Mikor utoljára beléptem délelőtt tízkor a szemináriumi terembe, néhány megjegyzés erejéig még visszatértek a résztvevők az előző napokban tárgyalt Bruck Edith-szövegre, valamint arra a dilemmára, hogy dolgozhatnak-e a magyar fordításból, ha az eredeti mű olaszul íródott. András közbevetésének okán tovább bonyolódott a kérdés: elárulta ugyanis, hogy az olaszok szerint nem kijelenthető egyértelműen, hogy ez a könyv az ő nyelvükön született, mivel olyannyira magyar logika szerint épülnek fel a mondatai. A probléma feloldhatatlan maradt tehát, a táborozókra azonban már várt az újabb feladat.

Idén tavasszal egy ír versfordító műhely keretében nekem is volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen elképesztően nehéz tud lenni a különféle metrumok átültetése, de egyúttal azt is, hogy mindezt Imreh Andrástól tanulni valóban élmény.

„A hallgatózó kert alól / a fa az űrbe szimatol, / a csend törékeny és üres, / a rét határokat keres” – szól Pilinszky Őszi vázlatának első strófája, amelyet egy rövid verstani bevezető után már el is kezdett ritmizálni a csapat.

Ezen a napon a szokásos Balaton-parti futásom helyett kivételesen a sétát választottam: tettem egy kört a vár alatti csendes utcákon, hogy kiszellőztessem kicsit a fejem Szirák tanár úr mindig nagyon tartalmas és élvezetes előadása előtt.

Ha általánosságban szeretnénk kortárs prózától beszélni, megkerülhetetlenül adja magát a kérdés, hogy egyáltalán milyen funkciókkal bír az irodalom korunk szabadpiaci viszonyainak közepette.

Szirák tanár úr kezdésként rámutatott, hogy a közép- és kelet-európai országok sztálini diktatúráiban a művészet szerepe mind a hatalom, mind a társadalom szemében felértékelődött. Az esztétika átpolitizálódott, és fordítva: a könyvek kifejezhették a nemzeti identitást, ugyanakkor a sorok közti olvasás gesztusán keresztül publicisztikai szerepet is betöltöttek, hiszen tiltott életérzések és vélemények megformálóivá válhattak. A rendszerváltás után mindez a sajtó hatáskörébe került, nőtt a kínálat, a szórakoztató műfajok térhódításával pedig a szakmai és a közönségkánon is egyre markánsabban differenciálódni látszott. Bár Szirák tanár úr zárójelben megjegyezte, hogy a kultúrakutatók valószínűleg nem szorgalmaznák annyira ezt a hierarchiát, de alapvetően talán az különbözteti meg a lektűrt a minőségi irodalomtól, hogy míg az előbbi valami megszokott, ismétlődő örömet ígér, utóbbi képes meglepetést okozni, kibillenteni, akár megváltoztatni a világszemléletünket.

A továbbiakban arra igyekezett választ adni a hallgatóságnak, hogy a társadalmi nyilvánosságban magára vett rendeltetésének elvesztése után milyen utak nyíltak a kortárs próza előtt jelentőségének megőrzésére – akár a filmmel vagy egyéb más médiumokkal szemben. Az első főbb tendenciaként a Kádár-korszak vége felé teret hódító gyermekiség-fenomént említette, vagyis a gyermeki hang előállítására vállalkozó – és ennek segítségével akár kifejezetten súlyos témákat is körüljárni képes – elbeszéléstechnikát. Természetesen ezen látásmód rekonstruálására már jóval korábban is vállalkoztak olyan neves szerzőink, mint Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszaiban vagy Móricz Zsigmond az Árvácskában, de a hetvenes évek híres regényei máig termékeny tradíciónak ágyaztak meg. Elég csak Kertész Imrére gondolni, aki a Sorstalanságban egy kamasz narrátor szemével láttatja a koncentrációs táborok világát vagy Nádas Péterre, aki egy kisfiú nézőpontjából építi fel az Egy családregény végét.

Aki egy kicsit is jártas a jelenleg zajló irodalmi diskurzusokban, az már sejthette, hogy az autofikciós művek sem maradhatnak ki a felsorolásból: Szirák tanár úr az Alföld Online nemrégiben publikált körinterjúját ajánlotta a hallgatóságnak, melyben mások mellett hétfői vendégünk, Kemény Lili és a csütörtök esti programunk főszereplője, Biró Zsombor Aurél is válaszol Juhász Tibor kérdéseire a szóban forgó írásmóddal kapcsolatban. Bár memoárok, naplók és önéletrajzok mindig is születtek, a személyesség színrevitele különösen izgalmas projekt egy olyan korszakban, melyben az intimitás, mondhatni, „csúcsra van járatva”: elmosódnak a határok privát és publikus között, és a figyelem már-már piaci tétellé válik, melyért komoly küzdelem folyik a legkülönfélébb platformokon.

Szirák tanár úr szerint a trend hátterében részben a személyesség elinflálódása következtében létrejövő hitelességdeficit munkál.

Az írók vissza akarnak szerezni valami elveszettet, és az igazságigény vezérli őket, miközben valóság és fikció, hazugság és őszinteség viszonyával folytatnak izgalmas játékot. Az ígéretes idei debütregények sorából a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek és a Nem mellett kiemelte még a Károlyi Csaba által is ismertetett Várni a 29-esre című könyvet Görcsi Péter tollából, de említett néhány korábbi művet is, köztük Visky András nagy sikerű Kitelepítését, Kukorelly Endre Tündérvölgyét vagy éppen Bereményi Géza Magyar Copperfieldjét.

Előadása végéhez közeledve Szirák tanár úr hangsúlyozta ugyanakkor, hogy miként a gyermeki hang megteremtésére irányuló kísérletek sem újkeletűek, a tanúságtétel, illetve az élet elmesélésének lehetőségei is régóta foglalkoztatják szerzőinket – gondoljunk például a családtörténetek hosszú évekre visszanyúló hagyományára. Természetesen a tanár úr idén sem érkezett üres kézzel: a táborozók örömmel lapozgatták a program után a – nem jelentéktelen – Alföld folyóirat friss lapszámait, majd mindenki rápihent kicsit a hét utolsó esti beszélgetésére.

Nagy megtiszteltetés volt személyesen is találkozni a Nobel-díjas szerzők és persze örök kedvencem, Karl Ove Knausgård műveit magyarra fordító Kúnos Lászlóval, akit Szirák tanár úr elsőként arról kérdezett, hogy hogyan vezetett az útja erre a kihívásokkal teli, de kreatív pályára. László hosszasan mesélt róla, miként ismerkedett az északi nyelvekkel egy olyan korszakban, amikor még messze nem volt ahhoz fogható népszerűségük, mint napjainkban – mi pedig ittuk a szavait. Elárulta, hogy tizenhat évesen jobb híján építész szeretett volna lenni, mígnem fiatal magyartanárt kaptak, aki egy Arany János Híd-avatásáról írt elemzés után elkezdte kapacitálni, hogy válassza inkább a bölcsészkart. Így is történt, a régi magyar irodalom iránti lelkesedése azonban hamar megcsappant.

Ekkor úgy gondolta, szerencsét próbál az éppen induló norvég nyelvtanfolyamon, melynek hála igazi felfedezőnek érezhette magát egy olyan világban, amiről korábban semmit sem tudott.

Később magának kezdte keresni a lehetőségeket: besétált például egy kiadóba, hogy szeretne északi könyvekről lektori véleményt írni, ami annyit tesz, hogy elolvassa az adott kötetet, és megírja, hogy javasolja-e megjelentetésre, vagy sem. Hősiesen bevallotta, hogy az első kézbe kapott svéd művel vért izzadt, de nagyszerű iskola volt neki ez a munka, hiszen nemcsak a nyelvet gyakorolta, hanem arra is rálátást szerzett, hogy mi zajlik a külföldi kortárs irodalomban. A lektori feladatok mellett foglalkozott kontrollszerkesztéssel is, vagyis a már kész fordítások és az eredeti szövegek összevetésével. Egyszer aztán váratlanul két svéd író, Eyvind Johnson és Harry Martinson is Nobel-díjat kapott, Bart István, az Európa Könyvkiadó akkori szerkesztője pedig rábízta az előbbi egyik regényét, hogy fordítsa le. László egy évig dolgozott rajta, és máig pályafutása egyik legfontosabb pillanataként idézi vissza, amikor Bart a javításaival teli paksamétát – még papíron folyt a szerkesztés – átnyújtva kinézett a szemüvege felett, és bólintott. Akkor érezte, hogy „beengedték a kapun”.

Számtalan alkotó nevével megismerkedett, fő szerzőjének mégis Ingmar Bergmant tartja, aki nemcsak világhírű forgatókönyveket írt, hanem önéletrajzot, munkanaplókat és – bár kevesen vannak vele tisztában, de – három nagyszerű regényt is. László szerint az igazán nagy írók valami olyasfajta titok birtokosai, amely lehetővé teszi, hogy műveik egy életre megmaradjanak bennünk, még ha nem is tudjuk analizálni, hogy mi olyan magával ragadó a mondataikban. Olyan jeleneteket képesek írni, amelyekben száz dolog van összesűrítve, a fordító pedig hálás lehet, ha bepillantást nyerhet a műhelyükbe, és megpróbálhat ráérezni, hogy miként éri el például Ibsen a tömörítés ezen különleges fokát. Szirák tanár úr a továbbiakban a címválasztás problémájáról kérdezte Lászlót, hiszen mindannyian hallottunk már olyan klasszikusokról, melyek az újrafordítás során pontosabb, az eredetihez hűbb címet kaptak. Ennek ellenére olvasóként furcsálljuk, hogy a Zabhegyezőből Rozsban a fogó vagy éppen a Közönyből Az idegen lett.

László szerint a szellemiség megőrzése mellett igenis el lehet szakadni a szavaktól, hiszen minden nyelvben más-más zenéje, ritmusa van a címeknek.

A legújabb Knausgård-kötetnek például tükörfordításban az volna a címe, hogy Farkasok az örökkévalóság erdejéből, a ragozott alakot nélkülöző Az öröklét farkasai azonban jobban illeszkedik a magyar hagyományba.

Szirák tanár úr ezen a ponton felidézte Kosztolányi elvét, miszerint a fordítás mindig ferdítés is, szembeállítva Nádasdy Ádám módszerével, aki a tartalom megőrzésének hajthatatlan pártfogója. László felfogásában a műfordító legfőbb feladata, hogy megismertesse a befogadóval a műben rejlő értéket, és kibontsa előtte a jelentéseket. Megsúgta nekünk, hogy akárhányszor megpróbálta végigolvasni Babits Dantéját, mindig beletört a bicskája, és Nádasdy megoldásának köszönhetően jött rá igazán, hogy valóban micsoda mestermű Az isteni színjáték. Ehhez kapcsolódva elárulta, hogy neki is van egy nagy klasszikusa, nevezetesen Ibsen Peer Gyntje, amelyet Babarczy László unszolására vállalt el, de csak azzal a feltétellel, hogy összedolgozhat egy költővel. Végül Rakovszky Zsuzsát hívta fel, akiről őszinte csodálattal állította, hogy képes olyan világosan és érthetően beszélni versben, mintha próza volna: játszi könnyedséggel ontotta magából a dráma sorait.

„Mindig azt gondoltam, hogy a fordító munkájának fontos eleme a rejtőzködés” – nyilatkozta László egy korábbi interjúban. Ezt ma sem véli másképp: számára az a legnagyobb elismerés, ha az általa fordított könyv sikert arat a magyar olvasók körében, és ő a háttérből hozzájárulhat ahhoz, hogy minél többen tudomást szerezzenek róla, milyen nagy író például Knausgård. Bár nem tagadta, hogy a Harcom koncepciójától eleinte nem volt elájulva, kihangsúlyozta, hogy szerencsére Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó néhai vezetője akkor nem hallgatott rá.

Mára maga is meggyőződött róla, hogy a norvég író csakugyan felfoghatatlanul művelt és hihetetlenül tehetséges.

Monumentális műveiben olyan hősöket talál ki, akiket korunk megválaszolatlan kérdései foglalkoztatnak, és elképesztő szenvedéllyel járja körül ezeket.

A beszélgetés végéhez közeledve Szirák tanár úr olyan technikai részletekre is kíváncsi volt, mint hogy miként fejleszti László a magyar nyelvérzékét, valamint hogy milyennek látja a fordítók megbecsültségét. László viccelődve megjegyezte, hogy életének nagy része azzal telik el, hogy nem jut eszébe a jó megoldás, de aztán hozzátette, hogy csakúgy, mint az íráshoz, ehhez a munkához is elengedhetetlen az anyanyelven történő minél több olvasás. Kiemelte továbbá, hogy egy szöveg sosem akkor nyilvánítható késznek, amikor a végére ért: kell neki hagyni egy kis időt, majd újra kézbe venni – ezúttal mint magyar művet. Ami az anyagiakat illeti, sajnos nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat: kizárólag fordításból a mai viszonyok között nem lehet megélni, pláne ha lassan dolgozik az ember. Nem véletlen tehát, hogy állandó hiány van a szakmában – de szerencsére azért mindig akad egy-két elhivatott irodalomszerető, akik jóvoltából az északi országok lakói is megismerhetik például Nádas Péter nevét – vagy mi Magyarországon tűkön ülve várhatjuk, hogy Az öröklét farkasai után mivel rukkol elő Knausgård.

Az autofikciós írásmóddal dolgozó Harcommal szemben az új sorozatban elmosódnak a határok élők és holtak, illetve emberi és nonhumán entitások között, valamint izgalmas eszmefuttatások folynak a hitről, a szabadságról és a halálról. László – tiszteletét kifejezendő – zárásként felolvasott nekünk néhány számára fontos részletet Rakovszky Zsuzsa Vita élő időben című verseskötetéből, melyek hátborzongatóan jól rímeltek a norvég szerző témáira: „nyújtson bármit, ez a világ kevés, / s pusztul a Lehetetlen lehetősége nélkül”.

Ezzel a végszóval zárult a péntek esti programunk – ami egyúttal a 2024-es Prae Műfordító Tábor utolsó beszélgetése volt.

Szombat reggel András és a táborozók még egyszer összegyűltek a szemináriumi teremben, ebéd után pedig kissé fájó szívvel, de rengeteg értékes tapasztalattal gazdagodva hagytuk magunk mögött a Szigligeti Alkotóházat.

Fotók: Bakó Sára, Mariia Kashtanova