„Van-e szomorúbb egy elhagyatott / novemberi fürdőhelynél / valahol az isten háta mögött?”, kérdezi Kálnoky László a Holtidény című verse felütésében, és mintha valahogy így szivárognának el Elisa Shua Dusapin szereplőinek hetei is a múlni nem akaró télben, Szokcsóban. Ez a januári félálom lesz a regény jelen ideje. Egy újabb tél az ambiciózus Magvető-évszakok sorában. „Köztes állapotban élünk, és ez a rohadt tél sem akar véget érni.” (61.)

Köztes állapotban élünk: háborúban – mondja a főhős-elbeszélő, alig valamivel túl a könyv mértani közepén. Az emberélet útjának felén? Hamarabb. (A főhős huszonhárom éves, a szerző 1992-ben született, a regény eredetileg 2016-ban jelent meg.) Miközben ezt írtam, a demilitarizált koreai határsáv hetvenéves múlt: sebhely egy valaha-volt ország testén. Sebhely a főhős combján, pedig előtte még egy egész élet áll. „Nem nevezném szolidaritásnak, ha az ember a távcső mögött sírdogál.” (29.)

De mennyire lehet még életveszély nélkül közel merészkedni egymáshoz? A regény véletlenül egymásba botló két főszereplőjében, a koreai-francia panziós lányban (aki egyben a névtelen elbeszélő) és a francia férfiban (neki van neve: Yan Kerrand) is végig ott bujkál ez a kérdés, ezeken az ismerős-idegen partokon, idegen nyelven, ebben a mégsem-makulátlan és örök ragyogásban. Ismerjük ezt a látóhatárig haragosan hullámzó vizet, Arcachontól immár Szokcsóig.

Maguk az emberek mégis leginkább betolakodóknak tűnnek ebben a XXI. századi tájleírásban, amelyben mintha csak a szorongató horror vacui miatt kellene, hogy „megteljen” cselekménnyel a szeles tengerpart, a szagló halpiac, a leégett mozi és a roskadozó panzió. Ez a történéskényszer egyfelől sokat elnyom azokból a hallgatásalakzatokból, amelyek a két – egymással angolul magázódó – főszereplő között gomolyognak. Másfelől rá is rímel arra a falászavarra, amely több jelenetben is maga alá temeti az elbeszélőt. A regény látványosan felmutatott „gasztronómiája” valójában ide gravitál: a szerző az ínycsiklandozástól a minuciózus gömbhal-belezésig, a bizarrtól az undorig tálal, egy pillanatig sem adva esélyt a kultúrsznob útikönyves kóstolóknak.

Növényevő, jut eszembe a szintén kortárs koreai Han Kang – magyarul Kim Bogook, Németh Nikoletta és Kiss Marcell fordításában olvasható – kisregénye (Jelenkor, 2017), melyben ugyanígy kitüntetett szerep jut az étkezési zavarnak, még ha Dusapin könyve nem is koreaiul, hanem franciául íródott eredetileg. És akkor már álljon itt Annie Ernaux Lánytörténete, erre is jó példaként (ford. Lőrinszky Ildikó, Magvető, 2020): „Nem tudja, hogy a lehető legszomorúbb szenvedély keríti hatalmába, az evésé, amely egy szüntelen, elfojtott vágy tárgyaként csak a szertelenségben és a szégyenben találhat kielégülést. Hogy tisztaság és mocsok váltakozása vár rá.”

Tétova flört, szerelmünk tele, lost in translation. (Apropó: vajon mit suttogott Bill Murray Scarlett Johansson fülébe az azonos című film fináléjában? Nem hallhattuk, mégis kristálytisztán nem értettük). A „sztori” kényszeres és önelégedett összefoglalása magában ezúttal is vajmi keveset érne, sőt, mintegy kitakarná, hogy a színre vitel módja hogyan írja és írja át a szüzsét. Mert mindeközben a regény „mélyén” a francia férfi egy képregényen dolgozik, a téma a tengerparton hever. Egy női figura arcát egyetlen ecsetvonással értetné meg (64.), alkotói kihívásában pedig mintha egyszerre adaptálódna a balzaci ismeretlen remekmű két festőjének, Poussinnek és Frenhofernek a „programja”: a kizsákmányoló művészi és a szerető emberi tekintet kettőssége, illetve annak a kérdése, hogy a műtárgy lehet-e azonos az eleven lénnyel, s ezt láthatja-e meg bármilyen kívülálló. A regény elbeszélője számára pedig – aki a panziószobákba való szabad bejárása révén maga is a férfi „megformázásába” kezd: fogkrémje, tehát a szája ízéből, a szemeteséből, lágy téli tájból próbálja összeállítani – valahogy úgy hangzik ugyanez a kérdés, hogy egy olyan történet készül-e a szomszéd szoba ihletett sercegésében, amelynek végre én leszek a főszereplője. Valójában ki néz, és ki figyel kit? És mi történik majd azután, ha a (kép)regény és a holtidény véget ér?, kérdezheti az olvasó.

Mindenesetre alternatív idősík nyílik a készülő képregényben, melynek kockái megnyúlnak, elhalványodnak. „Kitágult az idő.” (63.), állapítja meg az elbeszélő, amely az éluard-i fordulat szerint (idézi Esterházy Péter A próza iszkolásában) a műalkotás alapszándéka, a maradandóság maradandó vágya (dur désir de durer), az alkotás hatalma, amely dacos leleménnyel kijátssza az időt azáltal, hogy egy másik, új időt teremt a természet elviselhetetlenül közömbös ideje helyére. Szokcsó télvíz ideje helyére. A tintahal lány által kiontott „vére” és a férfi rajzoláshoz használt tintája egybetorkollnak.

Ilyen jól koreografált eszközökkel viszi színre Dusapin azt a lassú és csöndes történetet, amely mögött a koreai hullám [hallyu], a tájak és terek végtelen, üresnek látszó, mégis beszédes moraját a nákszáni templom kőteknőse (60.) olyan nagyvonalú méltósággal őrzi, mint a leghidegebb évszakot.

Elisa Shua Dusapin: Tél Szokcsóban, ford. Kiss Kornélia, Magvető, 2023, 106 oldal, 3299 forint.