Aki a XXII. Olasz Filmfesztiválon megnézte Margherita Vicario: Gloria! című filmjét, és maradt a Carlotta Gambával szervezett beszélgetésen is, bizonyára nem felejti el a „sorellanza” kifejezést, amit magyarul leginkább „nővérségnek” lehetne fordítani, és ami Vicario zenés filmemlékművének a lelkét adja. A magyar nyelvben erre nincs külön szó, de az angolszász nyelvekben ismeretes sisterhood hasonló jelentésű, s emellett számtalan film szervezőereje is egyben. Végtelenségig sorolhatnánk a női összetartozásról szóló filmeket, amelyek a téma mellett megvalósításukat tekintve jelentősen eltérőek lehetnek, az utóbbi évekből kikerülő színvonalas darabok sikerei azonban mindenképpen azt igazolják, hogy ilyen típusú filmeket érdemes készíteni, ha hitelesen és érzékenyen viszonyul hozzá az alkotó. Csak néhány jól sikerült, nemzetközileg elismert és díjazott film a közelmúltból: Sarah Polley - A nők beszélnek (2022); Anna Hints - Smoke Sauna Sisterhood (2023); Kaouther Ben Hania - Négy nővér (2023); Greta Gerwig - Kisasszonyok (2019); Deniz Gamze Ergüven - Mustang (2015). Remek alkotásokkal kikövezett útra lépett tehát Margherita Vicario a Gloria! című filmmel, amely Velence névtelenségbe veszett női zenészeinek állít emléket, s mindezek fölött magáról az élet teljességét átható zenéről szól.

Kedves közhely, hogy minden olasz ért valamennyire a zenéhez, ezt a Gloria! egyszerre igazolja és cáfolja. A női vonalat domborítja ki azáltal, hogy a zenei tehetséget a főszereplő nők kezébe adja, akik tehetségtelen és faragatlan, ám egyházi vagy világi hatalommal bíró férfiakkal vannak körülvéve. Zenekaruk vezetője, a Paolo Rossi által alakított Perlina például zenét szerezni már nagyon nem tud, de a lányokkal kegyetlenkedni annál többet. A történet az 1800-as évek elején, a Sant'Ignazio nevű velencei egyházi neveldében játszódik, elárvult és kitaszított zenészlányok közösségében, akik között van abszolút hallású őstehetség, klasszikus képzettségű zeneszerző és aranytorkú énekes, de legalábbis mindegyikük ismeri a kottát, netalán hangszeren játszik vagy kórusban énekel. A lányok közötti kapcsolódást először megnehezíti az eredendő tehetségű és a klasszikusan képzett zenész, vagyis Teresa (Galatéa Bellugi) és Lucia (Carlotta Gamba) szembenállása, személyükben a modern és a klasszikus zeneértelmezés ütközik össze egy fortepiano fölött, ugyanakkor a közös zongorajátékok által később kibontakozik a „nővérség” összetartó ereje.

Bár nem a nőiség okán, de a filmről folytatott diskurzusban elhangzott az egyik legérzékenyebb kortárs női filmes rendező, Sofia Coppola neve is, hiszen a korábbi korok ötvözése a modern kultúrával, művészettel, mely a Marie Antoinette-ben oly ikonikusan valósult meg, Margherita Vicarionál is visszaköszön, de nála ez inkább a zenével átitatott jelenetekben hangsúlyos.

A zene a Gloria! világában pedig szabad és független, s egyáltalán nem lehet privilégium, természetes áradására a film egy ritmusosan szerkesztett montázsa mutat rá érzékletesen, melyben betekintést nyerhetünk Teresa hallásába, és abba a folyamatba, ahogy a külvilág minden hangja zenei összhangzássá alakul benne.

Margherita Vicario Olaszországban eddig leginkább popzenei karriert futott be, emelte ki Carlotta Gamba, illetve Aria! címmel még a filmhez is készült egy videoklip. Ez egyszerre magyarázza a zene „főszereplővé” emelését, és a női előadói lét hangsúlyozásának fontosságát (sőt, a videoklip-szerű szerkesztés használatát) a rendezőnő bemutatkozó nagyjátékfilmjében.

S bár történelmi kontextusban mesél, a klasszikus és modern előadó, illetve a klasszikus és modern zene ügyesen kapaszkodik össze ebben a filmben, akárcsak a lányok, amikor a kezdeti szembenállás helyett a nővérséget választják, és érzelmektől túlcsorduló jelenetekben oldódnak fel a korokat összekötő zenei szólamokban.

De vajon mit szól a Sant'Ignazioba látogató VII. Pius Pápa a zenészi babérokra törő árva lányok szabados muzsikájához, mely látogatásra az egész történet alatt készülnek? Erre a film egy érzelmileg felemelő, ám szakmailag kevéssé bravúros végkifejlettel válaszol, vagy inkább nyakon önt a túlzó szentimentalizmussal, melytől eltekintve Vicario azért mégis jól teljesít első filmjében.

A kellemes vagy éppen disszonáns hangzás meghatározó alkalmazása mellett a film látványvilágára is érdemes figyelni, a képek alapvető kidolgozottsága mögött szinte festői tervezés bújik meg, sőt a letisztult, mértani esztétikával készített beállítások mintha a legékesebb németalföldi portrékat, azon belül Vermeer és Rembrandt festészetét idézgetnék. A vermeer-i ultramarinkék a növendékek ruháján, a rembrandti mélybarna az egyszerű emberek öltözékén fedezhető fel (például a népmesei karakternek is beillő Teresáén), a film nem egy beállítása akár festmény is lehetne, köszönhetően Gianluca Palma kamerájának.

A Gloria! a 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol legjobb filmre jelöltként versenybe szállt az Arany Medvéért, valamint számunkra érdekesség lehet vele kapcsolatban, hogy szintén a legjobb játékfilm kategória jelöltjeként Emeric Pressburger Díjra terjesztették fel a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon.

Búcsúzóul Carlotta Gamba elárulta, hogy ők valójában nem értenek a zenéhez, és a filmforgatás során macskanyávogáshoz hasonlító hangszerhangok közepette kellett átszellemült színészi játékot produkálniuk. Egy rövid részletet mutatott is abból, hogy hogyan „játszottak” a hangszereken, mely olyasféle zárás volt részéről, mint a zenében a cadenza ad libitum (’tetszés szerinti befejezés’), hiszen kérte, hogy ezt ne mondjuk el Margherita Vicarionak.

Gloria! olasz zenés dráma, 106 perc, 2024. Rendező: Margherita Vicario. Forgatókönyvíró: Anita Rivaroli, Margherita Vicario. Operatőr: Gianluca Palma. Vágó: Christian Marsiglia. Szereplők: Galatéa Bellugi, Carlotta Gamba, Veronica Lucchesi, Mariavittoria Dallasta, Grey DeLisle, Paolo Rossi, Rachid Bouchareb, Anita Kravos, Jasmin Mattei, Gioele Pagura

Képek forrása: Cinefest.hu