófa harmadik sorát megint Szásztól vette át: „ki az, kinek tiltott gyönyört nyújt”. A negyedik sorát részben: „szoba rejtekében”. Az első sor felét is: „férje borán keres”. És a második sor első szavát, amely az első sor folytatása: „ifjabb”. Majdnem teljesen megegyezik Szász Károly fordításával a tizedik versszak utolsó verssora is: „Tűzre való fa után kimenni” ‒ áll Szásznál. Latornál így hangzik: „s tűzre való fa után kimennek”. Belekerült tehát egy „s” és „kimenni” helyett „kimennek” lett.

További példák helyett egy kis statisztikával egyszerűsítem le mondandómat: a negyvennyolc soros költeményben összesen tizenöt sorban találtam minimum két szót érintő egyezést. Az áthajlások miatt előfordult, hogy a két szó két sort érintett, ilyenkor mindkét sort beleszámoltam.

Tisztában vagyok vele, sokszor elkerülhetetlen, hogy az egyik magyar fordítói megoldás ne hasonlítson a másikra, hiszen a kiinduló szöveg tartalma és formája adott, és hogy valószínűleg akár ebben a Horatius-kötetben is találkoznánk hasonló példával, de ennek a versnek az esetében a Szász-átvételeket túl látványosnak, túl egyértelműnek vélem. Manapság már inkább arra törekednek a műfordítók, hogy soraikat az elődjeiktől minél eltérőbben fogalmazzák meg a kötöttségek ellenére is.   

Lator László fordítása természetesen nagyszerű. Félreértés ne essék, jómagam nagy kedvelője, tisztelője vagyok a Lator-életműnek ‒ azért foglalkozom például most is vele ‒, és ugyanabba a művészeti iskolába sorolom magam, mint ő: a nyugatos, újholdas irányzatba. De azért mai szemmel mindenféleképpen érdekes, hogy nem jelölte sem Lator, sem az antológia szerkesztője, Devecseri, a Szász Károly-átvételeket.

A minap ezeket a sorokat olvastam Áprily Lajosnál, az Anyegin-fordításáról szóló írásában: „Babits Mihályt a fordító előd egyes sorainak vagy terzináinak átvételében ‒ bár az ilyen átvételt nem helytelenítem ‒ nem követtem.” Mi derül ki ezekből a sorokból? Az, hogy Áprily nem vett át sorokat elődjei fordításaiból a saját Anyeginjébe, valamint az is kiderül, hogy Babits Mihály viszont megcselekedte ugyanezt más fordítói feladata során, és hogy ezt a fordítói tettet Áprily Lajos egyébként egyáltalán nem ellenzi.

Valószínűleg hasonló volt a hozzáállása Lator Lászlónak is, és ezért csempészte be a fordító előd sorait saját munkájába.

Fotó: MTI/Mohai Balázs