Hegel szerint, ami létezik, az egyértelműen kategorizálható. Valóban?

Kórus:

Jöjj velem, kíváncsi utazó, mostan nincs más dolgunk, csak gyönyörködjünk együtt a puszta látványban elmerülve! Mert az univerzum oly nagy, az idő pedig oly végtelen, s míg törvényeit keressük, a jelentés elhalad mellettünk s értelmére utólag csodálkozunk. Egy tudományos-fantasztikus fikciót fogsz látni négy tételben megfogalmazva. A Prológus szerint metafizikai kapcsolódások és reális csomópontok szövedéke fogja bennünk felcsigázni a zsigeri érdeklődést, a megértés felé vezető ösztönös vágyat. A Sejtés már az aktus része, annak előjátéka, maga a felütés, ami bizonyításra vár. Az Optica terében statikus kísérlet zajlik, hogy a dolgok felfoghatatlanságának zűrzavarában megoldást találhassunk. Legalább kettőt. Végül egy közismert mítosz megidézése jelenti a konklúziót, ami egyetlen kérdésre sem ad megnyugtató választ. Minden, amit a látványon túl az alkotói szándékba plántált mögöttes tartalomban felfedezhetsz, az a felvállalt és jóindulatú cinizmus. 

Ha egyértelmű szeretnék lenni, másként mesélném el a következő történetet, de jelen korunk legnagyobb illúziója talán az, hogy lehetünk néhanap egyértelműek.

1. Prológus

ez van, ha a pont kéri a vonalat, a véges a végtelent

A szénsavmentes víz, gluténmentes pékáru és laktózmentes tejtermék után – hogy csak a leggyakoribbakat említsem – jöhet-e, létezik-e a „mentes” művészet, milyen lenne a „mentes” műalkotás? Ezen tűnődött Diogenész, miközben körkörös mozdulatokkal lassan lötyögtette eszpresszója (nem koffeinmentes) maradékát a galériával szemközti kávézó napfénnyel borított teraszán. Az imént látottakra gondolt, leltárszerűen idézte maga elé a kiállításon bemutatott műtárgyakat, és utólag megpróbálta a koncepciót is önmaga olvasatában értelmezni. A galéria tulajdonosa valószínűleg műgyűjtőnek nézhette, mert zavarba ejtő nyájassággal kalauzolta végig a tárlaton és részletesen beszélt minden darabról, a művészről és még bizalmasnak tetsző információkkal is traktálta, amikre végképp nem volt kíváncsi, de nem szeretett volna udvariatlan lenni, és türelmesen hallgatta, hogy az egyébként ígéretes karrier előtt álló művész milyen szerencsés véletlennek köszönheti, hogy ő, mármint a galériás felfigyelt rendkívüli tehetségére, és nem kis anyagi kockázatot vállalva támogatni merte kibontakozását. Megtudta, hogy a művész hitvallásában magáénak vallja hazája kulturális sokszínűségét, megközelítésmódja mégis mentes a tradíciók sablonosságától és műveit átszövi a világegyetem – értve ez alatt a mikro- és makrokozmoszt – megfigyeléséből származó ismeretanyagban felfedezhető törvényszerűségek tudományos értelmezése, vagyis mindannak képzőművészeti interpretációja. Diogenész nem értette, hogy az elmondottak hogyan kapcsolódnak a látottakhoz, sőt, valójában a mondat első felénél reménytelenül elvesztette az értelmezés lehetőségét, de nem merte félbeszakítani a galériást, nehogy további magyarázatokat kelljen végighallgatnia. Szó esett még líraiságról, absztrakcióról, érzékiségről, és a több esetben látszólag ellentmondásos jelentésrétegek kapcsán valaminek a szövetéről is, de azt ebben a kontextusban Diogenész végképp nem értette sehogy sem. Az egyik mű előtt megállva óvatlanul a művész motivációja felől érdeklődött, mire a galériás elsietett, és hamarosan egy színes katalógust lobogtatva tért vissza, amiben ehhez a műhöz nagyon hasonlító munkát lapozott fel és arról beszélt, hogy ez a művész egy sokkal korábbi munkájának az újraértelmezése, és mint olyan, ismét felidézhető az a fiatalkori trauma, ami azt a korábbi művet életre keltette. Amíg a galerista a prospektusért ment, Diogenésznek alkalma nyílt elolvasni a műcédulát, amin az szerepelt, hogy Cím nélkül, és az idei dátum. A katalógusban szereplő, majdnem azonos mű címe is ugyanez volt, csak egy korábbi dátummal jelölve. Diogenész tűnődött egy rövid ideig, aztán nyomában a galeristával továbbsétált, és egy, a tér közepére beállított plasztika előtt álltak most meg, ami méreténél fogva azóta vonzotta a tekintetét, mióta beléptek ebbe a terembe. Huzalokból összeállított, légiesen könnyed szobor volt, amit a mennyezeti szpotlámpák több irányból világítottak meg, és ez által a padlóra vetülő árnyék részévé vált a mű anyagi valóságának, a kettő együttes látványa pedig olyan esztétikai élményt nyújtott Diogenész számára, ami feledtette a ráakaszkodó galériás fárasztó traktusait. Elbűvölten nézte a mű szerkezetét alkotó huzalok precíz kapcsolódásait, a részletekben ismétlődő szabályosságokat fedezett fel és ráérzett valami ritmusfélére, ami a „van” és a „nincs” rendszerré formálásából fakadt, egyben azt is tudta, hogy szemlélődésének pozícióján alig kell változtatnia ahhoz, hogy ez a ritmus új képletté alakuljon. Diogenész megbabonázva nézte az objektumot, ami a valami és a semmi ritmusából tevődik össze, a ritmust pedig a szubjektum pillanatnyi koordinátája határozza meg. A mindenségit! – szaladt ki Diogenész száján és csettintett is hozzá ujjaival. Erre az érzelmi megnyilvánulásra még a galerista sem számíthatott, mert szélesen gesztikuláló mozdulata egyszerre félbeszakadt és egy röpképtelen gólya beletörődésével eresztette le lassan karjait, aztán kéjes lassúsággal megnyalta a felső ajkát.

Ez van, ha a pont kérdezi a vonalat, véges a végtelent. Fotó: Szabó Attila

2. Sejtés

„Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei.” 
József Attila: A város peremén (1933)

A Fényesség megnyugvással teli elégedettséggel szemlélte, hogy amit alkotott, örömmel tölti el az élőlényeket és burjánzó gazdagság fakad ott, ahol az ő ragyogása megnyilvánul. A kezdetben mindent uraló ádáz Sötétet ezáltal legyőzte, és a tudatát átható büszkeségében még engedményekre is hajlandóságot mutatott; kegyesen meghagyta a Sötétnek a barlangi üregek kiismerhetetlen bugyrait és az óceánok fenekének mélységét, ahová ígéretéhez hűen nem hatolt. A Sötét kelletlenül fogadta el a Fényesség feltételeit és fortyogó dühét leplezve nyájas hangon kérlelte a Fényességet, hogy legalább az inasát eressze be az ő világosságtól vakítóan tündöklő birodalmába és engedje megfigyelni neki a csodálatos világ minden teremtményének működését. A Fényesség győzelme mámorában beleegyezett a Sötét ártatlannak vélt kérésébe, és beeresztette a fénybe a Sötét álnok szolgáját, de azt kikötötte, hogy bár minden teremtett és létező megfigyelését engedélyezi, a szolga soha nem nőhet a megfigyelt alanyánál nagyobbra. Ezt a Sötét hű alattvalója sokáig be is tartotta, ám, amikor fáradni látta a Fényességet, megfeledkezett ígéretéről. Azóta is láthatjuk, hogy a délidőben kurta árnyékok, ahogy közelít a naplemente, erősen megnyúlnak.

Ez van, ha a pont kérdezi a vonalat, véges a végtelent. Fotó: Szabó Attila

3. Optica 

Más lett a dolgok optikája, halljuk ezt gyakran manapság olyasmi helyzetekre értve, amelyeket máshogy látunk mostanság, mint korábban, például akkor, amikor még nem lehetett látni azt, amivé alakult a helyzet, de könnyen lehet, hogy csak mi voltunk annyival tapasztalatlanabbak vagy naivabbak, ne adj' isten! szűklátókörűek, hogy nem vettük észre már akkor azt, amit a nálunk sokkal többet tapasztaltak persze napnál világosabban láttak és talán még figyelmeztettek is, de mi nem hittünk nekik, és még a saját szemünknek sem. Hogy is hihettük volna, mikor azt sem tudtuk, hogy mit kell látnunk, és néha előfordult olyan eset is, hogy észleltünk valamit, de rossz fénytörésben láttuk, és nem sikerült időben megértenünk, hogy az ott akkor jelentőséggel bírt. Így mentünk el olyan események mellett, amikre jobban is figyelhettünk volna, hogy időben felismerjük azokat, vagy csak azt az egyet, ami mellett végképp nem lett volna szabad elmenni, mert hatással van a mára az, ami mellett akkor szó nélkül mentünk el és ma már tehetetlenül nézhetjük a következményeket, pedig akkor talán megvolt az esélyünk, hogy befolyással legyünk a jelenre. De lezajlott bennünk napjaink átértékelése, hogy ma nézzük ezt, és bánjuk azt, hogy nem avatkoztunk közbe, hogy elhittük, vagy nem hittük el, és ha nem hittük el, azért is lehetett, mert másként láttuk, nem úgy, mint azok, akik elhitték. Mára pedig mi lettünk azok, akik nem úgy látjuk, ahogy láttatni akarják, mert mi nem is olyan régen átéltük azt, amikor úgy láttuk, ahogy látnunk kellett, ahogy látnunk hagyták, de mára ezt többnyire szégyelljük, ez is valami generációs jellemző lehet. Akkor még nem kételkedtünk, ma már nem hiszünk és ma akkor is bele látunk, ha nem látunk ott semmit, mert azt sem hisszük el, ha nincs ott semmi. Ha viszont felfedeznénk valamit annak ellenére, hogy nincs ott semmi látnivaló, azonnal szembesülhetünk a párhuzamos univerzumban lezajló esemény eltérő narratívájával, amiben szinte minden ugyanúgy történt, mint ott, ahol nem volt semmi látnivaló, csak abban tér el a két történet, hogy a meghajlított tér-idő kontinuumban keletkezett párhuzamos valóságban tényleg nem volt semmi látnivaló. Erre nagyon figyelnek azok, akiknek a figyelés a dolguk, és ha meglátnak valami olyasmit, amit szerencsésebb lett volna, ha csak ők látnak, de történetesen olyanok is felfigyeltek rá, akiknek ott semmi látványosságra nem kellett volna felfigyelniük, na akkor azok, akiknek az volt a dolguk, hogy ezt észrevegyék, azonnal értesítik azokat, akiknek az a dolguk, hogy amit illetéktelenek is észrevettek, azt másként értelmezve hozzák nyilvánosságra. Nagyon bonyolult apparátust igényel mindez és lankadatlan figyelmet, néha pedig nem kevés fantáziát, de sok esetben elég az is, ha egy jól megfigyelhető részletet, amire mindenki, aki látta, emlékezni fog, mégis úgy mutatnak be, hogy a legjellemzőbb tulajdonságait éppen az ellenkezőjére fordítva emlegetik, és minden egyéb összetevőn nem változtatnak szemernyit sem. Ezzel a huncut trükkel elérhető, hogy aki úgy véli, hogy látta, amit látott és úgy látta, ahogy azt látni lehetett és semmiképpen nem úgy, ahogy azt nem lehetett látni, most el tud bizonytalanodni, de ha ő mégsem bizonytalanodik el, mert ő már olyan sokszor és sok mindent látott, hogy nem kételkedik abban, hogy amit megfigyelt az úgy volt, viszont az, akinek ő elmeséli, már biztosan kételkedni fog. És nem abban kételkedik az, aki meghallgatja, de nem látta, hogy amit látott az, aki nem bizonytalanodott el, úgy volt-e, ahogy elmesélte, vagyis a szavai hitelét nem vonja kétségbe, hanem abban kételkedik, hogy amit látott, azt jól látta-e, hogy tényleg megfelelő volt-e a dolog optikája.

Ez van, ha a pont kérdezi a vonalat, véges a végtelent. Fotó: Gombos László

4. Európa elrablása

– Imént azt állítottad, hogy voltak szemtanúi az esetnek. Megerősíted ezt?

– Persze, hogy megerősítem, hisz többen is látták, amikor elragadta a vadállat.

– De tenmagad szemeddel nem láttad?

– Igazat állítasz, magam nem láttam. Akik mégis, szavukat kétségbe nem vonom.

– Netán tudsz személyleírást is az állítólagos elkövetőről? Ha a szemtanúk nevét megadod, egy jó emberem felkeresi őket és vallomásukat lejegyzi.

– Mindhármuk nevét és atyáik házát jól ismerem. De miért mondod, hogy állítólagos? Netán szavaim nem hinnéd vagy én magam vagyok számodra kételyt ébresztő? Hisz ugyanazt állították mind; egy szokatlanul fehérbőrű, daliás alkatú és feltűnően szőke teremtmény volt, olyan forma, melyhez a mi szemünk nem szokott. Talán a messzi keleti pusztaságból vagy attól is távolabb, az északi jégmezőkről származik. 

– Ezt a szemtanúk állították, vagy te magad spekulálod?

– Ezt én tettem hozzá, az én feltevésem, nincs semmi bizonyítékom. Csak gondolom azt, hogy nem közülünk való, nem e hon szülötte s ily szőke idegenekről hajósok elbeszélésében találsz.

– Messzi vidékről származó, ezt állítod? Ebben miért vagy oly biztos?

– Mert régtől rovom az utam, városom népét jól ismerem és ilyen szőke fürtös tündöklő ifjúról biztosan lenne tudomásom. S te magad is tudnál róla, tagadnod kár.

– Értem hát. Képzeted valós lehet, de ha kérhetem, mégis inkább olyat állíts, amit nem fantáziád szült, a találgatásokat jobb ránk bíznod, és igazad, ha kiderül, megkövetlek! Mikor történt az eset?

– Valamivel napkelte után, de a nap fényes korongja még nem delelt. Ennyit tudok csak. Lányom szokása korán felébredni s még harmatban a mezőt járni. S épp sziesztára készültem, mikor feldúlt barátnői a hírrel érkeztek, hogy egymás szavába vágva e döbbenetes esetet elmeséljék.

– Meg tudnád ismételni azt, micsoda hírt hoztak?

– Igyekszem szavukat hűen megidézni, de érts meg, szívem elszorul, csak a lényeget mondhatom. Zavarom oly hatalmas, s aggodalmam is, mivel a hírt hallva asszonyom aléltan omlott az átrium kövére, hozzá gyógyítót hívni nem késlekedhettem. És három hamvas bőrű ifjú lány elbeszéléséről van szó, kik hévtől fűtve siettek házamba. Ilyesforma lányok lélekrontó kétségüket gyakorta szítják egymás, közt s bár segítő szándékukban minden reményünk, ismerjük jól természetüket.

– Értem szavad, nem beszélsz hasztalan. Hasonló korú lányaim vannak, természetük csapongó, midőn lelkük viharai irányítják léptüket. Ikrek ők, sorsuk egymáshoz pecsételve. Mégis, kérlek, tárd fel történeted, hisz ilyenkor az idő oly röpke, számíthat minden töredék, de míg részleteit s egészét nem ismerem, cselekedni teérted nem tudok. Megnyugtatni téged úgy igyekszem, hogy a rend s szokás azt diktálja, ne tegyünk elhamarkodott lépést ilyen esetben addig, míg a napszekér útját háromszor meg nem teszi, s mikor az éjszaka sötétjét harmadszor váltja a világosság, csak akkor induljunk lányod keresésére. Szinte mindenkor előkerül ennyi alatt az elveszett, s megnyugszik házának népe. Főként így van, ha ifjú, ki atyját s támaszát elhagyta, s titkon ajkait szavak helyett más ajkához tapasztotta. Nézd az eget, látod a tavaszi égbolt csillagait ragyogni éjjelente, s nappal a szelek a tavasz virágainak illatát hozzák.

– Feltételezésed sértő lenne más esetben, de most mégis sajgó szívemnek gyógyír a szavad, mert magam is efféle gondolattal csitítom lelkem háborgását.  Boldogtalanságom enyhítve jobbnak tartanám, ha így lehet kisebb a baj. Ó, de az apák sorsa az aggódás. Te magad is tudhatod. Mert nem félted-e két lányodat, s óvnád őket a vélt veszélytől is?  Nekem négy fiam után ő az egyetlen leányom. A fiaim már keresik mind, s négyen négy irányba indultak, hogy ártatlan testvérhúguk nyomát megleljék. Ha rátalálnak, a te dolgod, jó uram, végezetlen marad, jutalmamra mégis számíthatsz. Mert akkor, ki lányom elrabolta, alvilágiak közt várhatja üdvözletét.

– Mily beszéd ez? Fiaid bírái lennének tán az idegennek, s lányod önnön szándékát kétségbe nem vonhatják? Mondd hát tovább, hogy mi történt napkelte és délidő között? 

– Mondom. A síkon alig száradt fel harmat, mikor leányom s három társa, kikkel idejét gyakran tölti, sétáltak az illatos réten, s közben lányos titkaikat megosztva virágot gyűjtöttek. Egyszer csak megjelent közöttük egy szőke férfiú, s kezdett a lányok körül forgolódni. Hogy jöttét addig észre nem vették, felbukkanása meglepte őket, bár esküdnék, hogy fecsegéseik közepette figyelmüket szerencsésen elkerülte, ki addig a fűben megpihenve csodálta jelenlétüket. Megjelenésének varázsa és megnyerő külseje ámulattal töltötte el őket, ez nem kétséges. Kihasználva ezt, lányom körül kezdett sürgölődni.

– Közben lányod társai mit tettek?

– Nem tudhatom, csak sejtésem mondatja, hogy szemérmes vihogásnál többet nem. Lopott tekintettel vagy nyílt bámulattal lesték az idegent, erről nekem nem szóltak. Zavarodottságuk áthághatta, kíváncsiságuk legyőzhette az illem formáit, s szilaj őzekhez hasonlatosan figyeltek megfeszített ínakkal, hogy apró fenyegetést érzékelve szétrebbenjenek.

– Szóba is elegyedtek az idegennel? Mit tudsz erről?

– Ó, mily fontos kérdés, hisz majdnem elfeledtem! Beszédbe nem elegyedtek, hisz az idegen szavukat nem érté, s ők sem az idegenét. Nem balgaság hát feltételeznem, hogy nem szép hazánk szülötte ő, s bizonyíték lehet, hogy szavaink számára értelmet nem nyernek. Hogy miféle szándék hozta közénk, találgatni tudom újra. Véletlen vezette lépteit, vagy tán városunk gazdagsága, s lakosainak szorgalma messzire vitte hírünket, s ezt látni kívánta. Vagy a remény hozta, hogy itt munkát talál, s vele ételt és szállást legalább. Bevallom, nyugtalanít, ha erre gondolok.

– Ha nem beszéltek, s állítod, hogy csak a te lányodat környékezte, mivel tudott oly meggyőző lenni? Milyen korú volt a szőke idegen, ezt kérdezted-e? Fiú még vagy érett férfi, útjának elején járt közép felé tartva, netán azon is túl?

– Érett férfi, de teste érettségét elméje nem követte még. Nem fiú már, de bölcsességből nem sokkal bír. Húszas évei végén vagy harmincasok elején tarthat s mint mondtam, északról származhat, ahol a fiak hamar nőnek magasra, nem hozzánk hasonlóan. Míg termetre nálunk már felnőtt férfi, ott még fiú, s orcája szőrzete sem árulkodó. 

– S mi következett ez után?

– Addig forgott a lányom körül, hogy az ellene tehetetlen volt, bármerre fordult, az idegen csak ott járt a nyomában. De nem csak a nyomában volt, hízelkedett is. Úgy látszott, hogy fülébe is súgott valamit, amely fülbe vágytól ajzott férfi szavai még nem jutottak.

– Állj csak meg barátom! Nem azt mondtad imént, hogy nyelvünket nem érti s mi sem övét? Hogy a lányok s az idegen egymáshoz nem szóltak. Miként hízelgett mégis és mi lehetett, mit lányod fülébe súgott?

– Azt én neked el nem árulhatom, de nem ellenkező akaratom miatt, hanem tudomásom nincs erről. Lányom társai, kik közel voltak ugyan, de nem oly közel, hogy e hangot meghallhassák, értelmét felfogják, nem tudták megfejteni. Hosszú beszéd nem lehetett, talán csak egyetlen szó s a szó hangsúlya, dallama volt annyira elbűvölő, hogy könnyelmű szándéknak nem hihették. Maga az idegen délceg alakja, nyájas gesztusai szintén sorvasztották a gyanakvást. Bőrének illata a rét virágainál is kellemesebb, így mondták.

– Vak lehet, ki itt rosszat nem sejt, de folytasd kérlek a történetet.

– Könnyen ítélsz! Tán feleded saját ifjúságod? Én úgy látom, hogy nehéz bölcsnek lenni ily helyzetben, s az esemény fordulata kiszámíthatatlan. Hanem mondom is tovább, hogy belásd. Jelet adtak egymásnak, hogy a mezőn átvágva tartsanak a partra langyos habokba mártózni. Az idegen titkos szándéka szerint történt vagy a lányok dőre elhatározása volt, nem tudom ki lelkében mi lakik. Saruikban lassan haladtak, s a dús fű is majdnem combközépig ér most, hogy meleg tavaszi esők serkentik. Úgy mentek. Elől az idegen öles lépésekkel utat nyitva a fűtengerben, s hívta, bátorította gyorsabb lépésekre a mögötte haladó leányom, kissé lemaradva három barátnője.

– Még ez sem ébresztett baljós gyanút, hogy óvatos vadként messze kerüljék?

– Mit sem sejtettek, mert azt látták, hogy egyszerre a szőke üstökű felemeli könnyed mozdulattal leányom, széles vállára ülteti, hogy lépteit óvja, s tempóját növelve a távolságot is, a lemaradók s közöttük. Míg ők döbbenetükben meg is álltak, a távolságuk behozhatatlan lett, már messziről figyelték csak a történetet. Meg lehettek szeppenve, ilyen vehemenciát nem látva korábban.

– Meglehet. De lányod szótlanul viselte el, vagy ő is meglepettségében bénult tagokkal tűrte, mint tesz vele kénye szerint az idegen? Azt látták a barátnők?

– Látták még, de utol már nem érték. Nem tiltakozott, mintha kábult volna, hagyta, hogy az idegen vigye. Vagy imponált neki annak fizikai ereje, hogy úgy kapta fel könnyedén, mintha csak szalmával tömött bábu lenne.

– Nem akart hát szabadulni, azt mondod, s ezt hallottad a szemtanúktól?

– Nem akart. Ó, mily keserves ezt mondanom, de nem tehetek mást, ha a valósat akarom veled megértetni bár magam sem értem. Az idegen vállán tartva leányom a tenger fodraiba lépdelt, s mintha csak hullámokon járna, messzire besétált, eltűnt a horizonton.

– Ezt hárman is állítják, s te magad sem vonod kétségbe? Jegyzőkönyvbe így írhatom?

– Írhatod, meglehet szavaim hitele nem több egy tébolyulténál.

– Nem én leszek, ki ezt megítéli. Mit viselt lányod ekkor?

– Nem sok mindent. Alig valamit. Barátnőivel ment a tenger partjára, oly korán, amikor másoknak nem szokása, s maguk között voltak, úgy vélték. Fürdőzni is szándékoztak virágszedést követően. Egy könnyű selyem fedte, lengén teste köré tekerve, szeméremmel sokat nem törődve.

– Érteni vélem. Még csak néhány kérdést intézek hozzád, és a jegyzőkönyvvel végeztünk. Harag s veszekedés volt-e mostanság közted és leányod vagy leányod és asszonyod közt?

– Nem, velem nem volt s tudtommal szülőanyjával sem.

– Fivéreivel?

– Velük sem, szerető testvérei s támaszai is egymásnak.

– Tehát kijelented, hogy tenmagad, feleséged s fiaid sem voltak haraggal lányod iránt az elmúlt néhány napban?

– Mondtam, hogy nem. Merre tereled a szót, nem értem szándékod.

– Lányodnak hízelgő ifjúról vagy éltes korú férfiról tudsz-e? Netán a lányok közül valamelyik, kikkel, mint mondtad, idejét szívesen tölti, viszonzott vágyat ébresztenek benne?

– Nem tudok, s kijelentem, hogy nincs udvarlója. Ám sok ifjú orcáját ontja rózsapír kacér mosolya láttán. De mint férfiszem mohósága bátorítást nem talál, úgy leszboszi vágyak sem férkőztek szívébe.

– Lányodnak kacér a mosolya, ezt mondtad imént?

– Ne gondolj erről többet, csak olyannyira kacér, mint házam tisztelete megilleti. Legyeskedő ifjak szívesen ugratják, ha a piacon fügét válogat, s egy közülük néha terhét is szívesen cipeli. Ennyinél nem több, mi erről mondható.

– Azért ezzel az ifjúval is elbeszélgetünk, ha nem bánod. De most arról szólj kérlek, milyen tenmagad viszonyod lányoddal? Atyai tiszteleten s kölcsönös megbecsülésen nyugvó harmonikus, vagy hullámzóan csapongó kapcsolatotok? Bizalmas titkait ismered-e?

– Mire gondolsz? Kapcsolatom lányommal atyai féltésen s csodálaton nyugszik, óvom és bámulom szépségét. Nem lehet másként a leány, kit szerető család vesz körül, mint tisztelettel, s az atyai ház jó hírének megóvásával gondol mireánk. De titkairól miért kérdezel?

– Tudod azt, mikor volt a nap, mikor nővé érett?

– Jól hallom kérdésed? S ha fülem nem csal meg, eszemmel értem-e? Nem, nincs erről tudásom, de te magad tudod netán, hogy iker lányaid, kikről imént szóltál melyik napon váltak termékeny nővé, s női testük ciklusát miként élik meg? Az én atyai szerepem nem ez, ilyenről velem beszélni nem szokás. Bolond kérdések ezek, nem értelek. Foglalkozz azzal, mire hivatalod kötelez, s én megadom a segítséget munkádhoz.

– A dolgom végzem, jó Agénór, emiatt aggódnod hiába való. Összefoglalom hát, most mit tudunk. E nap reggeli óráiban leányod, a tizenhat és fél esztendős Európa lenge selyemruhában három társával a tengerpartra sétált fürdőzés és virágszedés szándékával, ahol találkoztak egy magas, erős testalkatú, fehérbőrű és meglehetősen szőke hajú idegennel, aki feltételezhetően harmincas évei elején járhat. A partszakasz közelében, a fűben az idegen a lányodat vállára vette, ki ez ellen nem tiltakozott, sikoly vagy segítségkérés száját el nem hagyta. Az idegen lányoddal a tengerbe sétált, ahol nyugat felé haladva látták őket utoljára. Európa tartózkodási helye azóta ismeretlen.

Ez van, ha a pont kérdezi a vonalat, véges a végtelen. Fotó: Gombos László

 

Szabó Attila: KATEGÓRIÁK – A besorolás deficitje
Nyíregyháza, Nyíregyházi Városi Galéria
Megnyitotta: Nagy Zsuka.
2024.10. 05 – 2024. 11. 02.