Amikor a reggeli elfogyasztása után beléptem a szemináriumi terembe, András már azon munkálkodott, hogy minden résztvevő mellé találjon legalább egy valakit, aki ért annyira a célnyelven, hogy meg tudja hallgatni a másik megoldását. Az oroszra fordító Anastasiia Kargina például – mint kiderült – a Magyarországi Szerb Színházban játszik, így Novinics Edit neki olvasta fel horvát szövegét. A németesek arról faggatták egymást, hogy ki mit kezdett a függőbeszéddel, míg az angolos asztalnál a házbeli lányok szókapcsolat okozott fejtörést, mivel a house kifejezés nyilvánvalóan inkább családi házat juttat a befogadó eszébe, mintsem egy tipikus budapesti bérházat, így jobb megfelelőt kellett találniuk. Mivel japánul sajnos senki nem tud, Kokoro Yamaguchi a csoportmunkák idején András kitüntetett figyelmét élvezi, aki főként az értelmezésbeli problémákban igyekszik neki segíteni. Elmagyarázta többek között, hogy Bruck mondatai mélyén némi fekete humor is húzódik, majd az öreg japán ekvivalensén gondolkoztak.

Kokoro arra volt kíváncsi, mennyire kell udvarias, tapintatos melléknevet használni, mikor a szerző azt írja, az oroszok furcsamód nem a szép és fiatal lányokat, hanem az öreg nőket erőszakolták meg.

Editnek a krematórium kemencéje vagy éppen a finom ember szerkezetek jelentettek kihívást, míg mások az erőszakról való beszéd rövid, lényegre törő megnyilatkozásainak kikísérletezésén fáradoztak. Miután ízelítőt kaptam a szokás szerint érdekes és tanulságos műhelymunkából, erőt vettem magamon, és ismét esőkabátot húztam, ezúttal azonban csak a strandig futottam, hogy még legyen időm ebéd előtt dolgozni egy kicsit. Károlyi Csaba érkezését a táborozókhoz hasonlóan én is mindig nagyon várom, nemcsak azért, mert szeretek vele beszélgetni, hanem azért is, mert délutáni előadásában évről évre változatos és izgalmas ízelítőt nyújt az idei megjelenésekről. Külön öröm volt számomra, hogy elsők között említette a Borbély Szilárd-életműsorozatban napvilágot látott Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások című kötetet – épp a múlt heti ÉS-be írtam ugyanis erről kritikát, amelyet Csaba jóvoltából a többiek helyben el is olvashattak, hiszen természetesen az asztalán egy kupac újság is tornyosult a könyvlista mellett.

2024-ben meglepően sok az ígéretes debütregény: ezek közül Csaba elsőként esti vendégünk, Biró Zsombor Aurélét emelte ki, amely az autofikciós beszédmóddal különleges játékot folytató nevelődéstörténet. Szintén életrajzi alapokon nyugszik Görcsi Péter könyve, a Várni a 29-esre, amely az emigránslét tapasztalatát jeleníti meg annak árnyoldalaival és lelki válságaival együtt.

Talán mondanom sem kell, hogy hétfői beszélgetőtársam, Kemény Lili sem maradhatott ki a felsorolásból.

Csaba elárulta, hogy meglehetősen ambivalens érzésekkel olvasta a Nemet: nem tagadta, hogy párszor a sarokba vágta mérgében, de volt olyan is bőven, hogy azt érezte, fantasztikus mondatokkal van dolga. Megkerülhetetlen elsőkönyvesek továbbá a Kovács ikrek, Dominik és Viktor: a Lesz majd minden nemcsak azért figyelemre méltó, mert ketten írták, hanem azért is, mert ez egy üdítő, szellemes faluregény, amely nélkülözi a műfajhoz általában társított komorságot. Csaba hősiesen bevallotta nekünk azt is, hogy ezzel művel követte el élete egyik legsúlyosabb kritikai hibáját, megírta ugyanis, hogy milyen jól kitaláltak a szerzők egy nem létező tájnyelvet, aztán kiderült, hogy létezik.

A fiatalok mellett természetesen „régi motorosok” is szép számmal szerepeltek Csaba listáján. Az év legnagyobb szenzációjaként Darvasi László háromkötetes monstrumát, a Neandervölgyieket említette, amely 1908-tól 1957-ig vezet végig a magyar történelmen, miközben számos vendégszöveget is tartalmaz mind Darvasi saját, mind mások munkáiból. Csaba szerint Kukorelly Endre eddigi legjobb regénye a Ház, háború, halott, Krasznahorkai László új könyve, a Zsömle odavan pedig azért különleges, mert lehet komolyan venni, és a politikai jobbratolódás folyamatait figyelemmel kísérni benne, de ezzel egyidejűleg lehet rajta nevetni is – bár Csaba mindig elmondja, hogy ma már úgy látja, a Sátántangó is tud szórakoztató lenni, csak az akkori recepció nagyon nem így fogta fel.

A továbbiakban két olyan mű következett, amelyekről sejteni vélem, hogy Csaba kedvencei közé tartoznak az idei merítésből.

Az emberek meséje lapjain Láng Zsolt egy ambivalens apa-fiú kapcsolatot tár a befogadó elé, míg a háttérben egy – valóban megtörtént – gyilkosságtörténet is kirajzolódik. Izgalmas és változatos utazásra hív ez a kötet, melyben a fő mozgatórugót az egész életet és társadalmat átszövő véletlenek képezik.

Hiánypótló alkotás Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet című munkája, amely vállaltan valós eseményeken alapul: a szerző saját édesanyja betegségtörténetét írja meg, és világosan rámutat, hogy bár egy demens családtag otthoni ápolása rengeteg áldozatot követel, a hazai egészségügy jelenlegi helyzetében ez a döntés meghosszabbíthatja a páciens életét. Sok nehéz pillanat sorakozik itt, mégis hihetetlen lelki erővel szembesülünk, amiről olvasva azt gondolhatja az ember, hogy van remény. Szintén komoly társadalmi haszonnal bír Zoltán Gábor életműve, melynek legfrissebb darabja, az Ólomszív ezúttal gyermekperspektívából közelíti meg a városmajori nyilasok rémtetteit.

Csaba kivételesen egy olyan könyvről is beszélt, amelyet nem feltétlenül ajánlana műfordításra – vagy legalábbis csak a legelszántabbaknak.

Szvoren Edina Kérődző Kronoszában ugyanis pályatársai hangját imitálva ír novellákat, melyek átültetéséhez egyszerre kellene behatóan ismerni Bodor Ádám, Oravecz Imre, Szív Ernő vagy éppen Bartók Imre stílusát, és mégis meghagyni valamit Szvoren nyelvéből is a szövegekben.

Előadása végén Csaba néhány verseskötetet is ajánlott a jelenlévőknek, köztük a sokak által kedvelt Nádasdy Ádám Billeg a csónak című gyűjteményét vagy éppen Borsik Miklós Futárlíráját, melyről előző nap is hallhattunk már Csehy Zoltántól. A nyaram egyik emlékezetes olvasmánya volt Biró Zsombor Aurél regénye, ezért kíváncsian vártam a nyolcórai beszélgetést, és bíztam benne, hogy a táborozók érdeklődését is felkelti majd ez a karcsú, de annál izgalmasabb könyv. Nem kellett csalódnom: Zsombor felolvasással kezdett, ami már meg is adta az este alaphangulatát. „Meg fogom változtatni a nevem, mondom apámnak” – szól a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek nyitómondata melynek apropóján Csaba arra volt kíváncsi, hogy miért pont az Aurél lett a befutó. Zsombor elmondta, hogy amikor publikálni kezdett, Potozky László író tanácsolta neki, hogy cserélje le az Attilát, édesapját is így hívják ugyanis, aki nem mellesleg híres vízilabdaedző – a szövegben és a valóságban is –, és aki egyáltalán nem volt kibékülve az Aurél névvel.

Mivel azonban Zsombor éppen abban a korban volt, hogy minden tetszett neki, ami az apjának nem, a borítón olvasható szerzői név tökéletes választásnak bizonyult.

Csaba ezen a ponton feltette a sokakat izgalomban tartó kérdést: most akkor realitásról vagy fikcióról beszélünk? Zsombor bevallotta, hogy pár éve őt is meglehetősen foglalkoztatni kezdte a napjainkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő „autofikciós ügy”. Karl Ove Knausgård, Édouard Louis, Annie Ernaux vagy éppen Vida Gábor műveivel szembesülve minduntalan az járt a fejében, hogy mi a helyzet azzal a konszenzussal, hogy az irodalom nem tud valóság lenni. Utólag mondhatja akármelyik szerző, hogy a könyve kitalált elemekből épül fel, a „kiguglizható” referenciáknak köszönhetően mégis az lesz a befogadó zsigeri szövegélménye, hogy a mondatok megtörtént eseményekről tudósítanak. Amikor a világhírű Harcom-sorozat egyes részleteivel kapcsolatban arra lett figyelmes, hogy azt érzi, az autofikció norvég sztárja túldramatizál – vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy kamuzik –, rájött, hogy őt alkotóként ez az ösztönös olvasástapasztalat érdekli igazán.

Azt akarta elérni, hogy a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek az egyik pillanatban elnyerje az emberek bizalmát, a következőben pedig már rávegye őket, hogy megkérdőjelezzék saját szövegfogyasztási stratégiáikat.

Szerinte a regények és a tényirodalom kategóriájába sorolható művek között azért elég éles határ húzódik, de ettől még tehet az író olyan gesztusokat, amelyek arra csábítanak, hogy valóságként értékeljük az elbeszélteket – ilyen például a szerzői név szerepeltetése.

Több kritikában és interjúban is fel szokott vetődni mostanában, hogy milyen meglepő, ha egy huszonöt éves fiatal önéletrajzi történetet kezd írni. Zsombor ezzel kapcsolatban először viccesen megjegyezte, hogy „abból kell főzni, ami van”: mivel hálisten nem volt még tragikus házassága, nem abuzálták, és nem kellett szegénységben nevelkednie, maradt a hétköznapi felnövéstörténet. Komolyra fordítva a szót kifejtette, hogy szeretett volna egy olyan „coming of age” regényt írni, ami egyben az íróvá válásról is szól, miközben láthatóvá teszi a fikcióformálás folyamatát, és nem maradnak rejtve a szerzői torzítások. A továbbiakban némileg bulváros irányba mozdult a beszélgetés, és kiderült, hogy az asztrológus édesanya valóban börtönveszélybe került-e autólopás miatt, vagy hogy mit szólt hozzá a maszkulinitás felső polcáról a fiát ekéző apa, hogy irodalom lett.

Zsombor elárulta, hogy Biró Attila tényleg a legszőrösebb szőrös férfi, aki csak létezhet – metaforikus és konkrét értelemben egyaránt –, viszont lelkes műkedvelő is.

„Képzeljetek el egy favágó kinézetű sportolót, aki Esterházyt olvas” – próbálta megkönnyíteni a dolgunk.

Bár nyilvánvalóan voltak vitáik, az édesapja alapvetően büszke a regényre: nemrégiben például meghívták őket együtt egy borvacsorára, hogy meséljenek vízilabdáról és irodalomról. Nevetve hozzátette, hogy ha a közszereplőnek számító apja nyilvánosan megtagadná, valószínűleg jóval több eladott példánynál tartana a könyv, de a család tisztában van vele, és elfogadja, attól még, hogy egy-egy mondat nekik fáj, másoknak lehet, hogy éppen az lesz katartikus erejű. A férfimintákhoz visszakanyarodva Zsombor elmondta, hogy ennek a vállalkozásnak az is fontos tétje volt, hogy megtalálja, hogyan lehet a tehetség vagy az intellektus útján férfivá válni – szembehelyezkedve az őt körülvevő „szőrdzsungellel”. „Anyám biztos mondaná már, hogy a Vénusz meg a Szaturnusz” – kezdte magyarázni, hogy miként küzdött meg azzal a felismeréssel, hogy rá valamiért nem jellemző az a fajta maszkulinitás, mint az életében hangsúlyos szerepet betöltő mentorfigurákra, és hogyan törtek felszínre mégis ezek a berögződések az első komoly kapcsolatában.

Az esti program végéhez közeledve hallhattunk még arról, hogy mennyire meghatározó élmény volt Zsombor számára a közös szerkesztés (a szereplőként is feltűnő) Sárival, vagy hogy mi lehet a regény gyors sikerének titka. Csaba zárókérdése arra vonatkozott, hogy vajon milyen irányba lehet innen elindulni prózaíróként a jövőben. Zsombor leszögezte, hogy – lévén szó forgatókönyv- és drámaíróról – egyelőre betáblázta magát filmekkel és színházzal, hogy ne is legyen ideje ezen agyalni, de aztán persze bevallotta, hogy forgat már a fejében ezt-azt.

Elmondása szerint elképzelhető, hogy valami teljesen mást fog csinálni, de az is lehet, hogy megpróbálja – ahogy ő fogalmazott – még jobban „szétbarmolni a zsomborozást”.

Ebbe a történetbe sehogy sem illett bele, de nagyon fontos esemény volt az életében az SZFE-foglalás, amely rengeteg újfajta tapasztalattal járt saját magával kapcsolatban is. Megosztotta velünk például, hogy eleinte ő szorgalmazta az egyik leghangosabban, hogy tegyék le a fegyvert, és élvezzék ki, amíg tanulhatnak – öt nappal később viszont már ugyanilyen elánnal érvelt a forradalom mellett. Alkotói szempontból is érdekesnek találná arról beszélni, hogy mennyire hajlékonyak tudnak lenni a (politikai) meggyőződéseink: lehet, hogy ma gondolunk valamit, majd történik egy s más, aminek hatására ennek szöges ellentétét valljuk majd.

Az este hivatalos része itt véget ért, de szokás szerint még sokáig beszélgettünk a kemény maggal, Zsombor példányait pillanatok alatt elkapkodták a jelenlévők. Fáradtan, de újra tele élményekkel tértem vissza a szobámba, és alig hittem el, hogy már csak egy napunk van hátra az idei táborból.

Fotók: Bakó Sára, Mariia Kashtanova