A cseh és szlovák panelt Anna Wanik moderálta, aki szépirodalmat és esszét fordít, emellett számos fesztiválon népszerűsíti a cseh irodalmat. Évekig vezette a Kukatko kulturális alapítványt, amelynek célja az volt, hogy közelebb hozza egymáshoz a cseheket és a lengyeleket. E tevékenysége keretében például tizenöt ismert cseh írót vett rá, hogy könyvet írjanak lengyelországi gasztronómiai élményeikről Jak chutná Polsko? (Hogy ízlik Lengyelország?) címmel, de alternatív prágai útikalauzt is létrehozott az interneten.

Zofia Bałdyga költő; cseh nyelvű munkásságát az ország legrangosabb irodalmi díjára, a Magnesia Literára jelölték. Évek óta folytatja Minden napra egy vers projektjét a közösségi médiában. Műfordítóként a szlovák és a cseh költészetet célozza meg. A hétköznapokban szociális munkásként dolgozik. Éveket töltött Örményországban, jelenleg Prágában él.

Olga Czernikow a Wrocławi Egyetem bohemisztika szakos tanára, számtalan tudományos cikk szerzője, Jan Balabán, Radka Denemarková és mások fordítója, csembalóművész. 

Katarzyna Dudzic-Grabińska színházi rendező és dramaturg, Jaroslav Rudiš öt könyvét ültette át lengyelre, sőt, az egyikből monodrámát is írt és vitt színre. Katarína Kucbelová Főkötőjének fordításáért az Angelus közép-európai irodalmi díjra nevezték.

Krzysztof Wołosiuk vérbeli visegrádi műfordító, hiszen csehről, magyarról és szlovákról fordít lengyelre. Portfóliójában többek között szlovákiai magyar írók művei, Michal Sýkora irodalomtörténész két népszerű krimije, Anna Cima Probudím se na Šibuji  (Sibujában ébredek) című regénye, valamint a cseh filmművészetről szóló esszék szerepelnek.

Beszélgetésüket harminc elsőéves cseh szakos diák hallgatta, akik tanáruk, Petr Jokeš vezetésével érkeztek. Ez a Lengyelországban élő bohemista és történész egyengette Anna Wanik, Zofia Bałdyga, Olga Czernikow és az eseményen szintén jelen lévő Agata Wróbel útját is a cseh nyelv és irodalom felé. A panel második felére pedig már a magyar szakos hallgatók is megérkeztek.

A találkozó koordinátora Petneki Noémi Krakkóban élő polonista, műfordító volt, aki egyben jelen összefoglaló készítője is.

Anna Wanik: A színfalak mögött már komoly beszélgetést folytattunk arról, hogy a műfordítás foglalkozás-e, vagy csak elfoglaltság. Ha rátok keresünk az interneten, akkor Krzysztof az egyetlen, akinél a találatok között a „fordító” szó szerepel első helyen. Olga, nálad a bohemista, Zosiánál a költő…

Zofia Bałdyga: A költő nem foglalkozás!

Anna Wanik: Akkor a szociális munkás áll a műfordító előtt…? Kasia színházi rendező, nálam az első helyen inkább a fordítás áll. Hogyan értelmezitek a műfordítói hivatást ebből a kettősségből? A cseh műfordítás réspiaci foglalkozás. A ma végbemenő folyamatok sem kedveznek nekünk. A beszélt és írott nyelv minősége folyamatosan romlik. A korrektorok az utcára kerülnek, a rádióriportereket a mesterséges intelligencia váltja fel. Az irodalom iránt érdeklődő közönség perifériára szorul. A nyomtatott könyvek olvasása helyett egyre többen hallgatnak hangoskönyveket. A koncentrációs készségünk is csökken, hiszen annyi inger ér bennünket. Mindazonáltal először arról kérdeznélek benneteket, hogy szeretitek-e a fordítást mint foglalkozást – és a főfoglalkozásotokhoz képest hol jelölitek a helyét.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Nekem nincs foglalkozásom, csak egy csomó kevéssé jövedelmező kedvtelésem, hobbim. Úgy igyekszem kombinálni őket, hogy fizetni tudjam a számláimat. Gyakran találkozom olyan kollégákkal, főleg nyugatiakkal, akik több nyelvből is fordítanak, és ilyen esetben valóban meg tudnak élni a műfordításból.

A műfordítás mint foglalatosság egyrészt óriási örömöt okoz. A műfordítás hiperolvasóvá teszi az embert. A létező legintimebb viszonyt teremti meg befogadó és szöveg, befogadó és szerző között.

Értelmezők is vagyunk, de középkori kódexmásolók is – van a munkánkban egyfajta automatizmus, és van egy adag biztonság is, amellyel nem rendelkezünk, ha önállóan írunk. Másrészt rendkívül magányossá tesz, rémülettel tölt el, megállítja az időt, amíg a könyvön dolgozunk. Harmadrészt viszont kaland, amely új világokat nyit meg előttünk, akár egy-egy idézet keresése közben is.

Kevés az olyan hivatás, amelynek során ennyit fejlődhet az ember.

Olga Czernikow: A fordító valóban több összefüggést lát, mint bárki más, amikor a szavak közé merül, és a lehető legközelebb kerül a szerző alkotói útjához. Az előtte megnyíló világok pedig a legnagyobb jutalmát jelentik. Az esztétikai élmény is fontos tényező. Ezért áll közelebb hozzám ez a foglalatosság, mint a tudományos munka, amelyet különben szintén nagyon szeretek. Egyébként a diákjaimat is arra ösztönzöm, hogy fordítsanak könyvet – akár az óráink alatt is. A könyvük meg is jelenhet; emellett pedig nemcsak a szerzőhöz fűzheti az embert intim viszony, hanem azokhoz is, akikkel megvitatja a fordított mondatokat és az azokkal kapcsolatos érzelmeit. Nincs, ami jobban megnyitná az embert, mint egy őszinte vita egy szövegről.

Anna Wanik: Ha már vitáról beszélünk – Zofia, én vitába szállnék veled. A költő szerintem igenis foglalkozás. Még pénzkeresésre is alkalmas.

Zofia Bałdyga: Nem árt leszögezni, hogy nemcsak a pénzkeresés lehet munka. Véleményem szerint azonban az embert több fontos szerep is meghatározhatja. Én először kezdtem verseket írni, azután fordítani, ezért tudtam, hogy költészetet akarok fordítani. De ha a foglalkozás definíciójához hozzátartozik, hogy számlákat fizetünk belőle, akkor a versfordítást nem tekinthetjük foglalkozásnak. Viszont óriási örömöt okoz. Az írás és a műfordítás pedig szorosan kapcsolódik egymáshoz. Én mindkét nyelven írok, ezért mindkét irodalomhoz közel kell maradnom. De ha „csak” műfordítók vagyunk, akkor is tudnunk kell, hogy mi történik és milyen egymástól eltérő viták zajlanak mindkét régióban. Jó példa lehet erre Lengyelországban a társadalmilag elkötelezett költészettel kapcsolatos vita, amely a kétezer-tízes években zajlott; vagy az irodalmi díjak, a női írók, az ökopoétika szerepének körbejárása. Érdekes feladat lehet az ilyen viták kiszélesítése más nyelvterületre.

Krzysztof Wołosiuk: Főfoglalkozású fordító vagyok, mert azok közé tartozom, akiknek teljes állása van. A munkahelyemen készülő szövegeim nem segítenek a műfordításban; de előfordul, hogy ha nincs megrendelésünk, akkor munkaidőben is elő tudom venni az irodalmi szövegeimet, és ezt még csak rejtegetnem sem kell.

Anna Wanik: Két éve én is teljes állásban dolgozom egy egészen más ágazatban. Korábban tizenkét évig szabadúszó voltam. Alapigazság, hogy a műfordításból nem lehet megélni, és ez más nyelvterületek esetében is így van, bár valljuk be, ha valaki például negyven éven keresztül Bernhardot fordít, azért más honoráriumot kérhet magának...  

Agata Wróbel: Hadd helyesbítsek… Amikor Sława Lisiecka (író, többek között Thomas Bernhard és Hermann Hesse fordítója – PN) megkapta Gdynia Város Irodalmi Díját, azt nyilatkozta, hogy a pénzjutalmat a kölcsönei törlesztésére fogja fordítani.

Anna Wanik: Visszatérve a témához: amikor felvettek a céghez, rájöttem, hogy a teljes állásban dolgozók a harminc százalékát csinálják annak, amit én csináltam szabadúszó koromban. Hirtelen nagyon sok időm lett, és még a munkahelyemen is foglalkozhattam irodalommal - csak nekem ezt rejtegetnem kell.

Krzysztof Wołosiuk: Persze ez nem várható el minden munkáltatótól. Az ember nem vetetheti fel magát egy munkahelyre azzal az elhatározással, hogy biztosan sikerül majd munkaidőben fordítania. Nálam ez kompromisszum volt, ami a bérezésemen is meglátszik.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Létezik még sokfajta irodalomközeli tevékenység, meg persze az ösztöndíjak. Ha szeretitek az irodalmat, és irodalommal akartok foglalkozni, akkor sok megoldást találtok arra, hogy megélhessetek belőle, csak kreatívnak kell lenni. Ott a közösségi média, a blogírás, az újságírás... Nincs meg az a kényelem és biztonság, hogy választunk egy hivatást, és teljes állásban csinálhatjuk egyfolytában ugyanazt, viszont a különböző lehetőségeink mind egymást erősítik.

Anna Wanik: Diákéveimben dinamikusan változtak a jövőre vonatkozó terveim. Először a hiteles fordítást céloztam meg - azt hittem, ez az egyetlen út, amelyen haladva elérek egyfajta stabilitást. Nagyon sokáig gondolkoztam azon, ki vagyok, mit fordíthatnék, szeretne-e tőlem bárki bármit is kiadni. Porszemnek éreztem magam a nagy nevek árnyékában, akikről az egyetemen tanultunk. Eszembe sem jutott, hogy a mesterek és atyák is onnan indultak, ahonnan mi – vagy még meredekebb volt az útjuk. A ti karrieretek hogyan kezdődött? Emlékeztek-e arra, hogyan adták ki az első könyveteket, szövegeteket?

Krzysztof Wołosiuk: Esetemben ez két külön történet. A magyar műfordítói pályám úgy indult, ahogy a nagykönyvben meg van írva: részben az asztalfióknak fordítottam, részben pályázatokra küldtem különböző munkákat, amelyek sorra tűntek el a süllyesztőben. Végül az egyik pályázati eredményem alapján meghívást kaptam Teresa Worowska műfordítói szemináriumára. Egy hétig keményen dolgoztunk; a jutalmunk az volt, hogy mindannyian írhattunk egy-egy jegyzetet egy-egy adott szerzőről a Literatura na Świecie folyóirat éppen készülő számába. Ez volt az első publikációnk. A második szeminárium után, amelyet részben Anna Górecka hungarológus és műfordító, a Literatura na Świecie szerkesztője vezetett, már egy vagy két rövid szöveget is fordíthattunk – nekem Galgóczi Erzsébet jutott. Ezután évek teltek még el az első könyvfordításom megjelenéséig.

A cseh szakon viszont már első évben odalépett hozzám a krakkói Szlavisztikai Intézet folyosóján egy azóta elhunyt professzorunk, Jacek Baluch: „Krzysztof, azt mondta valamikor, hogy magát érdekli a film. Most dolgozunk egy cseh filmfilozófiai antológián – adnék két fordítanivalót.” Az első könyvem pedig a Probudím se na Šibuji volt. Az Ústi nad Labem-i külföldieknek szóló bohemisztikai szemináriumon voltam, ahová eljött Mariusz Szczygieł (a cseh kultúrát népszerűsítő lengyel sztárriporter – PN). Egyszer csak odajött hozzám az Amaltea Kiadó szerkesztője: „Szczygieł mondta, hogy most vásárolták meg Anna Cima kiadási jogait. Beszéltem neki rólad. Összeismertetlek benneteket.”

A két történetből leszűrhető tanulság az, hogy persze,

dolgozni kell és el kell küldeni a fordításainkat, a pályázatok pedig nagyon jó kiindulási alapot jelenthetnek. Néha viszont a lehetőségek keresnek meg bennünket.

Kicsit sajnálom egyébként, hogy már korábban – gimnazista vagy elsőéves koromban – nem kezdett érdekelni a műfordítás. A Vajdaságban például van egy középiskolásoknak szóló művészeti pályázat, ahol a különböző kategóriák között a műfordítás is szerepel. Találkoztam a nyerteseivel, akik tizenhat–tizennyolc évesen kiválóan beszéltek angolul, németül vagy szerbül, és lehetőséget kaptak a tehetségük kibontakoztatására. Lengyelországban is jó gyakorlatot jelenthetne egy hasonló pályázat.

Zofia Bałdyga: Mivel magam is írtam, biztos voltam benne, hogy verseket akarok fordítani. Sajnos a Varsói Egyetem cseh szakán semmit nem tudtam meg a költészetről. Brünni majd prágai ösztöndíjam során azonban volt időm irodalmi eseményekre járni, folyóiratokat olvasni, könyveket vásárolni. Ha valakit a legújabb irodalom érdekel, akkor nincs más választása. Én így találtam magamnak Prágában kezdő költőket. Fordítottam a műveikből, és elküldtem olyan lengyelországi folyóiratoknak, melyekben korábban szerzőként publikáltam. De ha valaki ezt az utat választja, akkor a lengyelországi irodalmi színteret is jól kell ismernie. Ismernie kell a folyóiratokat. És nem szabad feladnia, ha nem válaszolnak, mert az eltarthat egy darabig…

Ami a könyvpiacot illeti: sajnos az a tapasztalatom, hogy a költészettel foglalkozó kis kiadók nem a szövegmintákra, hanem a kész kötetekre vonatkozó ajánlatokra válaszolnak. Ezért meg is békéltem azzal, hogy csak folyóiratokban publikálok. Hiszen eleve nagyon kevés verseskötet jelenik meg. Persze sok függ az adott ország pályázati rendszerétől. A Cseh Kulturális Minisztérium szerencsére évente kétszer hirdeti meg a pályázatát, sok kiadó azonban nem tud róla. Vagyis amellett, hogy műfordítók vagyunk, nekünk kell megmutatnunk nekik, hogy hol vannak a források.

Anna Wanik: És már csak azért is érdemes ismerni a saját irodalmunkat, hogy legyen kihez hasonlítanunk a kiválasztott szerzőt (például: ő amolyan cseh Stasiuk vagy Tokarczuk), így a kiadó képet alkothasson róla.

Zofia Bałdyga: Aztán kitört a Covid. A járvány alatt különböző cseh cégek nyelvoktatója voltam, amelyek lengyel tőkével rendelkeztek, ezért a menedzsereiknek lengyelül kellett tanulniuk. És közben rájöttem, hogy van két félkész kötetem. Több részletüket lefordítottam folyóiratok és fesztiválok számára, vagy puszta kedvtelésből. A zoomos nyelvórák mellett volt annyi időm, hogy befejezzem őket. Gondoltam, meglátom, válaszol-e valaki, ha egész könyvet küldök… Válaszolt. A későbbi köteteimet ezután már könnyebb volt kiadni.

Olga Czernikow: Az én esetem nem tanulságos, mert a véletlen szülte. A wrocławi Atut kiadó, amely szereti a furcsa dolgokat, cseh underground antológiát adott ki. Az egyik fordító nem lett kész a munkájával. Ekkor a csoporttársam küldött át néhány verset, lefordítottam, tetszettek, azután még többet kaptam, végül egy egész könyvvel kerestek meg.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Az első, nyomtatásban megjelent szövegem szintén egyetemi razzia eredménye volt. Egy konferenciakötetben látott napvilágot. Ezenkívül a párkapcsolatom egy idősebb műfordítóhoz, Tomasz Grabińskihoz fűzött, aki a mentorom lett, és bevezetett a szakma világába. Az a szerencse és luxus jutott osztályrészemül, hogy együttműködhettem vele. Minden fordításomat azonnal, otthon megszerkesztette. A Good Books kiadónál jelentek meg, ebből alakult később a Książkowe Klimaty kiadó. Ez is véletlen volt, mert Marcin Skrabka, a Good Books alapítója hirdetést adott fel…

Anna Wanik: A legenda szerint Marcin egy libereci uszodában egy kosárban pillantott meg néhány könyvet, és ekkor született meg benne a gondolat, hogy Lengyelországban kezd hasonló vállalkozásba.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Tomek véletlenül került kapcsolatba Marcinnal, és véletlenül kezdett neki fordítani. Egy idő után jöttek be a képbe Jaroslav Rudiš művei – velem együtt. A szlovák műfordításba viszont egy pályázat révén fogtam bele, és a nyeremény az volt, hogy elmehettem a pozsonyi Studia Academica Slovacába.

Fontos még, hogy ha beleszeretünk egy szövegbe, írjunk a szerzőnek, kérdezzük meg, hogy valaki nem fordítja-e már, nem adta-e el a jogokat.

Anna Wanik: De még így sem lehetünk teljesen biztosak a dolgunkban! Velem megtörtént, hogy találkoztam a szerzővel, aki nem tudta, hogy az ügynöke épp eladta a könyve jogait, mert a pénz még nem érkezett meg a számlájára. Úgyhogy együtt dolgoztunk a könyvön, amit aztán valaki más fordított le és jelentetett meg más kiadónál.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Velem azt történt, hogy a kiadó már megállapodott az ügynökkel, és nekiálltam a könyvnek, amikor kiderült, hogy egy másik fordító korábban együtt vodkázott a szerzővel, és ők is megállapodtak, úgyhogy az egész munkámat kukázni kellett. Szóval vigyázzatok!

Zofia Bałdyga: Ne vodkázzatok a szerzővel, inkább borozzatok!

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Vodkázzatok, mert az a legbiztosabb! Barátkozzatok össze a szerzővel! Ha egy mű annyira rabul ejt benneteket, hogy van kedvetek elvégezni az ügynöki, műfordítói, kritikusi munkát – mert írni kell a műről, hiszen el kell tudni adni –, akkor ellenőrizzétek a nyertes minisztériumi pályázatok listáját, az adott könyv nem szerepel-e már rajta.

Anna Wanik: Térjünk át egy fontos kérdésre: a fordító és a szerkesztő együttműködésére.Ti hogyan képzelitek el a tökéletes szerkesztőt? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie?

Zofia Bałdyga : Biztos mindenkinek más az elképzelése, de szerintem érdemes megküzdenünk azért, hogy olyan ember szerkessze a fordításunkat, aki ismeri a forrásnyelvet. Nem könnyű, de néha sikerül. Általában pedig azt szeretem, ha a szerkesztő közvetlen és szigorú. Mert a fordítás döntések sorozatából áll, és soha nincs egyedüli helyes változat. Én nem is védem nagyon a magam megoldásait, hacsak nem valami egészen különleges dologról van szó. Egyébként jó leckét ad alázatból, ha az ember kinyitja a tizenöt évvel ezelőtti fordításait.

Krzysztof Wołosiuk: Én is szeretem, ha a szerkesztő szigorú, temperamentumos, és nem riad vissza a konfrontációtól, mert az azt jelenti, hogy valóban fontos neki a szöveg. Néha viszont előfordul, hogy a szerkesztő csak végigfut rajta, hogy letudja a munkát – és az nagyon kellemetlen érzés.

Zofia Bałdyga: Gondoljunk arra, hogy az olvasó nem kérdezhet meg bennünket, hogy miért épp egy adott szót választottunk, és nem egy másikat. A szövegnek nélkülünk kell önálló életet élnie.

Olga Czernikow: Nem tudom, hozzászólhatok-e a kérdéshez, mert a harmadik hivatásom a szerkesztés. És szigorú szerkesztő vagyok.

Anna Wanik: És amikor te fordítasz?

Olga Czernikow: Szinte soha nem volt dolgom igazi szerkesztéssel –

mindig nagyon kesztyűs kézzel bánnak velem. Ezért én magam kérek meg még másokat, hogy nézzék át a szöveget, és azután is vagy ötször átmegyek rajta. Az első komoly szerkesztő viszont telepirosozta a szövegemet, amiért nagyon hálás vagyok neki.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Az én ideális szerkesztőm jobban szereti az irodalmat, mint a célnyelvet. Mert ha úgy érzem, hogy egy szótárral felfegyverkezett géppel folytatok párbeszédet, akkor legszívesebben kést döfnék magamba. Az ilyen szerkesztő egy mérgező anya. Engem a legtöbb könyvem szerkesztési fázisa nagyon traumatizált. Mindig úgy éreztem, hogy védenem kell a szövegemet. Annak is a tudatában vagyok, hogy a megoldásaink megengedettek és megengedhetetlenek egyszerre; és hogy a célnyelvvel akár tönkre is tehetjük az adott irodalmi művet. Ha a könyvek stílusát egységesítjük, az író stílusa eltűnik, a szöveg pedig csupán az értelem hordozóanyagává válik, és nem lesz önálló műalkotás.

Anna Wanik: Nehéz kérdés mindez, mert egyrészt korlátok közé kell szorítani a műfordító saját stílusát, másrészt érvényre kell juttatni a szerző stílusát, és még lengyelül is jól kell hangzania a szövegnek.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Külön vitaestet rendezhetnénk arról a kérdésről, hogy mindent simára kell-e csiszolnunk a célnyelvi változatban, vagy inkább juttassuk érvényre az eredeti tökéletlenségét – amit például Łukasz Musiałnak kellett tennie Kafka naplóinak eredeti, szerkesztetlen változatával.

Anna Wanik: Van, aki kijavítja a szerzőt, mert tudja, hogy különben a fordítót fogják hibáztatni.

Katarzyna Dudzic-Grabińska: Viszont

a műfordítás műalkotás. És ha mi vagyunk a szöveg első olvasói és értelmezői, akkor küzdünk érte – ahogy a szerző is a maga szerkesztőjével. Küzdelem kell ahhoz, hogy megszülessen a műalkotás, amely nagyobb nálunk és az írónál, sőt, mindegyikünknél százszor bölcsebb, és ki kell állnia az idő próbáját. Mi valahol valóban kódexmásolók vagyunk, és a munkánk nemcsak puszta döntések sorozata, hanem metafizikai dimenzióval is rendelkezik.

Anna Wanik: Én viszont szívesen azonosulok azzal a példázattal, miszerint a hivatásunk a bűnözéssel is rokonítható. Amikor egy igazán nehéz szöveg elé ülünk le, akkor nem hidat építünk…

Zofia Bałdyga: …égetünk…

Anna Wanik: …a kultúrák között, hanem lopunk, csalunk, erőszakolunk, a végén pedig eltüntetjük a nyomokat az utánunk érkezők elől.

Olga Czernikow: Én elzárkózom ettől az értelmezéstől. Számomra a műfordítás az esztétikai élményt szolgálja.

Anna Wanik: Az egyik nem zárja ki a másikat! Akárhogy is – ne féljetek fordítani, és ne hasonlítgassátok magatokat másokhoz! Ne feledjétek, hogy egy adott pillanatban adott tudással és tapasztalattal rendelkeztek – egy szemernyivel sem többel. És ne féljetek elesni, mert utána mindig feltápászkodik az ember.