Asher Kravitz 2007-es regényében Szíriusz, a fiatal németjuhász elveszíti családját, velük gazdáját, a tízéves Joshuát, de „szerencséjére” az SS kutyakiképzőjébe kerül, az amúgy kutyaszerető Ralphhoz, és vele a Treblinkai koncentrációs táborba. A sors azonban új találkozást szervez a barátoknak. Joshua – akinek egész családja odavész – ugyanabba a táborba kerül, ahol a már Blitznek hívott egykori pajtása őrzőkutya, zsidó foglyokat kutat fel. Ember és kutya egymásra ismer, a közöttük lévő kötelék felbonthatatlan, segítik egymást a túlélésben, sőt egy fogolylázadás során sikerül megszökniük, majd csatlakozniuk a partizánokhoz. A történet végén legyengülve és betegen eljutnak az új hazába, a megalakuló Izrael Államba, ahol ugyanazon az éjszakán „együtt lesznek porrá”.  

Szívszorító, de rendhagyó és szellemes történet, ahogy a holokausztot egy németjuhász szemszögéből vizsgáljuk. A színpadi adaptáció tartva a kutyakölyök, majd harci eb szemszögét, vizuálisan láttatott szörnyűségek nélkül is erős hatást ér el, a legdurvább pillanat valóban az, amikor Adolf Hitler megszólal a rádióból. 

Adam Meir amerikai színész füles sapkában, barna fürdőköntösben és bakancsban lép a színpadra, a nyitóképben a kiskutya birodalmát mutatja be. Nem látjuk a családot, de Meir eljátssza a szülői ház melegét, a gyerekek élettel teli nevetését, mindezt térdmagasságból. De hiába az idill, a szokatlan történetmesélés, már az előadás elején érezzük a nyomasztó állapotot, a fizikai tétet, hisz Yonatan Esterkin rendező színpadát vulkánfíber bőröndök borítják, amelyekre lassan felkerülnek a sárga csillagok. Egy kávéház bejáratát szimbolizáló táblára a „kutyáknak belépni tilos” felirathoz valahogy odakerül krétával a „zsidóknak” felirat is. Ahogy a színpad szélére is szép sorba rendezve a családtagok cipői, a viseltes gojzer varrottól a rózsaszín gyermekbalerináig. (Talán köszönhető ez az előadás játékmesterének, a színre vitel „magyarítójának”, Czeizel Gábornak is.)  

Hiába áll a színész stilizált kutyajelmezben a színpadon, előadása oly intenzív, hogy minden mondatával, gesztusával megtalál, akkor is, amikor mondataival a kutyahős naivitása vagy az emberi viselkedés félreértése miatt könnyedebb pillanatokat hoz be a történetbe. A színész közel másfél tucatnyi karaktert mutat meg az estén, és egyetlen pillanatra sem zavaró, hogy kit ábrázol éppen, a szülőket, a házi barátot, egy korosabb német nőt, egy fiatal ukrán parasztasszonyt, a nácikat, a zsidókat, Istent, vagy épp egy másik kutyát. Adam Meir imponálóan könnyedén csúszik karakterről karakterre, és hiába is meséli a történetet majdnem végig bizakodó, szinte csóváló kutyahangszínnel, észrevétlenül nő a feszültség a nézőtéren, hiszen ismertek az események, egy-egy helyszín, intézmény, karakter nevének említésekor magától is ráébred mindenki az eljövendő részletekre. 

A főszereplő éles megfigyelő, látja a nácik kegyetlenségét, a Harmadik Birodalom által okozott szenvedést, ahogy tanúja a foglyok, némely civil bátorságának is, és pontosan érti, mit takarnak a fogalmak, hogy hűség és barátság. Ugyan ötven centiméter magasból látja a világot, kellő iróniával, és lévén „csak kutya”, nem ítélkezik. De akár az emberek, megtapasztalja az elválás, a félelem, a hideg, az éhség, a veszteség, a brutalitás, a rettegés és a halál érzését, az érzelmeknek azt a skáláját, amelyeket általában csak a kétlábúakhoz társítunk. Így eltöprenghetünk azon, hogy vészhelyzetben mi is különbözteti meg az embert és a kutyát. Akinek volt valaha négylábú barátja biztos sokszor elgondolkodhatott már azon, mi jár kutyája fejében, és van-e különbség a szeretet és hűség kimutatásában ember és kutya között. Az biztos, akit az előadás után otthon kutya várt, az eb nemcsak jutifalit és plusz sétát kapott, de extra ölelést is.

Az előadással szép ívét rajzolja meg a színház a több évtizedes, ideológiájában igen következetes működésének. Sokan emlékszünk még 2008-ból a Címzett ismeretlen című dráma ősbemutatójára, Kulka János és László Zsolt előadásában, melyben a két szereplő barátságát megmérgezi a történelem, a fasizálódás. Ezt követte 2013-ban Vári Évával a Rose című monodráma. Martin Sherman darabja hasonló a mostani darabhoz, a főhősnő visszatekintve derűvel és humorral mesélte el a túlélésért való halálküzdelmét, már talált benne megmosolyogni valót, mert a lövészárok szélén is kinőtt a virág, és volt a visszatekintéshez elég bölcsessége és öniróniája. A Zsidó Kutya című előadás újabb darabja a Spinoza küldetésének, a holokauszt emlékezetének. Öröm, hogy az említett két korábbi, remek elődással azonos nívón újabb rendhagyó produkció született, egy kivételes színpadi jelenlétű művésszel.

Asher Kravitz: A Zsidó Kutya 
Előadja: Adam Meir
Színpadra írta és rendezte: Yonatan Esterkin
Fordította: Adam Meir és Kallos Bea
Dramaturg: Cseicsner Otília
Játékmester: Czeizel Gábor
Bemutató: 2024. október 19.
Spinoza Színház
Fotók: Véner Orsolya