Az esemény Jászberényi Sándor író szervezésében valósult meg, aki, mint az est kezdetén kiderült, a későbbiekben országos programsorozattá szeretné kiterjeszteni a Programadást, melynek keretei közt Szálinger Balázs beszélget tehetséges, fiatal alkotókkal. Jászberényi egyfajta kiállásként értelmezte az eseménysorozat vállalását, amellyel a kiadók és könyvterjesztők tekintélyszerepére, a magánkiadás értékvesztésére és -növésére, valamint a szerzők nehéz helyzetére kíván reflektálni. Országjárása alatt jött rá, hogy a magyar emberek igenis olvasnak, a kultúra egyik legnagyobb gondja pedig, hogy centralizált, és Budapesten döntenek a legtöbb dologról. A magyar középgeneráció pedig elhagyja a hagyományos könyvmegjelentetési struktúrákat, magánkiadás felé tapogatózik, vagy rá is lép erre az útra; ő maga is erre biztatja a fiatalokat. Emellett az olvasók fontosságára is kitért, valamint arra, hogy szerinte „az irodalomban mocskos alkuk nélkül nincs pénz”.

Jászberényi gyorstalpaló-kiáltványa után ráhangolódásként Gerner Csaba olvasta fel Juhász Tibor Apám hajnalban disznóvért eszik című versét. Ezt követően Szálinger Balázs felidézte, hogyan ismerkedett meg a meghívottal: 2014-ben egy teljesen ismeretlen, kora huszonéves fiú verseket küldött a Hévízbe, amelynek akkor Szálinger volt a szerkesztője – nem volt kérdés, hogy a következő lapszámban meg is jelentek az egyedi hangú szövegek. Az email-váltások után végül egy hármas kötetbemutatón ismerkedtek meg személyesen, ahol Juhász is felolvasott. Itt fontos volt az első benyomás, Juhász „szinte érintetlen” költői hangja, amely már első kötetében is kirajzolódott. Az első verseskönyvet egy próza- (Salgó blues) és egy lírakötet (Amire telik) követte. A Salgó szociografikus rövidprózákat tartalmaz, az Amire pedig az első kötet poétikáját alakította prózavers-szerű szövegekké, melyek szintén társadalmi fókuszúak. A jelenleg alakuló új verseket pedig az „első kötet poétikája és a második kötet mélysége jellemzi” Szálinger szerint. Szóba került Juhász sokrétűsége is: nem csak szerzőként, de szerkesztőként, tehetséggondozóként és irodalomszervezőként is évek óta igen tevékeny.

Ezután az első, meghatározó lépésekre terelődött a szó. Juhász visszaemlékezett korábban említett személyes megismerkedésükre, valamint Mizser Attilára és Nagy Csillára, a Palócföld folyóirat szerkesztőire. Juhász ugyanis kézzel írt verseit postázta a Palócföldnek, a lap munkatársai pedig behívták őt a szerkesztőségbe, hiszen a kézzel írt levél miatt gyanús volt, hogy csak egy kedves dilettáns szerző keres megjelenési lehetőséget. Végül ők lettek Juhász „első idegenvezetői az irodalmi életben”, Szálinger és Nyerges Gábor Ádám mellett, aki pedig első könyve megírására, és a FISZ-Apokrif pályázaton való indulásra ösztökélte Juhászt. Juhász ekkor egy dohányboltban dolgozott, így jól jött a pályázat megnyerése, és ennek következtében a kötet kiadása, melyek után be is iratkozott a Debreceni Egyetemre. A vidékről Debrecenbe költözéssel együtt járt az a belső vívódás, hogy lehetséges, sokkal műveltebbnek, jobb szerzőnek gondolják őt, mint amilyen valójában – ám ez mára sokat javult, tette hozzá.

Ezt követően Juhász első – mára mindenhol teljesen elfogyott –, Ez nem az a környék című verseskötetéből az Egyensúly című szöveg került felolvasásra, Szálinger pedig a vers témájához kapcsolódva a szociografikus inspirációkról kérdezte Juhászt. A költő arról beszélt, hogy „amikor másról próbált írni, az nem ment”; ez az, amihez az ő költészete hozzá tud tenni, hiszen ezen tapasztalatokat tudja legjobban kifejezni. Szóba került a Lyukóvölgy: Juhász elmondta, hogy már nyolc éve folytat önkéntes terepmunkát az ország legnagyobb szegregátumában, többek között a Máltai Szeretetszolgálat segítségével. Munkájának központi eleme a figyelmes hallgatás: „ezektől az emberektől senki nem kérdezi meg, hogy vannak, mit álmodtak az éjjel” – mutat rá, az interjúzás-beszélgetés pedig kiemeli a mélyszegénységben élőket a statisztikai adat-státuszból. Juhász szerint fontos, hogy a szociografikus irodalom fő állítása szerint egyes társadalmi rétegeknek nyelvet kell adni, valójában azonban van saját nyelvük, csak éppen azt nem fogadja be a külvilág. Juhász ugyanakkor nem elsősorban ezt a nyelvet viszi színre, hanem a megfigyelői pozíció válik a szövegek tárgyává, annak problémáival együtt; nem helyettük mondja el, milyen Lyukóvölgy, hanem a meghallgatott történeteknek ad lehetőséget erre.

Gerner ezután az Amire telik című, legutóbbi kötetből olvasta fel a Szükség című verset, majd Szálinger Juhász első, lyukóvölgyiekkel való találkozásáról érdeklődött. A magyarországi szegénységpolitika stratégiája, ahogy Juhász felvázolta, hogy felszámolja a nyomortelepeket, így a megmaradók még nagyobbra nőttek. Most nőtt fel az első nyomortelepre született generáció, a telepeken pedig – az ott lakók különböző helyekről származása miatt, többek között a miskolci nehéziparral összeomló munkásosztály ideköltözött tagjai élnek itt – nincs közösség, szomszédi viszony, így hagyományos értelemben vett szociográfiai terepmunkát igen nehéz végezni. Juhász eleinte csupán egy-egy emberrel tudott beszélgetni a volt nyaralóövezetben. „Az empátia a munkamódszerem – fogalmazott Juhász – engem mindenki érdekel, akivel leülök beszélgetni. Szeretem az embereket.”

Jászberényi Sándor rákérdezett, hogy Juhász mennyire tud kapcsolódni a magyar irodalom szociografikus törekvéseihez (Puszták népe, Az elsodort falu stb.), valamint, hogy ezt miért épp a költészeten keresztül teszi. Válaszul a költő Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című kötetét emelte ki, amely a Bükk, a Cserhát és a Mátra szegény környékeit térképezi fel egyszerre tudományos alapossággal és kidolgozott poétikával. Felmerült Szabó István neve is, aki a paraszti kultúra felszámolódását tematizálta; Juhász vele is foglalkozott a doktori disszertációjában, ám az elemzésen túl is inspirálta; életútja is tanulságos, hiszen osztályugrásával járó sokkját súlyos alkoholizmussal próbálta feldolgozni. Juhász hangsúlyozza, nem kell így élni, csak azért, mert valaki író – az irodalmi térben különböző okokból legitimált önpusztítást az említett probléma csak katalizálja, ám Juhásznak fontos ráismerés volt saját életében, hogy ennek nem kell így lennie.

Jászberényi ezután arról faggatta a költőt, hogy milyen szabályok alapján beszél a szegénységben élőkről, vagy esetleg a nevükben. Juhász kifejtette, hogy prózáit helyzetprózának tekinti, hiszen fontos, hogy ne csak a beszélgetés legyen megírva, a megfigyelő problémái, fókuszai, nyelvkeresése is – nem hallgatja el, hogy valójában poétikát keres, azon gondolkozik beszélgetés közben, hogyan fogja azt megírni. Ha kizárólag az illetők élőbeszédét írná le, az hiteltelen lenne, és nem működne irodalmi szövegként – fontos megtalálni azt az „elemeltségi szintet”, ahol már irodalmi értékkel bír. Ahogy az is fontos, hogy eltávolítson minden jelölőt, amiken keresztül el lehetne jutni az adott személyhez, még ha az nem is érti feltétlen e folyamatot, hiszen nincs hozzáférése a Telextárcák rovathoz, vagy az Alföld folyóirathoz. Ez pedig nagy felelősség. Egyes szegregátumban élők szerint Juhász feladata íróként az lenne, hogy kihangosítsa problémáikat, azonban egyre többen beszélgetnek vele közvetlenül a mindennapjaikról. Ennek következtében Juhász is otthonosabbá, nyugodtabbá vált a lyukóvölgyi környezetben.

Miután Gerner Csaba felolvasta a Harangszóra várni című novellát a Salgóból, Szálinger zárókérdése az volt, hol és hogyan látja magát Juhász tíz év múlva poétikailag és egzisztenciálisan. Juhász elárulta, hosszú kihagyás után újra verseket ír, illetve hamarosan elkészül Sújtólég munkacímű prózakötete. „Tíz év múlva pedig Lyukóvölgyben látom magam. Bármit is jelentsen ez.”

Az est zárásaként felolvasásra került az Ahogyan otthon című vers.