Ha Isten mindenben ott van, akkor minden vers istenes vers? Ez persze rendkívül banálisnak mutatkozó kérdés, ugyanakkor igencsak fontos gondolatokat képes kiprovokálni jelen kritika tárgyára vonatkozóan. Adódik egyből a következő kérdés: mitől istenes vers az istenes vers? A konkrét válaszadás azért tűnik problematikusnak, mivel képlékeny a határ az isten-fogalmat alkalmazó és az azt tematizáló szövegek között. Nem meglepő, hogy az egyes irodalomelméleti definíciós kísérletek gyakran kiemelik a verscsoport nehezen rögzíthető, diffúz természetét, ezzel összefüggésben pedig lényegét átmenetiségben látják.[1] Ráadásul ezt a teoretikus problematikát olyan alkérdések rétegzik, mint hogy eleve teologikusnak minősül-e minden isten-fogalmat alkalmazó irodalmi mű, vagy hogy a történeti időbeliség alkalmasint képes-e újrapozícionálni ezt az olvasati stratégiát. „Műfajelméleti csapda” ez, úgy tűnik azonban, hogy van belőle kiút.

Élő Csenge Enikő Apám országa című debütkötetének központi, (nem csak) motivikus alakzata az Isten. Ennek ellenére a könyv nem implikálja az istenes vers felőli olvasatot kizárólagos értelmezői stratégiaként. Ez több okból lehetséges. Az Isten jelenléte a versek többségében áttételes, és nem csupán azért, mert az istentapasztalat adekvát hiánytapasztalat. Az Apám országában az Isten mint nyelvi konstrukció helyettesítési állandóként jelenik meg. Egyrészt, mivel sok versben a konkrét megnevezés aktusa elmarad, így többféleképpen referencializálhatóvá tehető a meg nem nevezettel való viszony, másreszt, ha történik is megnevezés, a névadásnak van egy folyamatos variabilitása (Isten, Uram, Apám, jóisten, Abbá). Utóbbi azt is magával vonja, hogy az Isten ebben a poétikában nem elsősorban egy metafizikai, statikus „külsőt” jelent, hanem egy személyen belüli és személyek közötti, dinamikus „belsőt”. Ezt példázza a bibliai kifejezést parafrazáló kötetcím a fogalomfelcserélés gesztusával: a személytelenített elfordulásból egy, a személyestől elválaszthatatlan odafordulás lesz.

Mivel az istenhit felőli értelmezői pozíciót első sorban a kötetcím és a kötetkompozíció jelöli ki, az egyes versek nincsenek hermetikusan elzárva más tematikai fókuszpontoktól (például család, felnövés, párkapcsolat, szocializáció, testkép), az Isten fogalma nem uralja el zavaróan a verstereket. Ez pedig a kötet legnagyobb szerkezeti bravúrja, minek révén egymástól eltérő interpretációs pozíciókból is megközelíthető ez a líranyelv. Élő Csenge Enikő versei ugyanannyira személyesek, mint amennyire „istenesek”. Kissé paradox módon fogalmazva: az Apám országa úgy idéz meg egy költészeti hagyományt, hogy nem folytatja inherens módon, inkább kijátssza azt.

Élő Csenge Enikő

Az Apám országában kidolgozott istenszemlélet könnyedén rokonítható a panteizmussal, ugyanakkor ennek azonosítása tulajdonképpen felesleges, hiszen az egyes szövegek nem teológiai perspektívából szerveződnek, sokkalta inkább személyes egzisztenciális nézőpontból. Ez nem jelenti azt, hogy ne szerepeltetne a kötet bibliai motívumokat és intertextusokat, inkább csak azt, hogy ezeket a valláselméleti tartományból identitástaniba helyezi át, izgalmas módokon értelmezve így újra őket. A Fehér marad című vers például megidézi az eucharisztia hagyományát, de a saját testhez fűződő viszony fókuszában: „éjjelente egy terített asztalra gondolok / fehér tányérokra amik üresek / ez altat / ez a régi testem”. Hasonlóképp íródik újra a megkövezés (Elhajtás), a gyehenna (Felgöngyölítés) vagy a por motívuma (Álmomban fekete víz csorog).

A kötetben a bibliai vonatkozások közül meg nem nevezett módon, de mégis a teodícea fogalma a legfontosabb. A lírai alany konfliktusforrásaként szövegről szövegre a világban fellelhető rossz isteni igazolásának nehézsége szolgál. Élő Csenge Enikő képes egyszerre frontálisan és érzékenyen felépíteni ezt. Az pedig kiváltképp izgalmas, hogy ennek az (ön)hitvitázó pozíciónak nyelvi megalkotottsága magában hordozza a bántalmazó kapcsolatok allúzióját, így a művek gyakorta képlékeny határvonalat húznak bántalmazás és önbántalmazás között: „megfogja a kezem / azt mondja egyszerű vagy és felelőtlen / és én azt mondom tudom / azt mondom tudom / uram” (Álmomban eljön a nagyúr); „átkarolsz. / kiálló részeimet tördeled, / azt mondod, ne félj, / újranő” (Helyetted neked); „és látja / persze / látja hogy ez jó / de arról mindig elfeledkezik / hogy engem is megkérdezzen” (6/1).

A düh és megnyugvás újra- és újrakonstruált dinamikájából az utóbbi jön ki győztesen gyakrabban. A megbékéléssel érkező tanulság a világban jelenlevő rossz szükségszerűségének hangsúlyozása: „kell hogy szorongass / kell a fuldoklás […] különben üres a hála” (Még egy napig). Ide motivikusan is jól illeszthetőek Simon Weil alábbi sorai a témával kapcsolatban: „A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el. Ellenkezőleg, ettől a tenger csak még szebb. Ha megváltoztathatná hullámai útját, hogy megkíméljen egy-egy hajót, választással és ítélőerővel felruházott lény volna, s nem ez a minden külső hatásnak tökéletesen engedelmes folyadék. Pedig épp ez a tökéletes engedelmesség, ez a szépsége.”[2]

Az alkalmazott költői alakzatok közül a megszólítás bizonyul a legfontosabbnak. Ebben hasonlatosnak mutatkozik a kötet poétikája az istenes versek eljárásmódjával, ugyanakkor a beszédpozíció bizonytalansága többszörösen rétegzetté teszi a verseket. A lírai alany megnyilatkozása több helyen az egyszerű értelembe vett, „odaforduló” megszólítás és az aposztrofé között billeg. Érdemes a Martin Buber-féle dialogikus perszonalizmus felől értelmezni a beszédpozíció összetettségét. A párbeszédhelyzet egy mindenkori én-te dichotómia artikulálását célozza meg, mely egyaránt azonosítható a párkapcsolati és az Istennel kapcsolatos viszonyok között: „egyek akartunk lenni, / de te meg én, / az már kettő” (Félúton); „te is ő vagy / mi is ti vagyunk / velem vagy és nélkülem” (Kimarad). A dialogikusság ebben az értelemben nem csak egy megnyilatkozói pozíció, hanem egyfajta egzisztenciális alapállás, Bubert idézve: „Az ember a Te által lesz Én-né.”[3]

Az Apám országa könyvbemutatója a Három Hollóban

A személyes, párbeszédszerű megszólalásmódot időközönként – főképp a kötet második felében – egy-egy stiláris váltással operáló szöveg bontja meg. Ezek többségében felsorolás-szerkezetű művek. Ilyen például a helyhatározókat egymásra halmozó Begyűjtés vagy a vonatkozó névmásokban tobzódó Mindenki aki. A három legkiválóbbnak mutatkozó, stilisztikai sajátosságot hordozó szöveg a Hogyan kell szerelmet vallani, az Apám országából egyszer küldtem egy táviratot és a Sum. Az első vers kimérten és ironikusan alkalmaz teoretikus, objektivizáló nyelvezetet egy szubjektív jelenség tárgyalása során. A második mű a távirat szövegvilágához tartozó emblematikus stop szóval manipulálja az olvasástempót. A Sumban pedig a spontán gyűlöletbeszédek retorikai fordulatait imitáló sorok közé az Apostoli Hitvallás szövegrészletei ékelődnek be: „szánalmas vagy / egy Istenben / és elegem van már a képmutatásodból / mindenható atyában”. Ez a szimultán szerkesztésmód azon túl, hogy egészen összetett hatásesztétikai érvénnyel bír, a párbeszéd-kezdeményezés ellehetetlenülésének veszélyeire is felhívja a figyelmet. Ezek az eltérő jellegzetességekkel operáló írások nem csak színesítik a könyv világát, de a lineáris olvasási metodika szempontjából is szerencsések, hiszen megtörik a szövegfolyam redundanciáját. Éppen ezért érdemes lett volna a kötet első felében is többet elhelyezni belőlük.

„A világ nem egyéb, mint szomorúságunk egyik gyakorlata”[4] – fogalmaz Emil Cioran Könnyek és szentek című munkájában. Az Apám országához ez egy jól illeszthető tézis. Élő Csenge Enikő verseiben nem szűnő párbeszédet folytat minden gondolat és érzelem annak értekében, hogy ez a „gyakorlat” elmélyült és reflektált legyen. Egyszerű, mégis igazán szép megoldással él a záróverset megelőző, utolsó cikluscím: És akit senki sem szeretett az sem hal meg tudod apám országában örökké él. A „tudod” szó itt már nem a lírai alany magánmitológiájának szereplőjét, hanem egyenesen az olvasót szólítja meg. Ez a gesztus a könyvben kidolgozott saját értékrendet mintha önreprezentatív tanulság formájában nyújtaná át a befogadónak. Ez a tanulság pedig nem más mint, hogy a másikhoz fordulás az önazonosság legfőbb feltétele.

Képek forrása: Vincze Márton 

[1] Lásd például: Czövek Ágnes, "Bezörgetek a menny kapuin..." A vers mint imádság a XIX-XX. század fordulójának és a XX. század első felének lengyel és orosz költészetében, doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem BTK, 2008, 19-29.

[2] Simone Weil, Szerencsétlenség és istenszeretet, ford. Pilinszky János = Uő., Ami személyes, és ami szent, Budapest, Vigilia, 1983, 60.

[3] Martin Buber, Én és Te, ford. Bíró Dániel, Budapest, Európa, 1999, 36.

[4] E. M. Cioran, Könnyek és szentek, ford. Karácsonyi Zsolt, Budapest, Qadmon, 2010, 188.