Elsőként Kerber Balázs, az est moderátora köszöntötte a közönséget, valamint beszámolt A másik egy keletkezéséről: a kézirat sokkal korábban, már 2017-ben elkészült, az Orpheus Kiadónál megjelent Egy másik ember című mű folytatásaként. Azonban az írónak sajnálatos módon nem maradt elég ideje a kötet kiadására, így végül idén jelenhetett meg A másik egy, amely Szkárosi 1995 és 2012 közötti életszakaszát dolgozza fel.

Kerber bevezető kérdése Kukorelly Endre és Sőrés Zsolt olvasási élményéhez kapcsolódott: „Mi volt az első élményetek a szöveggel kapcsolatban, mit gondoltatok először, amikor végigjutottatok rajta?” Kukorelly szerint gyomorszorító volt végigolvasni, mivel jó kapcsolatot ápolt a szerzővel, valamint az emlékiratban szereplő események némelyikét személyesen is lehetősége nyílt átélni és megtapasztalni. Sőrésben hasonló érzéseket keltett a mű, ezen felül hangsúlyozta: „A végén az ígéret, hogy még visszajövök, nem fog bekövetkezni”.

Érdekesnek találta a kötet nyelvezetét: azt a neoavantgárd szerű közvetlen, természetes beszédstílust, amitől az olvasó közelebb érezheti magát az íróhoz, bensőséges párbeszédet létrehozva. Emellett olvasáskor érződik nemzetközi jelentősége is: az írónak zenei pályája során lehetősége nyílt világkörüli turnéra mennie, hiszen nem csupán magyar írói szerepet töltött be, hanem intermediális művészként tartották számon külföldön is. Kukorelly az intermediális szerzői hang és a neoavantgárd állításokkal nem értett egyet: szerinte határozottan kivehető Szkárosi magyar, személyes hangvétele:

Nem a neoavantgárd hangját hallom, hanem egy tudós bölcsész, olasz reneszánsszal foglalkozó, fogalmazni nagyon jól tudó korrekt szöveget olvasok. Olyan embernek a szövegét, aki amikor prózát ír, egyáltalán nem avantgárdot ír.

A könyv rengeteg külföldi fellépést említ, amelyekre magyar szemmel tekint vissza és a „problémái is magyarok”, mint például az anyagi nehézségek, vagy éppen az, hogy kivel és mit kellene lebeszélnie. Ennek példájára felhoz egy jelenetet a könyvből, ahol Szkárosit nem akarják beengedni vasárnap a Római Magyar Akadémiába.

Kerber következő kérdése a közös, könyvben is említett élményekre vonatkozott: „Volt-e esetleg olyan élmény, amire hasonlóan emlékeztek, vagy ami emlékeket hozott vissza?” Sőrés Zsoltban nagyon sok emléket elevenített fel és hozott vissza a kötet olvasás közben, amik közül kiemelte az utolsó és az első közös emlékét Szkárosival:

Endrével ‘94-től dolgoztunk együtt kisebb-nagyobb kihagyásokkal egészen 2017-ig, a Spiritus Noister performanszig a Kassák múzeumban. Sok szakaszból állt ez a kapcsolat, és szerintem a vége felé nagyon jó barátok lettünk. (...) Az, hogy kapcsolatba kerültem vele, a Magyar Műhelynek köszönhető, illetve közös ismerősünknek, egy kevéssé ismert költőnek, Pető Tóth Károlynak – aki először javasolta verseim beküldését a Hölgyfutárba, valamint a Magyar Műhelybe. Így mentünk együtt a Magyar műhely találkozóra.

Itt kitért az író különféle nemzetközi zenei projektjeire, amelynek ő is részét képezte. Kiemelte még A másik egy további jellegzetességét: a fejezetek emlékkapszulákként működnek, épp ezért sok esetben különböző, egymástól független témák sorakoznak fel.

Kukorelly erre reflektálva felvetette a négy elkülöníthető hangnemet a műben: „Az egyik a különböző performanszokon, fesztiválokon való fellépés, a hangköltészettel kapcsolatos teendők. A másik az egyetemi vonal, ahol például beszél a doktori képzés problémáiról. (...) Harmadik rész a magánéleti szál, tehát saját életének tragédiái. (...) A negyedik – ami engem leginkább érdekel – az irodalmi szál, amiben kapcsolódtam vele.”

Továbbá kitért az egyetemi szál firenzei részére, a Mozgó Világ folyóiratban szerzőként való közös munkájukra, valamint a lap szerkesztőségének légkörére. Szkárosi ekkor már nagy embernek számított – említi Kukorelly –, hiszen a lap szerkesztőjeként dolgozott. Kiemelte az irodalmi lap akkori presztízsét – ha valakit bevettek oda, onnantól kezdve az illetőt számon tartották az irodalmi életben.

Erre reflektálva Sőrés megemlítette a korabeli zenei médiumokról szóló, komoly esztétikai értékkel bíró diskurzusokat, problematikákat, amelyek felmerültek a Magyar Műhely találkozóin. Szó esett Szkárosi magánéleti szerepéről, aki a szereplők szerint mindig próbált jó kapcsolatot ápolni és kialakítani másokkal:

Nagyon sokan azt gondolták, hogy magányos alak, aki mint hangköltő vagy egyszemélyes művész működik. Ennek ellenére közösségi ember volt, és ez kiderül például ebből a kötetből is. Egyrészt azzal, hányszor és kikre használja a barátom szót, és hányszor békül ki emberekkel.

A következőkben Kerber a József Attila Kör új folyóirat alapításának körülményeire kérdezett rá, amikor egy szokatlan koncepcióval álltak elő. Kukorelly erre válaszolva kifejtette a folyóirattal kapcsolatos egykori javaslatát: ne egy szerkesztősége legyen a folyóiratnak, hanem párhuzamosan több, különböző koncepciókkal, felosztva az évi lapszámokat a szerkesztőségek között. Ilyen módon a lap négy irányzatot képviselt egyszerre, beleértve az avantgárdot is Szkárosi vezetésével – de az irodalmi lap öt-hat számot követően elhalt.

Kerber a továbbiakban a kötet műfajáról kérdezte a meghívottaktól: szerintük mennyire nevezhető regénynek, illetve fikciónak? Kukorelly számára memoár, ami amennyire lehetséges, feleleveníti Szkárosi életének fontos momentumait, beleértve ebbe a magánéletét is. Emellett kiváló történelmi forrás, ahogy leírja a nyolcvanas-kilencvenes évek mindennapjait a művészek szemszögéből, ezért maga a szerző is így ajánlja: „Két embernek ajánlom ezt a könyvet: aki benne élt és aki nem élt benne.”

Ehhez hozzáfűzve összehasonlította a mai és az akkori világot, rávilágítva a fontos problémára: manapság ezek az irodalmi körök és műhelyek nemcsak megszűntek, hanem az avantgárd egyszerűen nem tud beleszólni a mai kulturális diskurzusba. A továbbiakban Kukorelly kifejtette az akkori kor előnyeit, és felsorolta a manapság felmerült probléma köröket, amelyek megnehezítik a fiatal szerzők pályakezdését.

Utolsóként Kerber Sőrést kérdezte az Élet és Irodalomban megjelenő Rögresszív rovatról, amiről a könyv elején is olvashatunk: „1995 legelején felkerestem a szerkesztőségben Megyesi Gusztávot, aki akkor az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese volt. Arról akartam meggyőzni, hogy tekintettel az intenzív alternatív kulturális életre, annak sok eseményére és produktumára, amelyek célzott kritikai figyelmet nem kapnak sem a lapban, sem másutt, indítsunk egy ezzel foglalkozó rovatot, amelyet én gondoznék, nagyrészt írnék, de más szakmai közreműködők bevonásával.”

Sőrés akkoriban a Rögresszív egyik szerzőjeként publikált, ahol többek között szó esett a zenei és az interneten megjelenő költészetről. De jelentek meg a témába vágó kötetekről kritikák, zenei gyűjteményekről szóló írások. Visszaemlékszik arra, amikor Szkárosi konyhájában ülve szerkesztették a megjelenésre szánt írását azon gondolkodva, mit lehet még kihúzni belőle, tartva a maximális karakterszámot.

Végezetül kiemelte: számára érdekes volt, ahogy Szkárosi elválasztja a személyest a magántól (kötet elején le is írja Szkárosi; megpróbálja különválasztani a személyest a priváttól). Emellett felhozza a turnézás szálláskérdésének emlékeit is, valamint azt az intim leírást, amikor az író saját édesanyjának halálát eleveníti fel...

Fotó: Balogh Endre