Hogy Fekete István kitől „tanulta” az írás mesterségét, nem könnyű megmondani. Talán a legtöbbet Kipling állattörténeteiből merítette. A „belső” állatnevek használatát biztosan. Ott Bagira, Ká, Csil, itt Karak, Íny, Csuri, Rá… A magyar költészetből Áprily Lajost rokonítanám vele.

Érdekes felvetni azt a kérdést, hogy Fekete István hajdan nagy sikerű „gyerekkönyvei” egyrészt mennyiben gyerekkönyvek, másrészt, hogy a mai ifjúságot menyiben képesek megszólítani? Elöljáróban sietek elmondani, hogy jómagam nagy rajongója voltam és vagyok az írónak gyerekkoromtól kezdve. Egy igazán különleges, egyedülálló alkotóhoz van szerencsénk, aki hatalmas empátiával, beleérzéssel bújik nem csak az általa megjelenített állatok, növények, de egyéb természeti jelenségek (pl. szél, tél etc.) bőrébe is. Bár minden kiválósága ellenére nem a pergő cselekmény mestere, és regényeinek kompozíciói lazák. Inkább jelenetek ‒ főleg vadászatok ‒ egymást követő összefűzéséről van szó. (De ettől még Fekete István nagy író ‒ még annál is nagyobb, mint amilyen szinten irodalomtörténetünk kezeli ‒, és azt kéne belátni néhány kritikusnak, hogy ha egy műben akadnak is hibák, azért az még simán lehet nagy mű.) Fekete okosan működteti az előbb említett empátiát, és így kikerüli, hogy állatai állatbőrbe bújt emberek maradjanak. Tisztában van vele, hogy az állatok máshogy éreznek és gondolkoznak, hogy nagyrészt az ösztöneikre, a génjeikbe kódolt viselkedésmintákra támaszkodnak.

Így van ez a Lutra című regényében is, ami az alcíme szerint „egy vidra regénye”. A regényben párhuzamosan fut az emberek és az állatok világának ábrázolása. Egy fiatal vadász elhatározza, hogy lelövi Lutrát, és bundájával megajándékozza kedvesét, akivel a könyv végén összeházasodnak. A vadász megtartja ígéretét, és sikeresen puskavégre kapja az állatot. Vándorlása során Lutra sorsa más emberekével is kapcsolatba kerül. Először egy erdész családjával, aztán a pisztrángkeltető-telep tudósaival. Az erdész elhibázza a lövést, a pisztrángkeltető-telep alkalmazottja megsebesíti az állatot, és végül a fiatal vadász lelövi. Eközben Lutra azt teszi, amit az állatok: élelmet és megfelelő búvóhelyet keres.

Most térnék vissza az írásom elején feltett kérdésekre. Először arra, hogy ifjúsági irodalmat olvasunk-e? Nem kifejezetten. Vannak direkt ifjúsági-, és gyermekregények, de ez nem az. Erre az is bizonyíték, hogy szinte nincs benne gyerekszereplő. Az erdész gyermekei egy jelenet erejéig feltűnnek, de rajtuk kívül gyermekalakban csak a Tavasz allegóriája jelenik meg. Szintén a gyermekirodalmiság ellen szól, hogy nem történetcentrikus. A másik kérdésem arra vonatkozott, hogy a digitális kor gyermekei mit tudnak kezdeni ezekkel a könyvekkel, megszólíthatja-e őket? Engem gyermekkoromban beszippantottak Fekete művei. Ez azért történhetett meg, mert érdekeltek az állatok, a természet, és magam is egy alföldi kisvárosban, a természet közepén éltem. De azt a gyermeket, aki nincs „megáldva” ezzel az érdeklődéssel, melyik rész szólíthatja meg a Lutrában, amelyben még egy aranyos állatkölyök sem szerepel, mint a Vukban? A természeti környezet, amelyet Fekete István ebben az ötvenes évek legelején megjelent regényében ábrázol, még nagyon más, mint a mai. A legnagyobb különbség az, hogy a Lutrában a természet még legyőzhetetlen és kimeríthetetlen értékforrásként szerepel, amelyet nem kell védeni, mert megvédi önmagát. Sőt, inkább az embereknek kell védekezni ellene (ezért alkalmazza például a falu a vadászt). Ebben a múltszázad közepén írt regényben az állatfajok még káprázatos gazdagságban képviseltetik magukat. Ám a mai ifjúság teljesen más természetképpel cseperedik fel. Ma már nekünk kell megvédeni a természetet, amelyről tudjuk, hogy nem kimeríthetetlen, és nem legyőzhetetlen. Vagyis a mai természeti világ és az akkori között lévő nagy távolság akadályozhatja, hogy a mai gyermekolvasó megtalálja magát a műben. Ezt erősítheti az is, hogy ez a világ még inkább egy hímközpontú, férfiközpontú világ.

Manapság egyébként a rókák már fényes nappal is bemerészkednek a városokba, nem csak éjszaka surrannak a kertek alá. Már nem rettegnek annyira az embertől, mint Fekete Lutrájában. (Egyébként nem véletlen, hogy éppen a Somogy vármegyében született Fekete írt regényeket a rókákról: még sehol nem láttam annyi rókát, mint ebben a megyében.) Fontos kiemelnünk a Lutra ismeretterjesztő odalát: ha a műben előkerül egy állat, akkor a szerző néhány mondatban bemutatja az életmódját. A Lutra egy elég realista alkotás, hiába kap benne nagy szerepet a panteizmus, az élettelen dolgok lélekkel való felruházása. Ezen a ponton Fekete különben egy újabb költővel is rokonságba kerül Fekete: Weöres Sándorral.

Ha már Weöresnél tartottunk, érdekes kitérni néhány mondat erejéig a Lutrában szereplő versekre. Ezek egy prózaíró versei, s ez érződik is rajtuk, de a kitűzött szintet elérik. Fekete úgy illeszti be ezeket a szövegeket, mintha nem ő írta volna. A nyárfáról szóló művet például egy „régi versnek” titulálja. Azt, hogy ez nem egy „régi vers”, és végképp nem népköltészeti alkotás, abból lehet kideríteni, hogy ölelkező rímeket használ benne, amelyeket a „régi irodalmunk”, és főleg a népköltészetünk szinte soha. A Lutra 133. oldalán található költeményt szintén régi versnek állítja be. Ha végig ősi, felező nyolcas lenne minden sora, még el is hinném, de a metszetek kétszer rossz helyre kerülnek a hat soros alkotásban, és ez Fekete szerzőségére utal. (Illetve a kutya-macska rímpárban sajnos hímrímre nőrím felel, amely kerülendő a költészetünkben.) Ellenben a könyv 49. oldalán található vers formája már ősi nyolcas, és végig megtartja a metszeteket is. A vers annyira pontos, hogy ebben az esetben már inkább vendégszövegre (egy meglévő népdalszöveg beillesztésére) tippelek. Egyébként Fekete István általában nem csak a versekben lírai, hanem a regényeiben is sok költői szépséget találni.

Végül hadd említsem meg, mi okozta a regényben Lutra elbukását. Egyfelől a felesleges vérengzései, de annál is nagyobb hibát vétett akkor, amikor elzárkózott a nőstényvidrától, és kizárta magát a természet körforgásából: „Lutrát nem érdekelték a gyermekei, nem érdekelte semmi, csak saját maga. Bezárkózott önmagába, és kizárta magát az összesség termékeny nagy köréből, amelyből minden élet születik…” E jelenetnek szemtanúja volt a Tavasz megszemélyesített allegóriája, és ennyit mondott: „Leveszem róla a kezem…” Közvetlenül ezután kerül sor Lutra lelövésére. Ezt a befejezést én személy szerint meglehetősen zseniálisnak érzem.  

Mivel a reggelből már közben délelőtt lett, azzal fejezem be jegyzetemet, hogy érdemes Fekete István könyveket olvasni akár felnőtteknek, akár a fiataloknak, mert közelebb visz az állatvilág, a természet szeretetéhez, megismeréséhez méghozzá egy nagyon különleges, egyszerre realista és lírai módon.      

A borítókép forrása: A bereki ember – Fekete István élete