A szlovákiai BÁZIS irodalmi és művészeti egyesület idén is egy rendkívül gazdag programmal állt elő a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Az egyesület által 2022-ben megszervezett Szlovák Díszvendégség programsorozatához hasonlóan ez éven is négy napon át folyamatosan zajlottak irodalmi felolvasások, beszélgetések, gyerekkönyv-bemutatók és kerekasztal-beszélgetések az egyesület Irodalmi Bázis nevű standján. A főszerepet most is a kortárs szlovák irodalom szerzői és fordítói kapták, a magyar fordításban megjelent köteteik ismertetésén kívül sor került még néhány BÁZIS-tag könyvbemutatójára, valamint a közép-európai régióban tevékenykedő irodalmárok, folyóiratszerkesztők eszmecseréjére. Több rendezvény is foglalkozott a közép-európai költészeti fórumokkal, melyeken szóba kerültek a közösségi költészeti platformok kialakításának lehetőségei és a líraantológiák szerkesztésének lehetséges szempontjai. A Szlovákiában működő, de magyarországi művészeket is befogadó BÁZIS már több alkalommal is kísérletet tett ez utóbbi kérdés megválaszolására. 2022-ben adta ki első líraantológiáját Természetes vadság címmel, ezt követte a Természetellenes vadság 2023-ban. A legújabb, 2024-ben megjelent Hálózati organizmusok című kötet olyan kortárs versekből áll, amelyek a szövegek hálózatépítő technikáit teszik láthatóvá.

Bakó Sára első kérdésében arról tudakozódott a BÁZIS nem szlovákiai származású tagjainál, hogy miért éri meg Magyarországon élő szerzőként egy Szlovákiában működő művészeti egyesület tagjának lenni. Simon Márton és Peer Krisztián egybehangzóan kiemelte, hogy a Bázis esetében hatalmas vonzerőt jelent a magyarországi tagok számára, hogy egy autonóm és mindennemű politikai befolyástól független művészeti csoportosulásról van szó, amely egyszerre hivatalos, de élő és élhető közösséget jelent.

A következő kérdés a BÁZIS-líraantológiákat szerkesztő Németh Zoltánnak szólt: milyen szempontok alapján válogatta ki az egybegyűjtött verseket? Németh szerint mindhárom kötet az antológia mint versgyűjtemény kereteinek újraértelmezését kíséreli meg. Németh szerkesztőként a képzőművészeti kiállítások analógiájára egy kurátori szerepet igyekezett betölteni, egy meghatározott koncepció mentén válogatta be kortárs szerzők verseit a kötetbe, amelyek sokszínűségükben mutatják meg a koncepcióhoz köthető lírai megszólalásmódok lehetőségeit, ugyanakkor egymással is párbeszédbe kerülnek.

Az első, Természetes vadság című antológiában arra a kérdésre kaptunk válaszokat, hogy az emberben működő ősi, állati ösztönök hogyan állnak kontrasztban globális civilizációinkkal. A második kötetben, A természetellenes vadságban pedig olyan jelenségek kerültek előtérbe, amelyek az embert halandóvá teszik, mint a háború, a betegségek és a különböző önpusztító mechanizmusok.

Az idén megjelent, harmadik BÁZIS-versantológia viszont nem egy ilyen tematikus fókuszpont köré épült. Németh, elmondása szerint, korábban sokat foglalkozott hálózatelmélettel, és nagyon érdekelte, hogy az ún. szuperorganizmusok fogalma és a hálózatelméleti szempont hogyan termékenyíti meg az irodalmat, illetve hogy az irodalmi szövegek összefonódásai mutatnak-e új perspektívákat a hálózatelmélet számára. Ennek megfelelően a harmadik BÁZIS-antológiába olyan kortárs verseket válogatott be, illetve kapott felhívásra, amelyek egy mottóval, egy allúzióval, egy intertextussal vagy egyéb módon más szövegekhez kapcsolódnak. Az így összefonódó szövegekből szuperorganizmusok jönnek létre, amelyeket már nem lehet egyszerzőjű alkotásoknak tekinteni. Beláthatatlan hálózatok alakulnak ki ezáltal a világirodalmak között. A szerzők ennek hatására elvesztik azt a lehetőséget, hogy „ártatlanul” írjanak, mert akárcsak olyan szavak használatával is, mint a „tükör”, a „talpra”, vagy a „mama” már más szerzőket is behívnak a versükbe. Izgalmas kérdésnek tartja Németh, hogy ehhez a befogadó hogyan tud viszonyulni, utána megy-e az utalásoknak vagy tudja-e a verset ettől függetlenül olvasni. Peer Krisztián ennek kapcsán a szóbeliség idézésének kérdését vetette fel. A Más tolla című versében szereplő „kit érdekel, honnan lopkodták össze az Akropolisz köveit” sor például egy szóban elhangzott Röhrig Géza-mondat, amely az olvasó számára nem lenne felfejthető, ha a verset követő paratextusban erről nem esne szó. Peer Krisztián további példákat is felhozott az idézési-technika ironikus buktatóira. Az egyik Wirth Imre „Balassa Péter mondta” kezdetű versében található, amely a nyitányból adódóan különféle mondatokat ad az irodalmár szájába, és csak figyelmes olvasás során derül ki, hogy csupán egy álombeli Balassától idéz. Vagy ugyanezen logika mentén azt a kérdést tette fel Peer, hogy mennyire vehetjük komolyan Simon Mártonnak azt a versbéli mondatát, hogy „hülyeségeket beszélek Dosztojevszkijről”.

Bakó Sára a „lopkodási szokásaikról” faggatta a szerzőket, illetve az is érdekelte, hogy ki mikor tudatosította, hogy versei megjelenésével akaratlanul is egy hálózat részévé vált. Simon Márton az első kérdésre válaszolva a pretextusok zsenialitását emelte ki. Más szerzőknél néha annyira jó mondatokra lel rá, hogy nem tudja őket nem továbbírni. Ilyen volt például a kedvenc Esterházy-mondata: „Egyszerre akarok három mondatot mondani. Ezt nevezik hallgatásnak.” Nagy Hajnal Csilla arról mesélt, hogy olykor szerzőként is el tud veszni az irodalmi hálózatok szövevényeiben, a határok az én és egy másik szerző között gyakran elmosódnak, ezért is tartja annyira izgalmasnak az antológia szervezési elvét. A hálózatban bennelevés gondolata egy olyan alkalommal tudatosult benne, amikor saját versének egyik sorát vélte idézetnek, majd rájött, hogy önmagától, egy korábbi verséből idézte azt. A kötetben szereplő, Rilke-mottós verset azonban nem az eltulajdonítás vagy a továbbírás vágya vezette, hanem a másik szerzőhöz való kapcsolódást szerette volna hangsúlyozni, a vers háttere ugyanis egy Rilke-olvasás.

A mottóválasztással kapcsolatban Bakó Sára a szerzők szándékára kérdezett rá: azt szeretnék-e elérni a mottóként választott sorokkal, hogy az olvasó a megidézett művet is a kezébe vegye, vagy csak jelezni szeretnék, hogy mi ihlette a verset. Nagy Hajnal Csillát nem vezéreli semmilyen szándék az olvasóval kapcsolatban, mivel magát a versírást sem úgy képzeli el, hogy célja lenne vele. A vers megírása után az olvasó szabad kezet kap, azt csinál vele, amit akar. A lezárhatatlan című vers mottójaként azért választott egy Rilke-mondatot, mert ez a vers létmódját tekintve is egy „hálózatos” vers. Nagy Hajnal Csilla elmesélte, hogy a Rilke-olvasás hatására hónapokig egy megváltozott tudatállapot szemszögéből látott mindent, és csak a lezárhatatlan című vers megírása volt az a pillanat, amikor meg tudta fogalmazni, mit jelent számára ez az állapot, amit hónapokig nem tudott megnevezni. Simon Márton a legújabb kötetével, a Hideg pizzával kapcsolatban mesélte el, hogy nagyon sok mottót és intertextust alkalmazott benne azzal a szándékkal, hogy a könyv egy furcsa „matematikai mátrixként” működjön, egymás mellé helyezett értékeknek olyan rendszereként, amelyeknek egymáshoz való viszonyaiból jön ki egy izgalmas többlet. Tűzijáték-hatást akart elérni, ez a szemfényvesztés érdekelte például a My heart will go on című Titanic-versben is, ezért nem egy fix igazodási pontot adott meg a versben, hanem több szerzőre, filmre, dalszövegre is utalt.

A „lopkodásra” vonatkozó kérdés az intertextuális írásmód kapcsán felmerülő etikai kérdéskör irányába terelte a beszélgetést. Peer Krisztián szerint az idézéses technika mögött meghúzódik egy okkupáló-eltulajdonító jellegű vulgárdarwinista törvényszerűség is, amely annak a szerzőnek az írását teszi maradandóbbá, aki a legjobban használta az átvett szövegpanelt. Peer szerint valószínűleg a szólásainkat és közmondásainkat is vissza tudnánk vezetni egyetlen személyhez, azonban a közhasználat során ezekről a mondatokról már lekopott a szerző. Simon Márton ehhez a gondolatmenethez kapcsolódva megosztotta a közönséggel legutóbbi Petőfi-élményét. A Petőfi-évforduló kapcsán újraolvasva Petőfit zavarba ejtőnek találta, hogy versei tele vannak olyan szófordulatokkal, amelyek a mai magyar köznyelv szerves részei. Simon szerint megfogalmazható az a gondolat, hogy vagy Petőfi írta anyanyelvünk egy nagyon jelentős részét, vagy éppen ellenkezőleg, iszonyatosan jól használta azt, de természetesen egyszerre érvényes lehet mindkét feltételezés is. Az etikusság kérdése kapcsán szóba került Esterházy Péter, az idézéses írástechnika „védőszentje és doyenje”, akit a Harmonia Caelestis külföldi megjelenései után ugyan többször is bepereltek az átvett idézetek miatt, Simon szerint azonban ezért még senki nem vonta kétségbe Esterházy írói nagyságát. Peer véleménye alapján nem mindegy, hogy milyen mondatokat idéz a szerző, Rilkétől például jelzés nélkül is lehet idézni, hiszen jó eséllyel találkoztak vele az olvasók, legalább az iskolaéveik során.

Bakó Sára Németh Zoltánt kérdezte Kormányos Ákos Feldolgozva című antológiabeli versének apropóján: milyen érzés, amikor ő válik egy vers címzettjévé. Németh számára szokatlan ez a helyzet, annál is inkább, mert személyesen nem ismerte a vers megjelenése előtt a szerzőt. Azért választotta be végül ezt a verset is az antológiába, mert szerette volna, ha ez az ironikus, parodisztikus hang is megjelenik a kötetben, mivel a szerkesztés során fontos szempontnak tartotta, hogy különböző regiszterekben szólaljanak meg a versek. A szerzőknek címzett versek egy külön kategóriáját alkotják a születésnapi versek, tavaly például az Irodalmi Szemle folyóirat egy különszámot adott ki Csehy Zoltán 50. születésnapjára Csehy Zoltán 50 címmel, ebből is beválasztott néhányat Németh a hálózat-tematikájú antológiába.

A beszélgetés végén szóba került az intertextuális írásmód fordításának nehézsége is. Peer Krisztián elmesélt egy anekdotát egy Rilke-idézeten alapuló szójátéka olasz fordításáról. Az „Igazán jól csak a szikével lát az ember. \ Aggyal minden iszonyú” sorokkal záruló verséhez elküldte az olasz fordítójának a vershez szükséges referenciákat, és abból indult ki, hogy a nyelvjáték olasz nyelven is működni fog, hiszen a nemzetközi irodalmi térben is ismert szerzők mondataiból építkezett. Az olasz fordítás nehézségei szembesítették azzal, hogy ő nem Rilke mondatát tekerte ki, hanem Rónay Györgyét, a szójáték a verssor magyar fordításával történt. Peer meglátása szerint amikor Nagy Hajnal Csilla a hálózatos versében egy mottóval megidézi Rilkét, akkor nemcsak a valamikor fizikailag is létező szerzőhöz kapcsolódik, hanem ahhoz a Rilkéhez is, aki a magyar nyelvű irodalmi tudatban Nemes Nagy Ágnes, Rónay György vagy Tandori Dezső fordításai által létezik.

A kötetbemutatón elhangzott Peer Krisztián Más tolla, Nagy Hajnal Csilla lezárhatatlan és Simon Márton My heart will go on című verse.

Fotó: Kiss-Kohut Andrea