A novemberi Kortárs a gyerek- és ifjúsági irodalom aktuális problémáit veszi górcső alá, az olvasók négy szakszöveg és számos szépirodalmi alkotás segítségével kerülhetnek közelebb a témához. A kiadványt ismertető kerekasztal-beszélgetés során a szerkesztő Katona Alexandra kérdéseire a szövegek szerzői válaszoltak: Vigyikán Villő és Tisza Eleonóra egy-egy tanulmánnyal, Kalapos Éva Veronika pedig legújabb regényének részletével szerepel a lapban. A meghívottak először arról számoltak be, hogyan keveredtek az ifjúsági irodalom világába, miért kezdte aktívan foglalkozni őket ez a sokak által mellőzött terület. A doktori tanulmányai során Janikovszky Éva és Réber László írói és publicisztikai munkáit kutató Vigyikán Villőt a szakmai kihíváson túl személyes kötődések is motiválták: gyerekként Janikovszky könyvein tanult meg olvasni, emiatt különösen érdekelte, milyen felnőtt szemmel visszatekinteni ezekre a történetekre. Hozzátette, a téma eddigi recepciója korántsem kielégítő, még számos izgalmat tartogat a kutatók számára.

Kalapos Éva Veronika pályakezdése elválaszthatatlan az ifjúsági irodalom világától, bár elmondása alapján az egész a véletlennek köszönhető: egy megrázó témákat boncolgató drámakötet befejezése után kereste a fellélegzést, amikor a D.A.C.-sorozat első részébe belekezdett. Sokáig ő sem érzékelte, hogy valójában ifjúsági irodalmat ír – utólag visszanézve úgy gondolja, maga a kortárs irodalom sem nagyon tudott akkor még mit kezdeni a fiatal olvasókat megcélzó kötetekkel. Ennek ellenére mindig előszeretettel foglalkozott a tinédzserek problémáival történeteiben, az emlékezés lehetőségét látja a témában, egy olyan korba való visszacsöppenést, amikor minden szenvedélyt, bánatot és örömöt sokkal intenzívebben él át az ember.

Tisza Eleonóra is egyetemi évei alatt került közel a young adult irodalomhoz, ugyanakkor tudja, maga a téma keveseket mozgat meg a szakmán belül. Legfőképp a műfajban rejlő sokszínűség ragadta meg, a gyorsaság, amivel a szövegek adaptálódnak a világban zajló változásokra. Örül, hogy azt kutathatja, aminek egykor ő is rajongója volt, Vigyikán Villőhöz hasonlóan szívesen tekint vissza egykori kedvenc olvasmányaira, érdeklik a különbségek, amik a befogadói pozíció átalakulásából fakadnak.

Ezután a lapszámban megjelent szövegekre terelődött a beszélgetés fonala. Vigyikán Villő tanulmánya kapcsán a moderátor kiemelte annak újszerű megközelítését, amellyel a tárgyalt művek és az alkalmazott pedagógia viszonyát elemzi. Eszerint Janikovszky és Réber szövegeiben a didaxis nem negatív előjelű, hanem egy átfogó poétikai konstrukció része. Vigyikán szerint túl sokszor értjük félre a gyerekirodalomban rejlő tanító szándékot, elhanyagoljuk a tényt, hogy ezekben a szövegekben a legautonómabb karakterek is a felnőttektől érkező minták szerint konstruálódnak. Szerinte nem az a kérdés, hogy szükséges-e a didaxis, hanem hogy annak egyes elemei hogyan épülnek be a történetekbe, a recepciónak pedig azzal kellene foglalkoznia, hogy hogyan tudná a pedagógiai gyakorlat és a kritikai hagyomány szempontjait összebékíteni. Szerinte több olyan elemzésre van szükség, ami interdiszciplináris keretek között, befogadó és olvasásszociológia felől tárgyalja az egyes műveket.

A következőkben Katona Alexandra a lapban is szereplő, Nem hagylak itt című regényéről kérdezte Kalapos Éva Veronikát, különös figyelmet szentelve műfaja és földrajzi elhelyezkedés kapcsolatának. A szerző fontosnak tartotta kiemelni, ugyan sokáig nem érezte magában a késztetést, hogy politikai üzenettel bíró szövegekkel foglalkozzon, magának mindig nagymértékű szociális érzékenységet tulajdonított. Regényének világát is a hazai oktatási rendszer jelenlegi helyzete ihlette, arra volt kíváncsi, mi történne, ha a műfajra jellemző élet-halál harcot a kultúra fennmaradásának érdekében vívnák. Elismerte, mindig is izgatták a disztópiák, hiszen a benne ábrázolt helyzetek túlfeszített szélsőségessége könnyedén belesimul az ifjúsági irodalom folyamatosan változó világába. Katona Alexandra megjegyzésére, hogy sokak szerint könnyű zsánerirodalmat írni, a szerző határozott elutasítással reagált, hangsúlyozta, már az is nehéz, hogy lefoglaljuk a fiatalok figyelmét, nem is beszélve az egyes műfajok stiláris és egyéb kihívásairól – számára is főként a disztópiák legfontosabb elemének számító világépítés okozta a legtöbb fejtörést írás során.

Műfaji problémáknál maradva Katona Alexandra arra kérte Tisza Eleonórát, meséljen az útról, amin keresztül nőiség és szörnyek összekapcsolásához jutott. A válasz a szerző doktori kutatásában rejlik, bevallása szerint olyan átfogó szempontot keresett, amely kimerítően le tudja írni az általa vizsgált szövegek jelenségeit. Észrevette, a young adult könyvek női főhősei feltűnően sokszor érintkeznek a szörnyűség valamilyen formájával, gondoljunk csak a Harry Potter, vagy az Alkonyat figuráira. Mindez a történetek hibrid jellegének vizsgálatára sarkallta, szerinte ezzel a fogalommal lehet a legtalálóbban leírni a young adult irodalom jelenségeit, ez pedig egyrészt magának a definíció és korosztályi besorolás fluiditásának, másrészt a szövegi elemek változatosságának tudható be.

Végezetül a moderátor egy, a kategóriába tartozó szövegek kapcsán gyakran felmerülő kérdésről faggatta a szerzőt: bár a young adult történetek többségénél köztudottan erős a romantikus szál, arról viszonylag kevés szó esik a recepcióban, hogy ezen párkapcsolatok nagy része toxikus mintákat közvetít a fiatal olvasóknak. Erre reflektálva Tisza Eleonóra kifejtette, az idősebb befogadók többsége ugyan tisztában van a probléma súlyával, tudatosan csak kevesen bírálják. Hozzátette, mostanában egyre több tanulmány születik a jelenség kapcsán, ami reményt ad, hogy hosszútávon értő diskurzus alakulhat ki a téma körül.

Az est zárlataként három, a novemberi lapszámban közlő szépíró felolvasását hallhatta a közönség: Nádasdi Krisztina az utolsó történetmesélőről írt novellájában, Murányi Zita verseivel, Szilasi László pedig készülő kötetéből hozott részletekkel szórakoztatta az egybegyűlteknek.

Fotók: Antal Dani