Mottó: a lakosság identitását kultúrapusztítással lehet megsemmisíteni; Ukrajnában eddig több mint ezer múzeumot, könyvtárat, gyűjteményt, köztéri szobrot, kulturális tárgyat rombolt le az agresszor – a szaknyelv ezt is genocídiumnak hívja.

Már 3-án indulni kellett, és csak 9-én keveredtem haza, mert a repülést leállították; csak magyar területen vagy hét óráig tart a 300 kilométeres út – ebben a MÁV teljesítményén kívül a határon ácsorgás is benne van. A vonat Bécs felől jött, és tele volt ukránokkal, kizárólag nőkkel, nyilván évek óta nyugaton élnek. Velem szemben három generációs család nőtagjai, szemlátomást értelmiségiek: nagymama, anyuka és hat-hét év körüli kislány; ő mindvégig mesekönyveket olvasott, rajzolt, vagy levelet írt gondosan kalligrafált betűkkel: ukránul írt, de oroszul beszélt – érdekes. Mögöttünk magyar fiatalok, durván beszéltek egymással, a téma: ki végzett kevesebb osztályt az általános iskolában. A határnál feljönnek a vonatra a magyar határőrök, az útlevélvizsgáló modora pökhendi és otromba, az ukrán oldalon inkább érezzük magunkat Európában. Aztán még tizennégy órás vonatút Kijevig.

November 4. Este találkozó a PEN irodáiban, a szervezők elmondják, hogy dolgoznak a támadás óta, hogyan segítik őket a PEN külföldi társszervezetei. A Magyar PEN segítségét is kérték – hiába. Mondják, hogy mostanában éjjelente küldik az oroszok a drónokat; a helyieknek telefonos applikáció jelzi a riadókat. A szállodai szobában éjjel kedves női hang ébreszt, jó hangosan, ukránul jelenti be a riasztást, álmos vagyok, nem megyek le az óvóhelyre. Ez így ment minden éjjel, mígnem két nap múlva hajnalban olyan közel csapódott be valami, hogy – akkor már lementem. Ennél erősebb volt a félelem, amikor vidékre vittek bennünket, és a buszozás után, illemhely híján a közeli kiserdőbe mentem. Ezt a tétova óvatosságot a többieken is láttam, ilyenkor aggódva néztünk a távozó után – az oroszok itt-ott aknákat hagytak az erdős részeken.

November 5. Kijev fényes világváros. Működnek a színházak, mozik, múzeumok, szállodák, a parkokban nagymamák sétáltatják az unokákat, a tehetősek jó éttermekbe járnak, a rádióadók reggeli műsorai éppolyan harsányak, mint a mieink, az emberek közvetlenek, és ha kiderül, hogy nyugatról jöttünk hozzájuk – nyilván segíteni –, valami ellágyulás fut végig az arcukon. Rengeteg toronydarut láttam, ezek többnyire leálltak, a templomok kupolája arany, a terekre odaállították a kilőtt orosz harckocsikat.

Kiégett orosz harckocsi a Szent Mihály templom előtt

A kulturális intézmények többnyire a háborúhoz alkalmazzák a profiljukat (ahogy a vendéglátónk, az Ukrán PEN is), az olvasás iránti igény hirtelen megnőtt, főleg a hazai szerzők felé, virágzik a könyvtárak élete – a kis falvakban is –, a könyvkiadás, könyvkereskedelem. A könyvpiac még nem monopolizálódott, mint nálunk, a kiadóknak általában van 10-20 boltjuk, és maguk terítik a könyveiket.

Reggel a Sensbe vittek bennünket; ez könyvesbolt, kávézó és rendezvényközpont nagy alapterületen, három szinten, nem messze a Majdantól; a Sens saját újságot ad ki. Oleksii Erinchak, a fiatal tulajdonos fokról fokra tette naggyá, most végigvisz bennünket, mutatja az épülő liftaknát; EU-s színvonalat akar, és a sérült veteránok miatt is kell a lift.

A Sens könyvesbolt, kávézó és rendezvényközpont

Séta a Majdanon; a burkolat még töredezett a forradalom alatt itt égő tüzek miatt; zászlóerdő az elesett katonák fényképeivel; a dróntámadások miatt védőburkolatba vont emlékművek, később a 11. századi Szent Szófia székesegyház, este vacsora ukrán értelmiségiekkel – Petro Jacenko, író, önkéntes a hadseregben, az orosz hadifoglyokkal foglalkozik; némelyikük bűnöző, van, amelyiküket kicserélték, aztán újra fogságba esett.

November 6. Kivittek bennünket Irpinybe. Ez a város hadszíntér volt, az oroszok mindenre lőttek, az út mellett szétlőtt és kiégett civil autók tömkelege.

Civil autók Irpiny mellett – akik nem tudtak elmenekülni

A folyó fölött a fölrobbantott híd, a szovjet időkből örökölt szocreál stílusú művelődési ház szétlőve (kult-genocídium).

Irpiny után Bucsa, erről mindenki hallott. Üdülőövezet szanatóriumokkal és szállodákkal, az oroszok kikergetése után több tömegsírt találtak civilek százaival, a legnagyobbat a templom mellett, a templomban ma fotókiállítás, a téma a feltárás, exhumálás; nagyméretű, megrázó képek, de a pap a saját telefonján olyanokat is mutat, amelyeket a kiállítók nem mertek a falakra rakni: kínzókamrákból előkerült, megcsonkított és összeégett holttestek.

A bucsai Szent András templom pópája

Ebéd egy bucsai éteremben; ’22-ben kifosztották és tönkretették az oroszok, de a tulajdonosok hamar rendbe tették, és most prosperál – sajnos a diplomáciai forgalom miatt –; a kertjében játszótér játék-harcjárművekkel. A korszellem. Az észt írónővel beszélgetek: az észt filharmonikusok minden koncertjüket az ukrán himnusszal kezdik: Észtország volt szovjet tagállam, tudják, mitől kell tartaniuk.

Délután Borogyankába visznek, ez szintén frontváros volt.

Házak a borogyankai óvoda mellett – az ovit már újjáépítették

Borogyanka főterén Tarasz Sevcsenko, a legnagyobb ukrán költő bronzszobra – főbelőve, kilyuggatva (kult-genocídium).

Tarasz Sevcsenko szobra Borogyanka főterén

Este a Krím ügyeivel foglalkozó képviselőkkel találkozunk Kijev kormányzati negyedében – belépés szigorú ellenőrzés után. A Krím lakossága jórészt jelképesen ellenáll, az orosz hatóságok ezt mindenféle ürüggyel büntetik, például terrorizmus vádjával, különösen a tatárokat. Betelepítettek nyolcszázezer, tehát 800.000 oroszt; ekkora tömeg életéhez nem volt meg az infrastruktúra, elönti őket a szemét, kivágják az erdőket, a kontinensről jövő vízvezeték nem működik, ezért megcsapolják az ásványvízkészletet, a kercsi híd építése, a hadikikötők és a hadihajók szennyezik a tengert.

November 7. Ez az a hajnal, amikor majd kiestünk az ágyból a közeli becsapódás miatt; a reggelinél elsütünk valami poént az oroszok november 7-i nagy forradalmáról: talán ezt akarták megünnepelni a lövöldözéssel, mindig is imádták a tűzijátékot. A frivol viccelődésből délutánra döbbent hallgatás lesz.

Kivittek bennünket Jahidnébe. Négyszáz fős falu északon, a Belarusz határ közelében. A környéken, az erdőben még látszanak a nyomok: ketté ágyúzott fatörzsek, a faluban a kulturális központ szétlőve (kult-genocídium), látszik a színpad helye. Az oroszok Jahidnében rendezték be a hadműveleti központjukat, amikor Csernyihivet ostromolták; a házakban lakott a legénység, az iskolában főhadiszállás, a lakosságot pedig bezárták az iskola pincéjébe. Négy hetet töltöttek ott 370-en, a legkisebb gyerek hat hetes volt, takarók nélkül márciusban; nem alagsorról van szó, hanem föld alatti pincéről, pár villanykörte fényénél, fejenként fél négyzetméter területen. A katonák ledobálták nekik a maradék élelmüket, egyébként ellátás nem volt, az időt a falra vésett naptárral tartották számon; a kapcsolatuk a külvilággal a Komszomolszkaja Pravda volt (Moszkva propagandaújságja); azt mondták nekik, hogy Kijevet bevették, Ukrajna már orosz, együtt kell működniük.

Focimeccs – gyerekrajz a jahidnei iskola pincéjében

Hideg, mozgáshiány, éhezés, fényhiány, zsúfoltság: megjelentek a hiánybetegségek, keringési zavarok, többen meghaltak, a halottakat napok múlva engedték felvinni a kazánházba, eltemetni nem engedték őket, azt mondták nekik, hogy „ilyen a háború, a ti hibátok, ti kezdtétek”.

Egy túlélő, hatvan körüli férfi vitt bennünket körbe abban a pincében. Azt mondta, a katonák között belaruszok is voltak, letakart jelzésekkel – ismerték őket a határmenti bevásárlóturizmusból.

Mikor az oroszoknak menniük kellett, aknákat hagytak a lakóházakban és a civilek holttestei alatt, ami vihető volt, azt elvitték; amit ott kellett hagyniuk: tévét, napelem-rendszert, azt szétlőtték – ez más településeken is így volt –, ajtók, ablakok összetörve, házak kiégve, ürülék a nappaliban. Az ukrán állam lakhatási segélyprogramot indított, de gyakran az elpusztult ingatlanok tulajdonjogát is nehéz igazolni – a lakásokkal a papírok is odavesztek.

Mesetapéta egy borogyankai lakásban.

Ebben a cikkben eddig tizenhatszor írtam le, hogy orosz. Kedves Olvasó! Tolsztoj, Dosztojevszkij, Lermontov, Puskin, Csajkovszkij, Rubljov, Tarkovszkij, Eisenstein, Gyagilev, Csehov, Muszorgszkij, Turgenyev, Rachmanyinov, Bulgakov, Ahmatova, Ulickaja, Pelevin és Szorokin szintén oroszok – műveik az egyetemes kultúra részei, mindannyiunkéi. A kultúrharcos maga ellen harcol.