Bár elvétve szerepet kapnak klasszikus hangszerek is (főleg a gitár), az eltéveszthetetlen, karakterisztikus hangzást indusztriális alapanyagokból épített, illetve talált objektumok adják: bevásárlókocsi, fémrudak közé kifeszített gumik illetve rugók, kibelezett repülőgépturbinák. Kompozícióik improvizatív kísérleteken alapulnak, programjuk tétje ezeknek az elhagyott, a hasznosság és a történelem szélére sodort tárgyaknak a megszólaltatása: az idő általi roncsolódás és a rekonstrukció kihangosítása és ünneplése ez.

Bár az utóbbi évtizedekben alapos változáson ment át a zenekar hangzása (a nyolcvanas évek őrjöngő kísérleti zaj-punkja a kettőezres évekre lassan, de biztosan indusztriális sanzonokká alakul), a számaik továbbra is ritmus alapú rituálékísérletek, egyszerre ötvözve az eseményszerű zajcsinálást a poétikus emelkedettséggel, témáik pedig egyenlő arányban merítenek mitológiai, biológiai és kozmikus elemekből. Fontos összetevője ennek Blixa Bargeld sajátos vokális előadásmódja, aki a spoken wordöt és a képzetlen, nyers sanzonéneket keveri helyenként játékos, helyenként hátborzongató vokalizációival. Bargeld felelős továbbá a zenekar jellegzetes, szintén spontaneitásra épülő, avant-garde felé húzó dalszövegeiért is. 

Október 16-i koncertjükön nem csak új albumuk dalai kaptak hangsúlyt: a koncert anyagát túlnyomóan a 2000-ben megjelent Silence is Sexy óta kiadott albumok szolgáltatták. Ez nem véletlen: az említett lemez fontos mérföldkő, ugyanis nem csak az első az addigi oszlopos tag, F. M. Einheit nélkül, de itt kezd megfogalmazódni a Neubauten mostanra már kikristályosodott, kontemplatívabb, melodikusabb arca is. De ez nem jelenti azt, hogy a visszafogottabb zenei világból hiányozna az a nyers erő, ami a korai lemezeiket jellemezte - a hangzás csak kontrolláltabb, érettebb lett. 

Ezt a már lassan húsz éve gondozott, visszafogottabb zenei világot tükrözi az idén megjelent Rampen (apm: alien pop music) is, ami az ambient, illetve az avant-garde jazz irányába mozdította a fentebb bemutatott formulát. A Rampen a kísérletezés albuma: a rajta található dalok koncertek során kialakult improvizációk továbbgondolásai. Az a fajta kiforrottság, ami a Neubautent jellemzi, mind az albumon, mind az akváriumi koncerten is lecsapódik: láthatóan begyakoroltabb és kevésbé meglepetésszerű, még a kizökkentő, szubverzív elemek is inkább csak díszítések a zenei vázon. Az épített vastestek ritmusalapja már nem épít tomboló zajmezőt - megmarad a melódia kontrollja alatt. 

Az „alien pop music” címkében elrejtett önirónia csak látszólagosan nevet. Egy maszk része: hasonlóan a zenekar tagjai által viselt, jelmezként működő öltöny-variációkhoz. A dekonstruált öltönyökre Bargeld bevallása szerint azért van szükség, hogy „leolvashatatlan legyen róluk bármiféle társadalmi identitás”.

Másik fontos eleme a Neubauten színpadi megjelenésének Bargeld kivasalva hordott hosszú, ezüstös haja, illetve csillámfestett szemhéja és pillái. „I draw myself anew; Non-binary; I: forever new” („Újrarajzolom magam; Non-bináris; Én: örökre új”) - énekli a Seven Screws című számban a 2020-as Alles in Allem albumukon, és énekli négy évvel később hasonló kinézettel Budapesten is. A performatív nemiség tematizálása, hasonlóan az évtizedek óta egységes öltönyjelmezhez, szintén az idegenség kosztümének része. Bargeld új megjelenésében drag-művészként tűnik fel, aki a lehető legkomolyabban veszi a kettős identitás maszkját. 

Bargeld, ahogy a frontemberek általában, az elsődleges kommunikációs csatorna a közönség és a színpad között, ráruházott szerepét elegánsan és kényelemmel viseli. Talán látszólagos otthonossága okozza azt, hogy a közönség többször is felhatalmazva érzi magát a bekiabálásra, a vele való egyenes szóváltásra. Mint egy igazi díva, a dícséretet hálásan fogadja, az esetleges élcelődést pedig (mert a kinyitott kommunikációs csatornával páran bizony vissza is élnek) kíméletlenül viszonozza, a fellépést még közelebb hozva a drag-performansz műfajához. Fontos összetevőjét adja a koncert képének Alexander Hacke Bargeld mellett tornyosuló alakja is, akinek stabil, de faszerű, ingadozó mozgása különösen izgalmas vizuális elem. Különben pedig általános látványelem a szűnni nem akaró bütykölés - sajátos hangszereik elmélyült babrálása.

Az új albumról inkább azok a dalok hangzanak el, amik helyenként csiszolatlanabb társaikkal szemben markánsabb személyiséggel bírnak. Elhangzik a fülbemászó Pestalozzi, a baljós Gesundbrunnen, a zakatoló ütemű Ist Ist, illetve Isso Isso dalok, a reményteljes és felemelő Everything will be fine, valamint az első ráadás alatt a Trilobiten című ballada is. De a zenekar akkor sem hazudtolja meg az idei lemezzel bejelentett „alien pop music” műfaját, amikor korábbi dalait játssza: meghallgathatjuk az 2007-es Alles wieder offenről a Susejt, illetve több dalt is a már említett Silence is Sexyről, többek között a közönségkedvenc Sabrinát, a második ráadás alkalmával pedig a Sonnenbarkét. Az, hogy a régi és az új dalok ennyire organikusan megférnek egymás mellett, tökéletesen rámutat arra, hogy a diszkográfia legfrissebb darabja is egy logikusan felépített művészeti koncepció következő állomása.

A zenekar két ráadást is ad, ezzel együtt egy összesen két és fél órás koncertet tartva. Ez határozottan figyelemre méltó teljesítmény: van, hogy a Neubautennél fele ennyi idős zenészek fele ennyit sem játszanak.

Itt koncertbeszámolónk véget is érhetne, azonban abban a szokatlan helyzetben találjuk magunkat, hogy nem csak a befogadói szempontokra kell reflektálnunk. A magyar sajtón körbement ugyanis egy helytelenül megfogalmazott hír a koncertről, aminek az eredményeképpen a fellépést szervező MÜPA elhatárolódott a zenekartól. Ezeket a téves, vagy legnagyobb jóindulattal is félrevezetően kontextusvesztett információkat egy koncertbeszámolóban felelőtlen lenne nem helyreigazítani.

A következő, különben csak marginálisan jelentőségteljes esemény történt: az első visszatapsolás alkalmával, a visszatérő Bargeld viccelődve megjegyezte, hogy mintha a színpad mögül az „Or-bán-weg” (vagyis az „Orbán takarodj”) szavakat hallotta volna a skandált „Neu-bau-ten” helyett. Az ironikus kiszólást a második visszajövetel alkalmával is elsütötte. Az incselkedő, de teljességgel ártalmatlan megjegyzés sajtóbeli utóélete zavarba ejtő: a Mandiner, majd az Index, a Pesti Srácok és a Blikk is hasonló megfogalmazással és hangnemben számol be a jelenetről. Bargeld tette azonban címről-címre változik: a Mandiner és a Blikk szerint ordított, a Pesti srácok üvöltésről beszél, míg az Index szerint “zúgott” a koncerten a már idézett frázis. Mind a három lap él a „jól hallhatóan skandálta” leírással, amit az Index a “frontember kezdett kántálásba”, a Blikk pedig a sokkal prózaibb „Többször is a szájára vette Orbán nevét” mondattal told meg. Csakis a Magyar Narancs cáfolja az addigra már más orgánumok által is leírtakat, a szemlézett sajtótermékek közül egyedül helyes beszámolót közreadva a történtekről, bár az alkalmat arra használja, hogy megdorgálja a „szabad sajtó” azon tagjait, akik szintén változatlanul hozták le a hírt („átvette a 24.hu, a 444.hu és a Telex, meg majdnem mi is”).

A kiszólás valóban „jól hallható” volt, hiszen egy előadóművész mondta egy mikrofonba egy közönségnek, de ordításról, vagy a szó klasszikus értelmében vett skandálásról semmiképpen sem beszélhetünk, ahogyan arra se bátorított a közönségből senkit, hogy a rigmust átvegye. Érdekes továbbá az is, hogy ha az említett cikkeket olvassuk, úgy tetszhet, mintha az Orbán-kritikus megszólalás kvázi belefagyasztotta volna a terembe a szót. A Mandiner a vészjósló, „Az Akváriumban rendezett koncert nem épp úgy alakult, ahogy arra számítani lehetett.” mondattal nyit; a Blikk szerint „a koncert nem volt botrányoktól mentes”; az Index elmondásában „Brixa (sic!) Bargeld teljesen váratlanul elkezdte skandálni, hogy … ”; a Szeretlek Magyarország azt írja, hogy „az idei fellépés váratlan politikai felhangot kapott”; de még a HVG is „rendhagyóra sikerült” koncertről beszél. 

Ez is ferdítés: a kijelentés nemhogy közfelháborodást nem keltett, de a koncert tágabb kontextusától sem volt idegen. Egy pár dallal korábban például Bargeld egy rövid történetet osztott meg a közönséggel egy amerikai koncertjéről, ami után a vendéglátóitól két fosszíliát kapott, a következő szavakkal: „These are older than genders” („Ezek idősebbek a nemeknél”). Ezután cinikusan bocsánatot kért, amiért „gender-propagandát” terjesztett, majd elmagyarázta, hogy a téma miért ennyire érzékeny a számára: „My child just turned 16, she was born my daughter, and now he is my son” („A gyermekem most töltötte be a 16. életévét, a lányomnak született, most pedig a fiam.”) 

A két dal között elhangzott kiszólásokat továbbá egyik alkalommal sem kísérte az a közharag, ami az idézett cikkek hangvételét, vagy a MÜPA (egyébként a Blikk által kikért) elhatárolódását megindokolná. Felteszem, egy néző, aki a programra jegyet vált, tisztában van a zenekar szellemiségével és történetével. Egy 1983-as oslói koncerten például F. M. Einheit precízen irányított molotov-koktélokkal üldözte ki közönségét a koncertteremből, így az, hogy Bargeld egy rövid kiszólással kritizálja egy európai tagország demokratikusan megválasztott miniszterelnökét, az általános etikett eltörpülő áthágásának tűnik. Az Einstürzende Neubauten alapvető művészeti missziója a folyamatos szubverzió, a meglévő rendszerek, a konstruált hálózatok folytonos, tudatos lebontása - nem véletlenül nevezték el magukat „összeomló új épületeknek”. Ez annak a lehetetlen határvonalnak a folyamatos űzése, ahonnan elszakadhatunk minden ismert konstrukciótól, és létre jöhet valami radikálisan új: „As if the universe was trying to break up with God” („Mintha az univerzum szakítani akarna Istennel”) - viccel a koncerten két dal között Bargeld. Ezt az egyszerre történelem előtti és történelem utáni (tehát történelmen kívüli) hozzáállást tükrözi a zenekar ikonikus logója, a nemi jellegeket nem hordozó, de éles mozdulatokkal táncoló emberfigura is. Az ebben tükröződő szellemiség már önmagában implikál egy mindenkori hierarchia-kritikát, természetéből fakadóan nem tiszteletelvű. Rossz irányból értelmezi az a hallgató, aki megrökönyödik rajta. 

Ha másra nem is, de a sajtó felzúgása mindenképpen rámutatott arra, hogy az Einstürzende Neubauten az évtizedek alatt egyáltalán nem veszített a felforgatáshoz való érzékéből - sőt, egyedi hangszereikhez hasonlóan azt is úgy finomhangolták, hogy egy precíziós fegyver hatékonyságával érje el a felrobbantani kívánt célpontot.