Október 4-én jelent meg a 10. albumuk, a MOON MUSiC, ami leginkább egy kísérleti projektre hajaz: a lemez tele van elektronikával, hallhatunk különböző zenei együttmükődéseket, sőt még reppelést is – ami nem szokványos a Coldplay-nél. Az album tematikája a szeretet, ami mindenhol ott van, még a Holdon is! 

A nyitószám, amelyik az album címét viseli (Moon Music), eltérően a megszokottól, egy majdnem három perces instrumentális részel kezdődik, és csak ezután érkezik meg a szöveg. E három perc alatt beszállunk az űrhajóba, és lélekben felkészülünk a Holdraszállásra. Chris Martin a dal záró mondatában – „If there’s anyone out there, I just need a friend” –, a szeretetet keresi ezen az égitesten, majd egy barát után fohászkodik.  

Átsiklunk a következő dalba (feelslikeimfaillinginlove), ami lendületesebb, ritmusosabb szerzemény, olyan, amit a kocsiban hallgatunk, lehúzott ablakkal. Tipikusan rádióbarát hangzás, nagyon popos, és a refrének kerülnek hangsúlyba. 

A WE PRAY-ben rengeteg elektronikai effekt jelenik meg, és még reppelést is hallunk. A számban vendégként a 2010-es évek Disney csatorna sztárja, Violetta (Martina Stoessel) is énekel, amit fölöttébb érdekesnek találok. Az énekesnő a Disney karriere óta már befutott popsztár, azonban kicsit random, hogy pont őt választották egyik “vendégüknek”. Ez a reppelés szerintem nem fűszerezi meg kellően a hangzást, a dal felépítésével és a dalban megjelenő előadókkal annyira eltávolodunk az eredeti Coldplay-től, hogy rá sem lehet ismerni. Nem értem, itt mi volt a koncepció, valószínűleg a Z-generáció az elsődleges célközönség, de már-már unalmas ez a nagyon mainstream hangzás. 

Majd ezek után következik a JUPiTER, ami single-ként megállná a helyét kellemes hangzásával, van mélyebb tartalma is a szövegnek. Viszont így, az album közepén, semmit nem ad hozzá az egészhez. Itt is megjelenik az a vizuális érdekesség, hogy a számcímben csak az ’i’ betű van kicsivel írva – vajon ezzel akar bekúszni a sorok közé a lírai én?  

A good feelings és az AETERNA is nagyon lendületes, rádióbarát szám: a szövegek pozitívak, könnyen énekelhetők. Azonban már szinte irreálisan boldog dalok, és többnyire klisések.  

Az egyik szám címe az albumon egy szivárvány emotikon. Erre olyan űrhangzás jellemző, ami a holdraszállást idézi, majd egy kellemes zongoraszóló és egy emelkedett a vokál következik. Hangulatos szám, de ennyi. Ez is annyira pozitív, hogy a hallgatónak már-már negatívnak kell lennie, hogy fennmaradjon némi egyensúly. 

Nekem az iAAM és az ALL MY LOVES című számok tetszettek a legjobban, míg az előző nóták „kisérletezőbbek”, ezek már a „klasszikus” Coldplay hangzást idézik, mind szövegben, mind hangzásban.  

A ONE WORLD című albumzáró dalban újra és újra ismétlődő szövegekkel találkozunk: előszőr a „One world/Only one world”, utána egy hangszeres rész, majd egy másik dalszöveg ismétlődik: „In the end it’s just love”.  A dal további része „la, la, la” - ból áll.  

A legnagyobb hiba, hogy míg egy-egy szám önmagában akár jónak is mondható, összeségében nem hallgatható egyszerre az album, nincs benne kohézió, nem fogja össze igazán a számokat zeneileg semmi. A szövegek elég repetitívek, sok bennük a klisé, emiatt eléggé szájbarágósak. A zenekar ezzel az albumával kiszakad az eredeti Coldplay-hangzásból, az egész olyan, mint egy 45’ perces kísérletezés. Mintha Mars-szeletre innánk kólát: a cukorszintünk az egekbe repül, és utána még egy kicsit émelygünk. 

Érdekesség, hogy Chris Martin bejelentette, már csak két albumot terveznek. Szóval, Kedves Parachutes rajongók, ezt az albumot ne hallgassátok meg, várjatok türelemmel még pár évet, hátha a Coldplay visszatalál a 2000-évek líraibb szövegű indie balladáihoz.  

Négyzetes kép a leadben: Coldplay Moon Music albumborító
Fejléc kép a cikk tetején: BBC oldala