Milyen furcsa és szokatlan egy esszé elején rögtön a halállal kezdeni. Mintha a véggel, a lezárulással, a leállással terveznénk belekezdeni a gondolkodásba vagy a teoretikus munkába.[1] De ha ezt feltételezzük vagy ezt gondoljuk a halálról, akkor szemet hunyunk annak drámai, formálódó, plasztikus és változékony aspektusai felett. Nem vesszük figyelembe, hogy a valóság megannyi jelensége elválaszthatatlan a haláltól. Sőt magát a gondolkodást is elidegenítjük, elhatároljuk a haláltól. Mintha az a valóság egyik oldala lenne, amelytől a teoretikus és filozófiai munkát teljes egészében el tudnánk különíteni.

Azonban a hatodik nagy fajkihalás és az ökoapokalipszis korában az antropocén és a posztantropocentrikus gondolkodásnak számot kell vetnie a megszűnéssel és a kataklizmikus feloldódással. A halál valójában átitatja korunkat. Könnyen lehet, hogy éppen a modernitás során megalapozott és a mai társadalom egészét jellemző haláltól való totális elidegenedés, a negativitás letagadása vezetett az antropocén metakríziséhez, amelyben valójában mindennapos a különböző élőlények kiirtása, és a létezés csupasz életté történő degradálása.

A kortárs posztantropocentrikus gondolkodásnak számot kell vetnie a negativitás ezen összesűrűsödésével és a halálnak a modernitásban történő furcsa kiterjedésével. Az inorganikus vitalizmus nem fordíthat hátat a felbomlás folyamatainak, a negativitás látszólagos összerűsűsödéseinek, a szétesés a megszűnés vagy a visszataszító szétesés folyamatainak. Nem csupán arról van szó, hogy a halál áthatja a különböző irodalmi hagyományokat, vagy hogy horrorisztikus és titokzatos aspektusai könnyen megragadják gyermeki fantáziánkat vagy horrorra éhes gondolatainkat. A kortárs filozófia és kultúrakutatás nonhumán fordulatához is szorosan kapcsolódik a halál újrafelfedezése, annak aktív, kreatív erőként való átértelmezése.

Juhász Ferenc egész költészetében kitüntetett szerep jut a halálnak. A juhászi sajátos, általunk inorganikus vitalistának nevezett halál-felfogásán keresztül radikálisan újszerűen gondolkodhatunk a megszűnés kapcsán. Jelen tanulmányban Juhász Az aranyba-öltözött halál című műve segítségével vizsgáljuk ezt a lírai halálfogalmat.[2] Esszénk szempontjából mindez az élet és az élettelen közötti határvonalak deterritorializációja kapcsán is alapvető fontosságú. A juhászi inorganikus vitalizmus egy olyan plasztikus halál-koncepciót mutat be, amely azt vibráló anyagként a valóság visszafoghatatlan gazdagságába és bőségébe csatornázza be. Valójában a halál dinamikus, kreatív deterritorializációs mozgás, amely Juhász lírájában különös gazdagsággal, enigmatikus titokzatossággal van felruházva. Csábi Domonkos szerint „a halál állandó ihletője, folyton visszatérő” eleme az életműnek.[3] [4]

Tanulmányunk elején érdemes felidéznünk, hogy milyen perspektívából jelenik meg a halál témája a kortárs poszthumán diskurzusban. Peter Schwenger alapján a holttestet melankolikus maradéknak, sajátos átmeneti státuszú élő és élettelen hibrid dologként tematizáljuk. Arra próbálunk rámutatni, hogy mit jelent egy holttesttel való szembenézés, miként változtatja meg a holttest mint olyan a megszokott gondolkodási sémáinkat. A holttestet olyan átmenetnek tekintjük, amelynek kezdeti eleme a formált, stabil határokkal rendelkező szubjektum, majd a halott test, mint melankolikus objektum, míg a vitalista materializmus és az inorganikus vitalizmus kapcsán talán legfontosabb harmadik stádiumban már a holttest a Julia Kristeva-i kifejezéssel élve formátlan, plasztikus abjektté változik.

Az esszé másik fontos teoretikus iránya a poszthumanizmus sajátos ága, amely a megszűnéssel, a halállal foglalkozik, így leginkább a nonhumán poszthumanizmus egy válfajának tarthatjuk. A posztumusz poszthumanizmust Erin E. Edwards 2018-ban megjelent nagyhatású The Modernist Corpse című monográfiája kapcsán mutatjuk be. A halott testet a posztumusz poszthumanizmus értelmében a naturalizáció és egy sajátos kulturalizáció színhelyeként térképezzük fel a fejezet során. Az inorganikus vitalizmus kapcsán alapvető fontosságú a halálnak a természetkulturális valóságot átrendező hatóképességét és affektivitását rögzítenünk. Ezt a fejezetben nekrovitalitásként vagy halál-erőként nevezzük meg. Ezen új materialista és vitalista materialista felfogás értelmében a halott test a rothadáson, a felbomláson, valamint a halált övező különböző kulturális sémákon és szimbolikus aktusokon keresztül alapvetően befolyásolja és rendezi át a valóságot. Az inorganikusság a nekrovitalitáson vagy halál erőn keresztül hatol be a vitalizmus mélyrégeibe.

Peter Schwenger szerint a holttestek a felbomló „szubjektum koherenciájának abjekcióba való elkerülhetetlen”[5] degradációjáról tanúskodnak. Schwenger izgalmas elemzése a halott testek és általánosságban a halál kapcsán azért is lesz segítségünkre, mert nagyhatású The Tears of Things című kötetében a hétköznapi eszközök és fizikai tárgyak által kiváltott melankólia kapcsolatát vizsgálja. Könyvében amellett érvel, hogy ez a mélabú vagy melankólia nem csupán emberi sajátosság, hanem valójában a dolgok is lehetnek melankolikusak. Olvasata valójában egy erőteljesen antropomorfizált érzés vagy érzület objektumorientált vizsgálata, amely rámutat, hogy a dolgok is képesek melankóliát és szomorúságot árasztani. Könyvének záró szakaszában figyelme a holttestre és az elmúlásra összpontosul. Schwenger szerint a roncsok, hulladékok, maradványok, a szenny a szerves fizikai életünk és metafizikai létezésünk szervezetlen és rendetlen maradványaiként arra figyelmeztetnek bennünket, hogy milyen könnyen széteshet vagy felbomolhat létezésünk szövete. A halott, a holttest ezen szervezetlen maradéknak talán a „legmelankolikusabb inkarnációja.”[6] A holttest a szubjektum rezíduuma, a szubjektum olyan maradványa amely egyben rövidre zárja az emberi léttel kapcsolatos minden hierarchikus elképzelést. A hulla Schwenger szerint „a végső ironikus összezáródása szubjektum és objektum közötti szakadéknak.”[7] Azonban a szubjektumból nem csupán objektum lesz, hanem „abjekt” is, olyan alantas materialitás vagy reziduum, amely azt a maradékokhoz és maradványokhoz, a szennyhez teszi hasonlatossá. A halál így a maga deterritorializációs energiájával a formátlanság felé löki az élet és az emberi szubjektivitás és társadalmiság kötött formáit.

Érdemes ezen a ponton röviden összefoglalnunk, hogy a halál hogyan is kapcsolódik a vitalista materializmushoz. Tulajdonképpen az inorganikusság és a vitalizmus különös összekapcsolása adja tanulmányunk központi célját. A halál spekulatív, mégis, alapvetően materialista, posztumusz poszthumanizmus által inspirált elemzésén keresztül a szubjektivitást és a hierarchikus humanizmus által megszilárdult modern szubjektumot kívánjuk visszaágyazni a materialitás szintjére.

Nem rávetítés, nem ráolvasás, nem beleérzés, hanem az inorganikus vitalizmus vibráló anyagkoncepciója alapján az objektből abjektté váló reziduum önmagában melankolikus, tehát a melankólia jegyeit árasztja magából. A deleuzi leendés kapcsán mindez azt jelenti, hogy a koherens, megformált szubjektumból a halott anyag majd formátlan vitális matériaként tételezett abjekt valójában egy plasztikus átváltozási folyamat. Az enigmatikus abjekt tehát nem a halott test objektivizálódott passzív maradványa, hanem egy leendés, amelyet Juhász életművében halál-leendésként ismerünk fel. Ez a halál-leendés tetszi lehetővé „a halott test feloldását a mindenségbe.”[8] Azonban a halállal átitatott valóság és a tenyészet által meghatározott materialitás szerves részét képezi a világnak. Ezért is kissé leegyszerűsítő Csábi azon megjegyzése, hogy „a temető és a halottak sajátos ellen-világot alkotnak.” [9] Sokkal inkább arról van szó, hogy a modern antropocentrikus korrelativista világ-felfogással szemben a poszthumanista perspektívából maga a valóság alkot egy olyan ellen-világot, amelyhez el kell jutnunk valamilyen módon. Mikor Csábi megjegyzi, hogy a halottak a juhászi lírában ebben a halál által meghatározott ellen-világban élnek, tulajdonképpen igaza van, csak abban téved, hogy ez az ellen-világ valójában az inorganikus vitalizmus értelmében ez a világ, amely minket körülvesz.

De segíthet rögzíteni az inorganikus vitalizmus perspektíváját és a hármas Halál-leendés elemeit, ha Schwenger alapján felidézzük a leendés egyes elemeinek sajátosságait. (1.) Formált szubjektum: A formált élő szubjektum koherenciáját alapvetően a test kontúrjai adják. (2.) A halott test, mint objektum: Az előttünk heverő maradék vagy maradvány, amely, mint élettelen passzív anyag vagy tárgy nem kapcsolható semmihez és nem jelöl semmit sem. (3.) Formátlan abjekt: A passzív élettelen anyag felől az inorganikus vitalizmus felé lépünk tovább. A formátlan maradvány átformálódik, változik, az abjekt pedig rettenetet vagy undort vált ki belőlünk. A második és harmadik fázis, vagy átmeneti pont közötti különbséget Schwenger így írja körül: „azonban ha teljesen feleslegesnek, kidobható maradványnak tartanánk a hullát, akkor az abjekció érzése nélkül ki lehetne azt dobni. És mégis, amikor a holttestre tekintünk, érezzük a rettenetet, az abjekciót.”[10] Tehát a puszta passzív objektumot, a dolognak tekintett halott testtől Schwenger szerint könnyedén meg tudnánk szabadulni, hiszen azt egyszerűen szembeállíthatjuk az élet vitalizmusával.

Azonban az, ahogy legtöbbször egy holttesttel szembesülünk, Schwenger szerint arra enged következtetni, hogy a halál kapcsán valami enigmatikusabbról, valami összetettebből van szó: „érezzük a szubjektum maradványait, a hús által kontúrozott egykori individuumot. Érezzük, hogy az egykori szubjektumot mennyire meghatározták ezek az adott kontúrok.”[11] Tehát az élet, a szubjektiváció bizonyos nyomai megmaradnak, benne ragadnak a holttestben, azonban ezt éppen akkor véljük felfedezni, amikor a hulla megszokott formája átalakul vagy módosul. Az inorganikus vitalizmus olvasata alapján ez nem a szubjektum totális feloldódása vagy kiirtódása előtti utolsó melankolikus merengés az adott individuum lényegéről, hanem az élet és a vitalitás felfedezése a formátlan vibráló anyaggá degradálódó vagy deterritorializálódó reziduumban. Az élet és a vitalitás átitatja, keresztül-kasul behálózza az anyagi világot is, a materialitás ebben a pillanatban vibrálóvá válik.

A hulla arra mutat rá, hogy nincs az autonóm testnek tiszta, pontosan megragadható határa. A holttest felkavaró, „zavaró liminális állapot a szubjektum és az objektum között”, amit az átmenetiség és a köztesség mellett a negativitás túltermelődése jellemez: „ha mindez leírja a hullát, akkor ez sötét tükörként azon élő emberek állapotát is megjeleníti, akik a halottra tekintenek." [12] A poszthumanizmus akkor válik posztumusszá, amikor a lehető legmesszebbre kiterjeszti saját elbeszélésmódját, azaz számol a halállal, az emberi faj megszűnésével, és tágabban az élet kihalásával: „a poszthumanizmus számításba vette az ember és a különböző mások – állatok, gépek, dolgok – közötti kapcsolatot, azonban a holttest egy jelentőségteljes, de eddig nem eléggé feltárt nonhumán »másikat« jelent, ami személyes és elkerülhetetlen sorsként az emberhez van bilincselve.”[13] Juhász lírájának is visszatérő eleme az erőteljes lépték és perspektíva-váltások. A legkisebb létezőktől, a parányi részletektől egészen a kozmosz inhumán méretéig tágul ez a költői univerzum. Nem csupán ezen léptékváltások, hanem ezen perspektívák dinamikus, plasztikus váltakozása is jellemzi Juhász költészetét.

Ez a virtuóz, roppant nyitott, alapvetően posztantropcoentrikus perspektívaváltás alkalmassá teszi a költő életművét a posztumusz poszthumanizmus hármas megszűnésfogalmának részletes felfejtésére. A posztumusz poszthumán tehát nem csupán egy ember halálát vagy felbomlását tematizálja, hanem számol az emberi faj potenciális megszűnésével, és nem fordít hátat az élet totális megszűnésének kozmikus pesszimizmusba hajló víziójának sem. Juhász lépték- és perspektívaváltásai több helyen is a halálversekben érintik és foglalkoznak ezen hármas-megszűnés koncepció elemeivel. Sőt azt sem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy ez a sokszor szürreális és roppant spekulatív költői vízió éppen e hármas halál vagy megszűnés-koncepció melyik elemét tematizálja. A juhászi halál-lírában a legapróbb, megszűnő vagy széteső létezőben is úgy érezhetjük, hogy kozmikus pusztulás megy végbe, civilizációk és világok omlanak össze. Sőt a pusztulás bőséges, végtelenül részletes leírása gyakran az élet kereteit is szétfeszítik. Ez az inorganikus energia vagy nekrovitalizmus teljesen áthatja Juhász Ferenc halál koncepcióját. Azonban jobban hozzáférhetünk a költő enigmatikus halál-koncepciójához, ha röviden feltárjuk a posztumusz poszthumanizmus kultúratudományos perspektíváját.

Nem csupán arról van szó, hogy a halál elkerülhetetlen része az életnek, mindenkire és bizonyos fokon mindenre ez vár: Juhász költeményeiben a halál olyan enigmatikus vonzerő, olyan vad és erőteljes titok, amely nem csupán várakozik ránk, hanem vonz bennünket, szó szerint elcsábít, magával ragad. Ahogy Az aranyba-öltözött halál első két sorában kijelenti: „A Halál, a Halál, a Halál/ megtalál, megtalál, megtalál.” Nem csupán vár bennünket, nem az élet végén vagy valamely eseménysor végén, passzívan vár bennünket a halál, hanem egyenesen keres bennünket, és a nyomunkban van. A halál fel akar tárni minket, várja a velünk való találkozást. A halál, mint esemény, mint leendés, mint fluxus jelenik meg, amely elválaszthatatlan az élet bármely pillanatától. Nem esik Juhász abba a hibába, hogy a valóság egyik oldalára helyezi a vitalitást, az életet, az élőlényeket és a létezés hierarchiájának csúcsára az embert, míg másik oldalon a passzív természet, az élettelen, néma anyag és végsősoron a halál csupasz ténye van. Juhász költészetében, ahogy ezt Az aranyba-öltözött halál is felmutatja, a valóság bőségének alapvető alkotóeleme a halál és az elmúlás. A halál olyan eseménysor, olyan leendés amely alapvetően járul hozzá a valóság átformálódásához és enigmatikusságához. A halál valóban fenyegeti az élőket, de enigmatikussággal, titkosítással írja át a létezőket. Sokkal inkább hibridizációról vagy inorganikus transzformációról beszélhetünk, amely során a valóság vitalitása telítődik az inorganikusság és a formátlan halál plaszticitásával. A halál és a gazdagság, a pusztulás és a bőség mellérendelő szerkezetben tűnik fel, sőt már-már elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze a költeményben. A formátlan halál-leendés az inorganikusságba omlasztja a valóság különböző, látszólag elkülönülő rétegeit, azonban ezzel, bár pusztulást okoz, de mégis, poszthumán szempontból gazdagítja és dúsítja a létezést.

Azonban túlzás lenne azt gondolni, hogy a halál csupán valamilyen rémként vagy horrorisztikus entitásként loholna a nyomunkba. A halál keres bennünket, de fel is tár bennünket, meg akar ismerni és végül valóban megtalál. Ha csupán erre a két rövid sorra koncentrálunk, egyből feltűnhet legalább két jellegzetesség. Az egyik a nagybetűvel írt Halál, amely azt szimbolikus vagy metaforikus síkra emeli: mintha általánosságban a Halálról, a dolgokat és az életet lezáró nagy eseményről lenne szó, amely telítődik megannyi társadalmi és kulturális képzettel, hiedelemmel és nézettel. Azonban meglátásunk szerint a nagybetűs Halál Juhász versében valójában a halál enigmatikusságára, titokzatosságára utal. Nem arról van szó, hogy a Halál csupán valamilyen gondolat vagy eszme lenne, hanem valójában olyan mély és feltárhatatlan titok és kreatív erő, amely a figyelmet maga felé irányítja. De a Halál szó háromszor történő megismétlése egyben fokozza, sőt sokszorozza is azt. Halál-sorozatról, halál-folyamról és halál-asszemblázsról vagy elrendeződésről van szó. A halál tehát sokszorozódik, átalakul, változik, formálódik.

Valójában az egész költemény és a juhászi inorganikus vitalizmus lényege is tetten érhető ebben a Halál-sorozatban: titokzatos, enigmatikus, visszahúzódó, mégis materiális értelemben formálódó, sokszorozódó. A fentieket összefoglalva az inorganikus vitalizmusról megállapítható, hogy az az enigmatikus halál tenyészete. Miközben a halál „Fekete, fekete, fekete” ez a sötétség mégis átitatja és aktivizálja azt: „Fekete, fekete, fekete, / fújása, hörgése, köpése.” Azonban ez a látszólagos monotonitás, valójában a megismétlése a kezdő sor Halál-sorozatának. A nekro-vitalitást átitató feketeség valójában a sötétség különböző árnyalatait mutatja meg, és feketeség-leendésként a sötétség plasztikusságát mutatja fel. Elsőre értelmezhetnénk úgy a halál feketeségét, amely különös, sötét hátteret biztosít a halál díszes aranyékszereinek és ékes öltözetének: „Csontvázán aranypáncélruha,/ aranyálarc csipke ősmosolya.” Az aranypáncél itt elsősorban nem védelmezi a halál csontváztestét, hanem annak mérhetetlen rejtelmes gazdagságát és bőségét fejezi ki. Bizonyos fokon felidézi a szent ereklyék és a szentek holttestét övező kultuszokat a versben megjelenő díszes halál. Itt mégsem valamilyen utólagos titokzatos kultusz vagy az élők által kifejtett tisztelet jeleként kell értelmeznünk az aranyékszereket. Bár megállapítható, hogy a kultikus szent sírhelyek is a hívők beszámolói szerint csodatévő erővel vannak átitatva. A költemény inorganikus vitalista olvasata alapján a halál és a pusztulás mérhetetlen gazdagságának és titokzatos kreativitásának megtestesülése az aranyálarc és a testet elfedő ékszer-páncél. Valami misztikus, végtelenül régi jelenik meg a halál csipke-ősmosolyában. Ez a felfénylő, végtelenül bőséges gazdagság hátterét adja a háromszor is megismételt feketeség. Azonban a sötétség-leendés, a sötétség kiterjedés, a feketeség előtörés valójában összekapcsolódik az arannyal átitatott bőséggel. Bőséges sötétség zuhatag és feketeség rétegek fodrozódó rétegei közül tűnnek elő az aranytestékszerek.

A sötétség is mozgó, vad, előtörő, gazdag, formálódó, rejtelmes, pontosan, mint a fényt ezerféleképpen visszaverő aranydíszek vad és korlátozhatatlan csillogása. Látjuk, hogy az árnyék és sötétség árnyalatok és rétegek közül az aranyló nekro-vitalitás tör elő: „Hörgése aranyköd, aranyláng, fújása ráncredő-aranyláng.” Az aranyló pára és arany-kilövellés átitatja a három szekvenciából álló feketeség-sorozatot vagy sötétség-leendést, amely így asszemblázst alkot: sötétség redőződik és itatódik át az aranyköddel és redőződő aranylángokkal. Különösen izgalmas, hogy Juhász milyen mély természetességgel alkalmazza a haldoklásra vagy szenvedésre emlékeztető hanghatásokat és a fájdalmas felbomlást kifejező kifejezéseket, valamint az előtörő, visszafoghatatlan bőség aranyló képeit. Mintha egy plasztikus, lágy, redőző folyamat részét képeznék a szenvedés hörgő szörnyű hangjai a gazdagság és bőség atmoszférikus aranyláng-, aranyköd-kitöréseivel. A szenvedés és a kín hangjai megtöltik a fokozatosan bearanyozódó atmoszférát. Az halál vitális ereje, úgy tűnik, meghaladja az időt, sőt az időn kívül van, hiszen ősrégi, már-már geológiai, inhumán léptékű temporális kiterjedése különös erőt kölcsönöz neki. A fájdalom hangjai mellé az ősidő képei zárkóznak fel az arany-bőséggel való ötvöződésben: „Ráncarany-mosolya beterít.” Azonban ez az emberi időn és az antropomorfikus perspektíván kívüli ősgazdagság valójában fenyegetést is jelent: „mutatja aranyrög ökleit,/ S aranyrög-öklével nagyot üt:/ tarkón-üt, szíven-üt, agyonüt!” A halállal való találkozás pusztító, erőszakos, mégis a halál bőséges gazdagsága letaglózó. A vibráló anyag, a materialitás geotemporális vitalizmusa sokkoló: „S ott fekszem véresen én, a Vad/ Fekete Halált-gyűlölő Harag.” Azonban a vérben fekvő és formátlan kiterjedéssé, szétfolyó plasztikus maradvánnyá váló lírai én egybefolyik és osztozik a halál gazdagságában: „Vérem ég Ráncarany-Alkonyán.”

Ahogy Az aranyba-öltözött halál című versben is láthattuk, a juhászi halál felfogás gazdagítja, dúsítja, felékesíti a halál mellett az életet is. Az inorganikus vitalizmust egy bőség alapú, antiökonomista nonmodern materializmusként értelmezzük, amely egyben árnyalja és heterogenizálja az emberi létezés módjait. Edwards nézetében az emberről alkotott megszokott modern nézetek egy olyan homogén, esszencializáló emberfogalomra épülnek, amelyek radikálisan beszűkítik azt, hogy valójában mit is jelent embernek lenni. A transzgresszív, szubverzív, plasztikus, formátlan abjektre épülő Juhász féle halál-leendés ezzel szemben szétbomlasztja és megtöri ezt a statikus humánum-fogalmat. A létezést árnyalja, gazdagítja, naturalizálja Juhász művészete, miközben az élet és az élettelen közti nagy választóvonalat is dekonstruálja. Több aspektusában is a juhászi líra egy nonmodern perspektíva eredménye. A halálhoz fűződő különös érdeklődés kiegészül a modern szűkösségre alapuló ökonomizmust meghaladó szférikus, barokkaotikus gazdagsággal. A barokkaotikus bőség által átitatott halál-koncepció nem lefokozza, nem elszegényíti a nonhumánt, hanem árnyalva, vitalizálja, gazdagítja azt.

Kép forrása: Juhász Ferenc Facebook-oldal

[1] A tanulmány megírása során Horváth Márk az MMA 2021-2024 évekre szóló Művészeti Ösztöndíjprogramban vett részt Túl az életen. Az inorganikus vitalizmus szerepe Juhász Ferenc költészetében pályázzal.

[2] Több kritikus is, például Pomogáts Béla vagy Csábi Domonkos is elismerik a halál központi szerepét az életművön belül, azonban legalább részlegesen mindig humanizálni vagy a halállal szembeni életet vagy értelmet helyezik előtérve. Természetesen ettől a perspektívától erőteljesen eltér az inorganikus vitalizmus megközelítése és Juhász olvasata. Ebben az esetben sem kizárólagosságra törekszünk, csak jelezni kívánjuk, hogy mely pontokon tér el saját halál felfogásunk a többi fontos Juhász kommentártól. Csábi amúgy erőteljesen materialista megközelítésű tanulmányában így ír a halál szerepéről kissé antropocentrikus és korrelativista módon: „a halál Juhász felfogásában az élet értékének mértéke, lehetőség, amely az értelemmel kitöltendő életre szólít fel” Csábi Domonkos: Szóba öltött tenyészet

[3] Csábi Domonkos: Szóba öltött tenyészet Csábi Domonkos. Szóba öltött tenyészet (Juhász Ferenc költészetéről) Magyar napló 20. évf. 8. sz. (2008. augusztus) pp. 7-12, Online változat: https://reader.dia.hu/document/Juhasz_Ferenc-Szakirodalom-15552

[4] Mindehhez Csábi hozzáteszi, hogy a halál legyőzni vágyott aspektusa az életműnek. Ezzel a meglátással csak részlegesen értünk egyet, hiszen az inorganikus vitalizmus persepktívájában a felbomlás, a halál az anyagon belül tűnik fel. Azonban ebben a sajátos materializmusban fel is oldódik vagy el is bizonytalanodik az élet és halál közötti nagy szembenállás vagy elválasztás. Ilyen szempontból akár igazat is adhatunk Csábinak abban, hogy a juhászi inorganikus vitalzmus a maga módján legyőzi vagy felfüggeszti a halál megszokott modern értelmezését.

[5] Schwenger, Peter (2006) The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects (Minneaplis és London: University of Minnesota Press), 158.

[6] Schwenger, Peter (2006) The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects (Minneaplis és London: University of Minnesota Press), 157.

[7] Schwenger, Peter (2006) The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects (Minneaplis és London: University of Minnesota Press), 157.

[8] Csehy Zoltán: Az anya mint növény. Juhász Ferenc anyaverseinek botanikája. In. Irodalmi Szemle 2021.október

[9] Csábi (2008)

[10] Schwenger, Peter (2006) The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects (Minneaplis és London: University of Minnesota Press), 157.

[11] Schwenger, Peter (2006) The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects (Minneaplis és London: University of Minnesota Press), 157.

[12] Uo.

[13] Edwards, Erin E. (2018) The Modernist Corpse. Posthumanism and the Posthumous (Minneapolis és London: University of Minnesota Press), 3.