Dan Schoenbrun idei Sundance Filmfesztiválon bemutatott, misztikus elemeket tartalmazó horrorjának képi világa igényes, egyes jelenetei olyanok, mintha neonfényektől pulzáló ködgombolyagba bújtatták volna szereplőiket. Színhasználatával és jelmezeivel képes megteremteni a megálmodott '80-as, '90-es évek horrorstílusát. Összességében ez a szín-, és stílusharmónia néhol már erőltetnek hat, míg máshol ügyesen tudja a hangulatot megteremteni. Egy pink füstfellegbe akadt zöld autó, vagy a TV képernyő szikrázó poklába ragadt emberalak – a film legerősebb része a képi megvalósításában keresendő.

A történetvezetésről sajnos már nem mondható el, hogy művészeti megalkotottságában akár teljesen érthető, vagy kifejezetten jó lenne. A film két, önmagát és a világban betöltött helyét kereső barát, Owen (Justice Smith) és Maddy (Brigette Lundy-Paine) szövevényes életét meséli el.

A The Pink Opaque című misztikus sorozatért rajongó két tinédzser saját valóságát kezdi megkérdőjelezni, miután életüket idegennek és üresnek érzik.

Owen lelkileg szenved, barátságtalan közegben keresi létértelmét, de az őt körülvevő világ képtelen megérteni őt, és ő maga sem találja meg az önkiteljesítéshez szükséges tudást. Maddy ezzel szemben végig tudatosan viszonyul saját magához, magabiztosan kimondja, hogy a lányokhoz vonzódik, és folyamatosan kutat egy olyan értelemmel felruházott közeg után, ahol önmagát egésznek és valódinak érezheti. Ezt a titokzatos The Pink Opaque világában leli meg, hisz bevallása szerint Owen és ő a sorozatban főszereplő, telepatikus képességekkel felruházott két lány valójában. Eddig megélt életük csupán hazugság, kreált valóság, melyet az ősellenségük, Mr. Melancholy alkotott, így bezárva őket lassú haldokolásuk fojtogató rémségeibe. Megtagadott identitásuk fullasztó tömegként ül hamis életük ziháló mellkasára, tönkretéve és szétmarcangolva elméjüket.

A történet érdekes ötletekkel játszik, de képtelen érthetően átadni önmagában üzenetét. Hiszen az előbb felvázolt életutak valójában két LMBTQ+ önfelfedezés sikeres, vagy éppen sikertelen kivitelezését taglalják. A motívum gyönyörű lehetne, ám nem meglepő, ha két kezét értetlenül széttárva áll fel a néző a film megnézése után. A történeti csomag, melybe az igazi üzenetet bújtatták, túlkomplikált, és jó pár eleme megmagyarázatlan.

A ködösítés célja lehetett a misztikus, fantáziát megmozgató hangulatteremtés, azonban inkább a valódi mondandó értékéből sikerült elvenni magyarázatért kiáltó elemeivel.

Ki is ez a Mr. Melancholy? Kik az őt szolgáló segédek, Marco és Polo? Miért harcolnak a két szuperképességekkel megáldott lány, Isabel és Tara ellen? Miért pont a használt szimbólumokkal szerették volna megmutatni Owen és Maddy identitáskeresését? Sajnos sok mindenre nem kapunk tiszta választ, így sok potenciált hagy a film kihasználatlanul.

A két főszereplőt életük hosszú útján kísérjük el. Ez alapján nem meglepő, hogy több színészre volt szükség a különböző életkorok eljátszására. A hetedik osztályos Owent a hasonló korú Ian Foreman élethűen hozza, míg a kilencedik évfolyamtól kezdődően a középkorúság Justice Smith játssza a karaktert – már nem olyan meggyőzően, lévén a színész közel 30 éves. A zavaró életkor mellett a két főszereplőt megformáló színész kissé ügyetlenül, életszerűtlen darabossággal vagy túlzott drámaisággal éli magát bele szerepbe. Kínos szünetek, szaggatott válaszadás és kifejezéstelen arcmimika jellemzi fellépésüket. Talán művészi aspektusból szemlélve mégis beleillik színjátékuk a filmbe, hiszen karaktereik az önkereső bolyongásban ragadva elzárkózva, a minimális interakciókra redukálódott társasági élettel érthető módon tapasztalatlanok ilyen szempontból.

A filmet kényelmetlen élménnyé az ugyancsak Justice Smith által narrált részek teszik. A szóbeli kommentárok és a negyedik fal áttörésével létrehozott kiszólások nem tudják bevonni a nézőt személyes hangvételű kitekintgetéseikkel. Ez a filmes elem nehéz műfaj, melyet csak kevés produkciónak és színésznek sikerül tökéletesen kivitelezni. A Ragyogj TV, ragyogj!-nak sajnos pont nem sikerült.

A Ragyogj TV, ragyogj! pszichológiai elemeivel érdekes mű, képileg megfogó színvarázslatokkal, melyek beleégnek neonszikráikkal az emlékezetbe. A queer coming-of-age film mögöttes identitáskereső üzenete tartalmas és kreatívan kivitelezett, de érthetőség szempontjából homályosra sikerült a jelentés átadása, így néha az élvezhetőség peremén egyensúlyoz a zavarosságával.  

Ragyogj TV, ragyogj! (I Saw The TV Glow)  - horror dráma, 100 perc, 2024. Rendező:  Jane Schoenbrun. Forgatókönyvíró: Jane Schoenbrun. Operatőr: Eric Yue. Zene: Alex G. Szereplők: Justice Smith, Brigette Lundy-Paine, Ian Foreman, Helena Howard, Lindsey Jordan, Danielle Deadwyler. Bemutató: 2024. 11. 01. BIFF. Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott.

Felhasznált fotó: BIFF, Courtesy of A24 - © A24