A két és fél évvel ezelőtt kitört orosz-ukrán háborút a dokumentumfilmek több megközelítésből is bemutatták eddig. Hogy a Verzió Filmfesztivál elmúlt két évének kínálatából szemezzünk: a személyes történetekre épülő, a konfliktust keretesen használó portréktól kezdve (pl.: Ukrajna virágai, Dalok a lassan égő Földről), a verité-filmek hagyományát követő, tényfeltáró munkákon át (pl.: Karavánról és a kutyákról), a brutális és kendőzetlen tudósítófilmekig, mint a tavalyi fesztiválon bemutatott, az Oscar-díjas 20 nap Mariupolban, az események részletesen és több aspektusból is filmre kerültek.

Nem született azonban még olyan alkotás, amely a dokumentumfilm realista tényfeltáró hagyományát túllépve, a hit és eszme benyomásaira épülő, egyéni vélemények igazságára mutatna rá. A Lehallgatva radikálisan minimalista filmnyelvvel, a kép és hang ütköztetésével a háború heterogén tapasztalatára, valamint annak ambivalenciájára mutat rá.

Oksana Karpovych háborús dokumentumfilmje drámai cselekményvezetés nélkül, csupán töredékes benyomásokra, az orosz katonák lehallgatott privát hívásaira, ellesett életképek mozaikos szerkezetére épül. Anonim és arctalan telefonhívásokat hallunk, amelyekben az orosz megszálló erők ismeretlen egységei otthon maradt szeretteikkel, párjaikkal vagy családjukkal beszélgetnek. A Lehallgatva a dokumentumfilmes etikai határ átlépésével – a hozzájárulás nélküli felvételek felhasználása – éri el, hogy a háborúval kapcsolatos értelmezések legszemélyesebb regisztereit rögzítse. Nem átgondolt érveléseket, hanem szubjektív benyomásokat, indulattól és félelemből fűtött, kendőzetlen reakciókat ismerünk meg, amelyek az intellektuálisan értelmezett felszíni valóság helyett az ösztönöset és az irreálisat tanúsítják. A filmben a zsigeri megérzésekből, mintsem logikus magyarázatokból rajzolódik ki a háború képe. A különböző hívások során a felek közötti viszonyok is változnak: az egyik harcban álló katona méltatlankodik, hogy Ukrajnában jobban élnek az emberek, a másik felismerte a hadművelet értelmetlenségét, a harmadik tébolyodott monológot intéz haza, a negyediket éppen az otthon maradt családja biztatja kitartásra.

A töredékes és egymásnak gyakran ellentmondó vélemények, viták, kibeszélések és meggyőzések gazdag palettájából a film nem ellentmondástalan igazságot, hanem eklektikus igazsághorizontot képez. Mintha csak azt súgná a nézőnek, hogy az igazi történelem sem a nagy szerzők tollaiból, hanem az egyéni tapasztalatok zaklatott felismerései során születik meg.

A film eközben hosszú és statikus beállításokon keresztül a megostromlott tájat ábrázolja, ahol a romos házak, elhagyatott utcák, szétesett lakásbelsők nyomasztó, percekig kitartott csendképei hívják elmerült szemlélődésre a nézőt. Miközben megpihen a tekintetünk a sokáig mutatott látványon, a képek alatt zümmögő beszélgetéseket hallgatva kitölti a teret a képzeletünk. Megfigyeljük a legapróbb részletekig a fizikai környezetet, mialatt tudatunk a gyakran súlyos és megterhelő beszélgetések tartalmait dolgozza fel. A képek és a hang információi nincsenek szinkronban (csupán áttételesen, például a harcéhes katona szavai hasonlítanak a lerombolt ház látványára), de mivel párhuzamosan tapasztaljuk meg őket, az ellentmondások ellenére különös egységbe szerveződnek, ezzel is fokozva az eklektikus hatást. A tájképeken olykor felbukkanó, apró embereket hűvös távolságból, a fizikai környezettel együtt figyeljük, amely még inkább nyomatékosítja a zaklatott telefonhívások, valamint a steril, lepusztult táj közötti egymásnak feszülést.

A dokumentumfilmekben ritka esetekben használják éppen a „hiányt” és a „nemmutatást” a leírhatatlan valóság érzékeltetésére. Ezek többnyire akkor válnak esztétikai funkcióvá, amikor a kifinomult filmkészítő felfedezi, hogy a mechanikus rögzítés nem tudja teljességében megragadni az adott téma igazságát.

Amíg a tudáshézagokat a kortárs dokumentumfilm gyakran az újrajátszás performatív stratégiáival igyekszik kitölteni (lásd például: Libanoni keringő, Az ölés aktusa vagy újonnan a Négy nővér), a Lehallgatva különlegessége, hogy éppen a minimumra redukált, tehát az ősfilm formanyelvi sajátosságaihoz visszakanyarodva képez kísérteties hatást.

A film egyik totálképe egyetlen apró pislákoló pontot mutat a koromsötét éjszakában. Nemsokára a kamera előtt autó suhan el, ám a járműzajt már korábban halljuk, ezért felkészülünk arra, hogy a fényszórók néhány másodpercre bevilágítják majd az addig ismeretlen teret. Annyit látunk a képből, amennyit az elszáguldó lámpák feltárnak, hogy aztán ismét a fekete vásznat pásztázzuk tovább. Végül távolról egy dörgés rázza meg a teret. A jármű érkezése volt az egyetlen információnk az adott tér valóságáról, a töredékes, rövid pillanat inkább hangulati betekintő, mintsem pontos leírás. Az érzéki megoldás, amely úgy kelti életre a kiszolgáltatottság és az információhiány valóságát, hogy csupán egyszerűen rögzíti a látványt, a Lehallgatva legemlékezetesebb pillanata. Karpovych itt valami igazán nagyszerűt talált el, amely nemcsak a háborús dokumentumfilmek narratív stratégiáiban lehet iránymutató, hanem a nemfikciós történetmesélés legújabb tendenciáinak is fontos darabja.

Lehallgatva (Intercepted), kanadai, ukrán, francia dokumentumfilm, 93 perc, 2024. Rendező: Oksana Karpovych. Vágó: Charlotte Tourres. Operatőr: Christopher Nunn. Producerek: Giacomo Nudi, Rocío B. Fuentes. Zene: Alex Lane. Forgalmazó: Raluca Iacob Lightdox

Képek forrása: Verzio.org

A 21. Verzió Filmfesztivál online is elérhető filmjei a Verziótékában november 24-ig megtekinthetők.