Schneider (Daniel Auteuil) rendőri karrierjének mélypontjára érkezik, miután részegen eltérít egy buszt a szolgálati fegyverével, és ezért áthelyezik egy irodába, ahol jegyzőkönyveket kell felvennie. Bár emiatt hivatalosan már semmi köze hozzá, mégis megoldja az utolsó nyomozását, de eközben legjobb barátja és kollégája meghal. Felesége egy régi baleset folyományaként öntudatlanul fekszik egy kórházban, ebben a tragédiában halt meg a lánya is, és ezzel nem tud megbirkózni azóta ő sem. Mindezek után talán már nem is meglepő, hogy súlyos alkoholizmusban szenved. Ráadásul éppen most helyeznek szabadlábra egy pszichopata sorozatgyilkost is, akit annó Schneider fogott el, és hogy semmi ne legyen túl egyszerű, az említett pszichopata egyik múltbeli akciója után árván maradt, most halálra rémült leányzó is tőle vár segítséget.

Marchal negyedik filmje modern noir – a hős már elbukott, mielőtt először színre lépne. Világa - ennek megfelelően - sötét, ködös és démonokkal teli. Nem maradt más hátra, csak az, hogy lezárjon végre mindent. Látszólag még él, de eljön a pont, mikor nyilvánvalóvá válik számára: a sorsnak való ellenszegülés értelmetlen. A hőst spirális vonalban húzzák egyre mélyebbre a történet szálai - a múlt fonalai -, hogy végül egy pontban fussanak össze: a megtisztító katarzisban.

Gyönyörű a befejezés letisztultsága, de addig a történetvezetés több helyen is zavarossá válik. A szereplők jelenének bizonytalanságát a múlt lezáratlansága indokolja, ezért a film mintha függő múlt időben volna megfogalmazva. A szereplők emlékeznek. A zsaru és az "áldozat" múltját is meg kell ismernünk, ezért a néző flash back-et lát flash back után. Az illesztések ezért több helyen is szájbarágósak - a múlt egyes darabjait több megvilágításban is megvizsgálhatjuk -, a sztori más pontjain azonban egyáltalán nem kapunk elég információt. Így például a legfontosabbakat, hogy tulajdonképpen mi is történt a főhős családjával, mi taszította őt a romlásba, mi juttatta a feleségét katatón állapotba, és főként miért okolja önmagát - mindezt a film végére sem tudjuk meg.

A film címe sem túl szerencsés választás. Bár Marchal szereti az ilyen címeket - gondoljunk csak a Harminchatra (36 - Quai des Orfévres). Ott a cím az egyik helyszínt jelöli meg, amelyik - metaforává válva - az egész cselekmény középpontja lesz. És persze ez esetben is van értelme a címnek, hiszen az MR 73 egy pisztoly típusszáma, ami csehovi színpadra illő módon el is sül. A cím mindezt előre jósolhatóvá, banálissá teszi.

Összességében elmondható, hogy az MR 73 egy közepesnél valamivel jobb bűnügyi film, ami túlságosan melankolikus és patetikus ahhoz, hogy zsánerként működjön, a rengeteg klisé pedig nem teszi egyedi darabbá. Látszik a rendező igyekezete, hogy egy igazi emberi bukás életszagú, hiteles krónikáját mutassa be, de kissé túl lő a célon, így hősünk halmozott problémái láttán a nézőnek önkéntelenül is mindig a „túlzás” szó jut az eszébe. Erőssége viszont, hogy pont ugyanez a túlzás a finishben aktív energiává válik, és olyan korrektül viszi előre a filmet, hogy a katarzis garantált.

MR 73
Színes feliratos francia krimi, 116 perc, 2008.
18 éven aluliak számára nem ajánlott .
Rendezte: Olivier Marchal
Szereplők: Daniel Auteuil, Olivia Bonamy
Bemutató: 2008. szpetember 25.
Forgalmazza: Best Hollywood