Veiszer felvezetésül a Címadás titka című esszé elejét idézi a közönségnek, majd ezt követően felteszi első kérdését: Honnan jött a kötet címe? Gerőcs elmondja, a címválasztásnak több oka is van: egyrészt provokáció akart lenni, az olvasó figyelmének felkeltése, mivel a címadáshoz részben hozzátartozik a marketing. Másrészt önironikus gesztus, ugyanis elmondása szerint ő maga nem jó címadó – végül a kiválasztás 18-25 cím közül történt, így született meg a végleges döntés. Modoros hangzása miatt sokan kritizálták, mert a második szava nagyon hosszú, és nehezebben kimondható. Fontos szerepet kap az Írások az írásról alcím, amelynek fő feladata megtámogatni, kontextusba helyezni a címet. 

Szóba kerül továbbá, mit jelent pontosan, ha a cím „affektál”: ez a túlságosan modorosnak ható címre utal, ami nem probléma, ha éppen ez a célunk vele – ennél a kötetnél például az elbeszélő stílusát érzékelteti. A következőkben Veiszer megkéri az írót, olvassa fel a címadó esszét a kötetből, amiben olyan témák kerülnek elő, mint a hibáinkkal való szembenézés, a határaink megismerése, illetve próza és vers közti különbségek:

(...) az írói pálya kérdése életpálya kérdése is. Aki például regényírásra adja a fejét, az a magányt választja, az elszigeteltséget. Konok lesz és hajlíthatatlan. Részben antiszociálissá válik, ennek következtében a lelke érdes lesz, illetve göcsörtök jelennek meg rajta.

A következő kérdés A tudatállapot váltások nehézségei című esszével áll kapcsolatban: „Az író feltétlenül kialakítja az alkotói énjét, ami elválik a hétköznapi énjétől?” – Gerőcs szerint az írónak alapvetően három „énje” van: a polgári, hétköznapi élete, a világtól elszigetelt, és az írói, amit az írás alakít ki. Ez a folyamat attól a döntéstől veszi kezdetét, amikor az alkotó a lírát vagy a prózát választja, hiszen ez később hatással lesz a szerző életmódjára. Emellett különbséget lehet tenni a novellák, esszék írása, valamint a regények alkotása között:

„Novellát, tárcát, kritikát, esszét tudok Pesten írni, (...) azt akár egymást követő napok lopott két óráiban is meg lehet csinálni. (...) Itt jön a másik fele, a regényírás. Az iszonyatosan gyötrelmes, nyilván megvan a maga szépsége – gondolok itt az elmerülésre egy tágas univerzumban –, de az nem lehetséges, hogy közben picit kiszaladok szociális életet élni, közben újságot is olvasok, elmegyek moziba, vagy ordít a gyerek. Nem tudok visszazökkenni percenként, nekem akkor kell minimum egy hét és napi nyolc-tíz óra.”

Mindezek az elvonulások fokozatosan befolyásolják az író személyiségét: vannak olyan vonások amelyek csak időszakosak, vannak, amelyek örökre megmaradnak. A regényírás legjobban a gyerekek legózásával modellezhető: elvonul a saját kis világába az építőkockákkal, ahonnan szörnyű visszatérni a valóságba – ilyenkor az ember mindig visszavágyik az általa létrehozott atmoszférába. Előfordulhat olyan is, hogy az ott tartózkodás idejére az ízlése is megváltozik – Gerőcs bevallja, a vidékre vonulásának időszakában például más dolgokat eszik ahhoz képest, mint amiket hétköznap szokott fogyasztani.

Veiszer a továbbiakban felhozza a sérelmek megjelenését a kötetben, amivel kapcsolatban részletet olvas fel az Abbahagyni az írást című esszéből:

(...) Vállaltam az életre szóló magányt, vagyis az írói életformát. A polgári életemmel is ezt dúcolom alá. Pénzkeresetem szezonális jellegű, és azt szolgálja, hogy a fennmaradó időkben tudjak gondtalanul írni. Az íráshoz végül vettem egy kis házat is, ahol tökéletes nyugalom vesz körül. Az első kötetem megjelenése szerencsésnek mondható, legalábbis részben. (...) A második kötetemnek, bár ezzel számoltam, nehezebb volt a sorsa. (...) Tanulmányút volt ez nekem, nem utolsó sorban pedig előkészítette a nagyobb formát. (...) Amikor a pályám történeti mozzanatait fűzöm fel egy szálra, nem figyeleméhségről beszélek, hanem arról a nagyon egyszerű kérdésről, hogy vannak-e olvasói egy könyvnek.

Ehhez kapcsolódóan teszi fel Veiszer a kérdést: mennyire és milyen indíttatásból kapnak szerepet a szerző sérelmei a kötetben? Gerőcs szerint nem a sérelem kikívánkozásáról van szó – ezekre már megíráskor külső szemlélőként tudott tekinteni. A kötetnek szándékában áll bebizonyítani: minden megmutatható és mindenről lehet írni, akár pozitív, akár negatív dologról, vagy az író saját sérelméről van szó (mindezt konkrét nevek említése nélkül).

Gerőcs idősebb pályatársaival tréfásan szokta megjegyezni: az irodalomtörténet igazából a szerzők sérelemtörténetének végtelen hosszú sora. Ehhez sajnos az is hozzátartozik, hogy Magyarországon nagyon kevés az elégedett író, tehát a kötet igazából nem csupán az alkotó egyéni problémáival foglalkozik, hanem megjelennek benne a hazai szerzők sérelmei is.

Az egyik esszében az írók sikerei és azok kimutatása van terítéken: Gerőcs szerint kétféle írói típus létezik, Veiszer ezekre kérdezett rá. Az egyik a „színész író”, aki szeret színpadon szerepelni, ezért szinte bármilyen fellépést vállal még abban az esetben is, ha nem igazán ért az adott témához. A másik ennek a szöges ellentéte, a „szerzetes író”, aki teljesen elszigetelődik a világtól, emellett gyakran megveti a „színész írókat”. Felhoz egy harmadik kategóriát is, aki e kettő között kap helyet. Gerőcs saját magát a szerzetes író és a középső kategória közé helyezi.

A következőkben a nyolcvanas években alkotó, ma is élő szerzőkről esik szó, pontosabban arról, hogyan élik meg a mai világot, hogyan boldogulnak benne íróként. Gerőcs válaszában felvázolja az akkori helyzetet: a nyolcvanas években sokkal kevesebb volt a kiadó, ezáltal nem jelent meg annyi könyv, valamint többen voltak a szakmabeliek.

Manapság nem feltétlenül az említett szakemberek, vagy nem csak ők határozzák meg, mi kerül az úgynevezett kánonba, tehát kisebb az átfedés. A híres író nem biztos, hogy szakmailag is elismert. A szerzők közszereplésével kapcsolatban Gerőcs megemlíti, manapság nem elég jól írni, hanem egyfajta brandet kell felépíteni, hogy azon keresztül tudomást szerezzenek a műveiről az olvasók – emiatt vannak tehetségesek, akik kevésbé ismertek, és olyanok, akikről szinte mindenhonnan hallani lehet.

Másik bekezdésében Gerőcs azt taglalja, hogy ő maga milyen szerkesztő, valamint felmerül személyes „bocsánatkérése”, amiért tíz éven keresztül kritikákat írt. Ennek kapcsán tette fel Veiszer a kérdést: Mi abban a szereptévesztés, ha az ember kritikákat ír íróként? Gerőcs azt állítja, ez a magyar irodalom egyik sajátossága, miszerint az író írhat pályatársai munkájáról kritikát, ami olyan, mintha a rövidtávfutó mondaná meg, ki ért először célba. Említést tesz az elfogultság kérdéséről: mivel a pályatársakat sokszor személyesen ismerik, nem feltétlen tud a kritika ténylegesen bíráló maradni – túlságosan pozitív vagy negatív lesz, egyes esetekben pedig előfordul személyeskedés.

Ezt követően Veiszer felkéri a szerzőt A novellaírásról című esszé egy részletének felolvasására, a továbbiakban az elhangzottakról esik szó. A gyűjtemény e darabja elsősorban magára az írói szakmára fókuszál, a novella sűrítését tárgyalja – emellett a többihez képest kevésbé személyes, mondhatni saját szerzeményét kommentálja. Másodsorban célja az interaktivitás, miszerint az olvasót szeretné jobban bevonni az alkotói folyamatokba, megmutatni neki, mi történik a kulisszák mögött, mitől lesz jó a novella. 

A szerző elárulja, két kategóriába sorolhatók az esszék: egyfelől vannak a személyes témájúak, ahol saját tapasztalatairól ad számot, másfelől azok a szakmai témák, amelyek kapcsán a címadás nehézségeivel vagy a novella jellemvonásaival foglalkoznak, de azzal is, milyen sajátosságai vannak az esszének a novellával szemben. Gerőcs elmondja, a kisebb terjedelmű prózai művek közül a legszabadabb az esszé – annak nincs igazán formai követelménye, ezzel szemben a novellának kötöttségei vannak, például a narrációt illetően. Beszámol saját esszéiről: legtöbbjét a regények kipihenése végett írja, átvezetésként a következő regényhez. Gerőcs épp ezért Szembenézni a tehetségtelenségünkkel című kötetét esszé-novella kötetnek tartja, hiszen szövegei sok esetben tartalmaznak novellisztikus elemeket.

Zárásként Veiszer megkérdezi Gerőcsöt, sikerült-e kipihenni a legutóbbi regényét és felkészülnie a következőre. A szerző elmondja, ezeket az esszéket budapesti tartózkodása idején írta, párhuzamosan a regényével. Ezt az időszakot krízisként élte meg, mivel nem tudta, merre tovább, úgy gondolja: érdemes már a regény írása közben kidolgozni a következőnek legalább az alapkoncepcióját.

Szó esik Gerőcs jelenleg készülő terjedelmesnek szánt regényről, amelyet körülbelül egymillió karakteresre tervez, az első fejezete már el is készült. A beszélgetést követően aki dedikáltatta Gerőccsel a kötetét, az kaphatott ajándékba egy, a szerző által készített befőttet, amit vidéki kertjének terméseiből főzött. 

Négyzetes kép a leadben: a Margó Fesztivál hivatalos oldala