Sofi Oksanent nemcsak finn vagy észt viszonylatban, hanem világszerte elismert íróként, irodalmi személyiségként tartjuk számon, akiről köztudott, hogy műveiben és nyilvános szereplései során is kész kiállni társadalmi és politikai ügyek mellett. Regényeiben és színházi darabjaiban leginkább a nők rendszerszintű elnyomása, az ellenük elkövetett háborús bűntettek és szexuális erőszak hosszútávú következményei és a ki nem mondott történelmi traumák egyénre gyakorolt pusztító hatása foglalkoztatják. Kritikus és markáns megnyilvánulásai mély felelősségtudatról is árulkodnak: Oksanen nemcsak a neki megadatott szabad szólásjoggal él, hanem közönségét is az elnyomó rendszerek elleni küzdelemre sarkallja.

A budapesti beszélgetés során is érezni lehetett szavaiból a személyes meggyőződést afelől, hogy változás csak akkor érhető el, ha nem hagyjuk, hogy a propaganda és az általánosító, misztifikáló politikai megnyilvánulások megbénítsanak. Erre az üzenetre erősített rá a szerző megjelenése is, mivel a beszélgetésre egy könyvborítóval harmonizáló, gazdagon hímzett ruhát viselt. Karafiáth Orsolya hajába tűzött napraforgókkal és sárga harisnyával fejezte ki szolidaritását az ukrán nemzet felé, és a szerző bemutatása után két általa választott mottót olvasott fel, amelyek kijelölték a beszélgetés fő irányvonalát: a Christina Lamb Our Bodies, Their Battlefield című esszégyűjteményéből vett idézet a közömbösséget mint bűnrészességet tárgyalta, míg a Masha Gessentől átvett részlet az elszenvedett traumák és elnyomás emlékezésre és múltfeldolgozásra gyakorolt hatását emelte ki. A Gessen-idézet az Oksanen-kötet címére is reflektál, hiszen a trauma miatt a múltértelmezés átértékelődhet valami lezárhatatlan jelenvalósággá: az Ugyanaz a folyó Hérakleitosz folyó-hasonlataként „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” sorát fordítja ki, azt sugallva, hogy a nők által elszenvedett háborús erőszak természetéhez mintegy hozzátartozik a borzalmak megismétlődése – mutatott rá Karafiáth Orsolya.

Arra a kérdésre, hogy honnan jött az ötlet az esszékötet megírására, miután hasonló témákat korábban regényekben és színdarabokban dolgozott fel, a szerző azt felelte, hogy a könyvírást egy Stockholmban, a Svéd Akadémián adott előadása kapcsán érkező olvasói és kiadói reakciók ösztönözték. Felszólalásában a nők ellen elkövetett háborús visszaélésekről beszélt, amelyet előbb esszévé alakított, majd a meglévő írást bővítette könyvvé, több szempontból is körüljárva az erőszak és az elnyomás kérdéskörét. Oksanen a háborús beszéd egysíkúságával, illetve a háború-narratívák férfi hangok általi leuraltságával indokolta a könyv megszületését, mely révén igyekezett a nyilvánosságból legtöbbször kiszorított női szempontot a középpontba állítani, és megragadni a fegyveres konfliktus okait és következményeit. Oksanen ezen a ponton hangsúlyozta azt is, hogy az autokráciák és a nőgyűlölet között általában is szoros összefüggések fedezhetők fel.

Sofi Oksanen családja személyesen is érintett a háborús erőszak transzgenerációs traumájában: a szerző nagymamájának nővére Észtország második orosz megszállásának idején katonák által elkövetett szexuális abúzus miatt némult meg egy életre a kihallgatását követően. Ez a történet adja a személyes keretet az orosz-ukrán háború és az észt történelem sötét pontjának összevetésére, a nők meghurcoltatásának ismétlődésére irányítva a figyelmet. Oksanen egészen korán szembesült a szexuális erőszak következményeivel, amely a valóságban jóval túlmutat például a filmes tradíció jellemzően konkrét erőszakpillanatra fókuszáló jelenetezésén, s ez a némaság a traumával élő személyek továbblépési / túlélési kísérleteit illetően frusztrálta a szerzőt. Karafiáth reakciójában azzal érvel, hogy az ukrán és észt nők ellen elkövetett szexuális bűncselekményekkel kapcsolatban is jogosan felmerül az ábrázolhatóság problémája, így ilyenkor a brutalitás testi és lelki nyomait inkább elhallgatják, mely csend a feledés és bagatellizálás eszközévé válik. A szerző ezen a ponton nyomatékosította, hogy egyedüli megoldásként csak a nyilvános beszéd, a hallott vagy átélt történetek diskurziválása kínálkozik: csakis az elkövetők malmára hajtjuk a vizet a némasággal, a felháborodásunk elrejtésével. Ha csak egyetlen túlélő is felemeli a hangját a vele történtek jogtalansága mellett, az másokat is megszólalásra ösztönözhet. Oksanen ekkor felidézte a japán vigasznők második világháborús helyzetét és a kitartásuk és bátorságuk eredményeként megszerzett állami kompenzációs kifizetéseket és bocsánatkérést, melyet nagyon fontos mérföldkőnek tart az erőszak elleni küzdelemben.

Karafiáth a következőkben arra volt kíváncsi, hogyan zajlott az esszékötet alapjául szolgáló nőtörténetek felkutatása és gyűjtése, esetleg akadt, aki a szerzőt kereste meg a vele történtekkel? Sofi Oksanen válaszából kiderült, hogy íróként sokféle emberrel találkozik és beszélget, és mindig hálás, ha valaki megosztja vele a történetét, de az esszékben található esetek többségéről a médiából értesült. Olyan ügyeket szőtt bele az esszéibe, amelyek már nyilvánosságot látott erőszaktörténetek voltak.

De miben más esszét írni a női traumákról és sebezhetőségről, mint regényt, és szerzőként melyik megszólalásmódot tartja hatásosabban? „Más és más eszközök: más és más olvasók” – válaszolta Oksanen, aki bevallása szerint a regényeiben mindig törekszik a karakterek bőrébe bújni, a szereplők és a kor nyelvén írni, míg az esszékben sokkal univerzálisabb fogalmakkal dolgozhat, leírhatja a kolonializmus és a gyarmatosító hatalom kifejezéseket, nem kell eufemizálnia. Különbségként merül fel továbbá az információáramlás történeti korszak általi behatároltsága is: egy átlag szovjet lakos nem fért hozzá a KGB archívumaihoz, melyek felhasználása számára már adott volt, jelezve egy rendszer végét, teljes összeomlását.

Az Ugyanaz a folyó legizgalmasabb részei közé tartozik a nagy orosz lélek mítoszának leépítésére tett kísérlet. Az író bevallása szerint rájött, hogy addig nem beszélhet az oroszok által elkövetett bűncselekményekről, amíg a nyugati nyilvánosságban az a prekoncepció él az agresszorokkal kapcsolatban, hogy rejtélyes és kifürkészhetetlen emberek, akiknek cselekedetei nem ítélhetők meg a racionalitás felől. Oksanen azt a paradox helyzetet is felidézi, hogy míg a finnek büszkén állítják, hogy náluk jobban senki sem ismeri az oroszokat, addig ugyanolyan gyakran hangzanak el politikusok és politikai elemzők, újságírók szájából olyan zavaros kifejezések, mint az oroszok őrültsége, mássága. A szerző határozottan úgy vélte, hogy az orosz lélek, s így Putyin titka is megfejthető, leleplezhető, hiszen az ukránok ellen vívott háborújukban nem mutattak még semmi olyant, amivel ne szembesültünk volna a történelem során.

Karafiáth felidézte a szerző nagy port kavart nyilatkozatát, amelyben amellett érvelt, hogy Putyin nem őrült, teljességgel beszámítható, és rákérdezett, hogy a szerző szerint miért könnyebb a nyilvánosságban őrültnek tartani az orosz elnököt, mint megpróbálni elfogadni, hogy a saját gondolkodási rendszerében működőképes volt az Ukrajna elfoglalására kidolgozott terve? Sofi Oksanen szerint ugyan könnyebb életben tartani az őrült-narratívát, de valódi változást csak akkor lehet elérni, ha a Nyugat vállalja a putyini rezsim cselekedeteiről való komoly gondolkodást és a propaganda elleni stratégia kidolgozását. A szerző úgy nyilatkozott, ennek elmulasztása a védtelenné válást vonja maga után, hiszen nem tudjuk, mivel harcolunk. Azzal kapcsolatban, hogy őt milyen formában zaklatja a propagandagépezet, Oksanen elismerte, hogy voltak ugyan próbálkozások, ám ő még ennek ellenére is úgy látja, hogy az általa tapasztalt zaklatás nem mérhető az ukrán-orosz háborús helyzet borzalmaihoz. Úgy érezte, felelősséggel tartozik embertársai iránt, hiszen a világ egyik legszabadabb országában él, ahol kizárólag az olvasói támogatás jelenti számára a jövedelemforrást. Ezen a ponton mosolyogva meg is jegyezte, hogy a lejáratáshoz, megfigyeléshez már gyerekkorában hozzászokott: a családját követte a KGB, de a nagyszülei és a szülei nem tudták megvédeni magukat a rendszerrel szemben, míg ő már képes erre.

Karafiáth kiemelte, számára a könyv egyik megrázó részlete az író azon gyerekkori emléke volt, hogy az amúgy szorgos és ambíciózus naplóíró hírében álló kislány az észt nagyszüleinek látogatása alatt egyetlen betűt sem vetett papírra, mely működésmód szerinte jól példázza a diktatórikus rendszerek külső cenzúrájának beszivárgását a belső világba. A szerző megosztotta a közönséggel, hogy huszonévesen ez számára is furcsa és megrázó felismerés volt, de azzal magyarázta, hogy az öncenzúra a családi biztonság megőrzésének érdekében léphetett működésbe nála. Még a Szovjetunió összeomlása után is legalább tíz évnek kellett eltelnie, hogy görcsök és gátak nélkül, nyíltan tudjon írni a gyerekkoráról, az akkori Észtország valóságáról; az írói szabadság elnyerésében nagy szerepe volt egy egyetemi tanárának is, aki biztatta arra, hogy írjon a családjáról. Nagyjából ekkor kezdett el gulág-irodalmat olvasni, amelynek nyelvezete nagy hatást gyakorolt rá, és emellett fiatal történészek friss kutatásait is követte, akik a korszak mindennapi történelmével foglalkoztak, sok új összefüggést feltárva.

Oksanent sokan olyan írónak tartják, aki egyszerre áll benne az észt történelem folyamában, de kívül is került annak borzalmain, amely köztes pozíció által megtalálta az észt valóság irodalommá formálásának módját. Karafiáth Orsolyát ennek kapcsán az is érdekelte, milyen érzés a szerző számára az elfogultságáról és esetleges oroszgyűlöletéről szóló vád. Minderre Sofi Oksanen elsősorban csak tiltakozott az olyan erős szavak ellen, mint a gyűlölet. Nem gondolta soha, hogy íróként kötelessége lenne szerethető orosz karaktereket teremteni, bár sok kedves orosz embert ismer – ő azt választja, hogy egy kis nép, az észtek történelméről és túlélésnek mikéntjéről ír könyveket. Fontos számára, hogy a könyveibe becsempéssze a csendes ellenállás, az észt mindennapokról, az apró dolgokról, amiket sokáig egyáltalán nem érzett méltónak arra, hogy a szövegeibe foglalja őket – itt nevetve említette meg, hogy mennyire hálás azért a sok, kétezres évek elején készült interjújának, ahol látványosan elbeszéltek egymás mellett a számára lényegtelen dolgok iránt érdeklődő finn újságírókkal.

Karafiáth Orsolya a továbbiakban Oksanen aktivista tevékenységéről is szót ejtett: a nyíltan feminista író kiáll a nőmozgalmakért, illetve minden, másságuk miatt megbélyegzett ember jogaiért. Hangadó tevékenységére szükség is van egy olyan világban, ahol az orosz pátriárka és maga Putyin is tagadja a családon belüli erőszak jelenlétét Oroszországban, nyugati propagandának bélyegezve azt, miközben az országukban élő nőket egy hallgatólagos egyezmény alapján másodrendű állampolgárokként tartják számon. Oksanen mindehhez hozzátette, hogy ma Oroszországban a nőjogi aktivistáknak titokban és tevékenységüket körültekintően álcázva kell szerveződniük, mely hatalmas erőt és bátorságot igényel, és ezek a nők vállalják is a kockázatot. Azon meggyőződésének is hangot adott, miszerint a Nyugatnak nagyobb figyelmet kellene fordítania a ma már nem létező, lépésről-lépésre beszüntetett orosz abortuszjog körüli botrányos tényállásra. Mulasztásként említette továbbá, hogy az EU nem törekedett eléggé a független orosz sajtó támogatására, a hálózatok kiépítésére az ellenzéki újságírókkal és szervezetekkel.

A beszélgetés zárómozzanataként Karafiáth a további könyvterveiről kérdezte a szerzőt, aki válaszul egy nemrég debütált, orosz melegpropagandát tematizáló színházi előadására irányította a közönség figyelmét, majd az írótársaihoz fordulva nyomatékosította: a mindennapok, az aktuális helyzet mindig megírásra érdemes.

Képek forrása: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldal