András már kedden arra kérte a táborozókat, hogy gondolkozzanak rajta, milyen művek és alkotók tartozhatnak a magyar irodalom címszó alá, így néhányan már kész válaszokkal érkeztek a műhelyfoglalkozásra. Ezek az elképzelések később persze sorra megdőlni látszottak. Hiszen ha például nyelvi alapon definiálunk, akkor mi a helyzet az olyan múltbeli szerzőinkkel, mint például Janus Pannonius? Felmerült továbbá az a dilemma is, hogy magyar írónak számít-e az innen származó, de francia nyelvet használó Agota Kristof vagy éppen Terézia Mora, aki elsősorban németül publikál. Nyelv és identitás kérdésein túl az egyik jelenlévő felvetette azt is, hogy irodalmunk részének nevezhetünk-e olyan műveket, amelyek nem ilyen céllal íródtak – gondoljunk akár a Szabad ötletek jegyzékére. A hosszas tanakodásból nyilvánvalóvá vált, hogy korunkban egyre kevésbé körülhatárolható fogalmakkal kell szembenéznünk, mielőtt azonban még maga alá temette volna a társaságot a teljes bizonytalanság, András előrukkolt a következő fordítási feladattal.

A bevezető brainstorming természetesen ezúttal sem volt funkció nélküli, egy olyan könyv került ugyanis terítékre, ami egy Tiszakarádról származó írónő, Edith Bruck tollából született, olasz nyelven.

Bár a Chi ti ama così születhetett volna magyarul is, a szerző képtelen volt az anyanyelvén beszélni a holokausztról, mert olyan erős volt a szavak traumatizáló hatása.

Miután közösen fontolóra vették, hogy miként tudják használni az olasz eredetit és a már meglévő fordítást, a táborozók munkához is láttak. Ugyan kint zuhogott az eső, a rossz idő nem tántorított el a délelőtti futásomtól, így újult erővel vetettem bele magam az ebéd elfogyasztását követően a naplóírásba, majd nagy érdeklődéssel hallgattam Csehy Zoltán előadását a kortárs költészet jellemző tematikus fókuszpontjairól és megszólalásmódjairól.

Elsőként a biopoétikus attitűdökről hallhattunk, melyek képviselői a természetet idealizáló romantika naivitásával szembehelyezkedve a minket körülvevő tér szennyezettségére, sérüléseire, kitettségére hívják fel a figyelmet, és a lírát is ezen ökoszisztéma részének tekintik, benne a hagyomány „komposztjával”. Példaként Zoli Borbély Szilárd pásztorköltészeti tradíciókat játékba hozó posztumusz remekművét, a Bukolikatájban című kötetet említette. Másfajta irányból közelít Sirokai Mátyás Lomboldala, amely az ember „növénylését”, növényként való létezését képzeli el, és hozza összefüggésbe a nyelvi létezéssel; és megint új perspektívát hoz Mezei Gábor natúr öntvénye, hiszen itt a hibriditás dominál, a táj művi, makettszerű – „a fűben betontojás”.

Zoli informatív és számos példát felsorakoztató prezentációja a hosszúvers műfaját megújítani szándékozó, epikus gravitációval operáló törekvésekkel folytatódott.

Csak elhivatott fordítóknak ajánlott, ám roppant izgalmas vállalkozásként mutatta be Nemes Z. Márió Barokk femináját, melyben az alanyi költészet nagyszabású lebontásának válhatunk tanúivá, miközben poszthumán labirintusokban bolyongunk, és titkos összeesküvések részeseivé válva veszítjük el a stabil tájékozódási pontjainkat. A mitikus és a digitális kultúrát hozza össze Kerber Balázs Conquestje, Szabó Marcell – szintén inkább vállalkozó kedvű olvasóknak javasolt – titkokat sugalló könyve, A zseb vallási karaktere pedig örvénylő, áradó szabadverseket szerepeltet tele konstruktív-destruktív játékokkal.

A prózához hasonlóan a lírában is teret hódított az utóbbi években a traumafeldolgozás igénye, feltéve a kérdést, hogy miként lehet átérezhetővé, továbbadhatóvá tenni az erőszak, a gyász vagy éppen a betegség tapasztalatát a nyelv segítségével. Zoli ismét Borbély Szilárd műveit emelte ki: elsőként a zsidó, keresztény és antik kultúrából együttesen táplálkozó Halotti pompát, amely a szülők elleni rablótámadás, illetve elvesztésük feldolgozására vállalkozik.

Az itt helyet kapó szövegekben egyszerre halljuk a középkor, a barokk zenéjét, miközben borzadunk a modern jelentéstől.

Hasonlóan fontos hivatkozási pont A Testhez, amely a tragikus női sorsok elbeszélhetetlenségét felmutatva teremti meg hihetetlenül intenzív és felkavaró módon a trauma szakadozásokkal, elakadásokkal és grammatikai következetlenségekkel teli nyelvét. Ily módon a versek maguk is állandóan vérző sebekké válnak. Ehhez a vonulathoz sorolható még Terék Anna Halott nők vagy Piros Vera A fáraó megérkezik Lisszabonba című kötete – utóbbi az apa rákbetegségét, illetve az önveszélyes kegyetlenség megrázó érzését helyezi fókuszba. Szintén a rákról ír Horváth Eve az egészen friss Metasztázisokban: ahogy az anya szerveztében nem nyerhetőek már vissza a makulátlan sejtek, a szétburjánzó áttétek – metasztázisok – a könyv testén is eluralkodnak.

Zoli Áfra János (általam is nagyon kedvelt) versgyűjteményével, az Omlással szemléltette, hogy milyen az, amikor adattá redukálódunk, az „én” helyébe a „felhasználó” lép, és a költészet algoritmusként látszik, majd éles kanyarral személyesebb vizekre eveztünk, és az említett szerző korábbi, Két akarat című kötetének apropóján a prózában is dívó autofikció került terítékre.

Erre egy szélsőséges példa Szabó T. Anna, aki a 2022-ben megjelent Vagyok teljes koncepcióját arra építette fel, hogy elmesélje, miként lett azzá, akinek ma vallja magát.

Az intermedialitással kísérletező alkotókat felsoroló diáról természetesen nem maradhatott le a nagy népszerűségnek örvendő Polaroidok Simon Mártontól, melynek haiku-szerű darabjai és frappáns egysorosai a „nagyvárosi szorongás szótárát” adják. A közérzetlíra kategóriájába sorolta Zoli Erdős Virág munkásságát, aki az Ezt is el lapjain szellemes játékosságot vegyít egy zavarba ejtően provokatív hanggal, Bognár Péter Bulvárját, amely hírek sémáiból dolgozik, és röviden kitért Borsik Miklós legújabb kötetére, a Futárlírára, amelyben a vers is bejárható tereppé transzformálódik („Ott kezdődik a vers, ahol véget ér a Fiumei út”).

Előadása végéhez közelítve Zoli a tavaly decemberben elhunyt Kovács András Ferenc, illetve Babiczky Tibor alkotásaival kapcsolatban a szereplíra továbbéléséről beszélt, majd G. István László Repülő szőnyegéből kiindulva esett szó neoklasszicista „verstani példatárakról”. Utolsóként Papp Tibor és Körtesi Márton műveiről hallgattunk, és azzal a – szerintem kissé nyugtalanító – felismeréssel zártunk, hogy már a számítógépek is képesek verset generálni, ami nyilvánvalóan az olvasási stratégiánkra is befolyással bír. Zoli magával ragadó előadásmódjának köszönhetően másfél óráig fenntartotta a táborozók figyelmét, sőt néhányuknak a prezentáció befejeztével is voltak kérdéseik, így mindenki örült, hogy a megkezdett költészeti utazás este a könyvtárszobában is folytatódik.

Kivételesen kilenc órára tettük a programot, így a vacsora után volt még időm befejezni a keddi naplómat, majd csatlakoztam Zolihoz és Florenciához, akik már a beszélgetésük menetrendjéről tárgyaltak nagy nevetések közepette. Elsőként a tíz év szövegeit tartalmazó Fogli d’album című kötet kompozíciójáról esett szó: a nyitószakaszban Zoli elmondása szerint valamiféle kombinatorikus, különféle hangzáseffektusokat, benyomásokat összesűrítő megszólalásmóddal próbálkozott, majd középtájt epikusabb irányba mozdult Stockhausen német zeneszerző Helikopter-Quartettjéből – és egy bulvárbotrányból – ihletet merítve, de szentelt ciklust a színhatásoknak, illetve alkalmi verseknek is. Florencia a szerteágazó inspirációs bázissal kapcsolatban arra volt kíváncsi, miért volt fontos, hogy a felhasznált források fel legyenek sorolva a könyv végén. Zoli bevallotta, abban bízott, hátha valaki kíváncsi lesz, és belehallgat például Ligeti György furcsa ötvözésekkel teli, izgalmas zeneműveibe. Szerinte költőként rengeteget lehet tanulni a kortárs zenétől: meghatározó fiatalkori élményeként említette a pozsonyi Melos-Ethos Fesztivált, ahol a meghívott zeneszerzők a koncertek mellett előadásokat is tartottak. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy a zenei szerkesztésmód felszabadító erejét a szövegalkotás terén is lehetne alkalmazni.

Nevetve hozzátette, hogy egyik versében aztán felsorolta az összes görög szelet kizárólag a hangzás kedvéért.

A továbbiakban tudomány és költészet elválaszthatóságával kapcsolatban Zoli elárulta, hogy született már olyan szépirodalmi kötete, ami eredetileg filológiai munkának indult, de nem találta meg, amit keresett, ezért inkább kitalálta.

Aki egy kicsit is jártas az antik kultúrában, annak ma már biztosan nem ismeretlen Csehy Zoltán neve, hiszen neki ez az igazi terepe.

Elmondása szerint akárhányszor végigsétálhat Rómában a Forumon, és akármennyi ókori tárgyat láthat, egyszerűen nem tud elmúlni a lelkesedése, így természetesen lírai munkásságába is minduntalan beszivárognak ezek a referenciák, még akkor is, ha nem feltétlenül érti és ismeri őket mindenki. Ezen a ponton adta magát Florencia kérdése, hogy ki az ideális olvasója – már ha van ilyen – egy olyan kötetnek, amelyben az egyik oldalon meghal egy pornószínész, a következőn pedig már antik utalások áradatával találjuk szemben magunkat. Zoli rövid gondolkodás után úgy fogalmazott, leginkább nyitott befogadóra vágyik, aki élvezetet lel a nyelvben, és nem retten vissza a provokatív dolgoktól sem.

Némiképp a délelőtti szeminárium témájához is kapcsolódott a beszélgetés, hiszen Florencia felvetésére Zoli megosztotta velünk, hogy számára mit jelent szlovákiai magyar költőnek lenni.

Leszögezte, hogy benne ez az identitás változó, forrongó és nagy energiákat megmozgató folyamatok eredményeképpen alakult ki, eleinte ugyanis egyáltalán nem szerette volna magára venni a „felvidéki” címkét.

Lázadt ellene, mert nem akart elkülönböződni a „magyar irodalom” kategóriájától, és nem tetszett neki az a dédelgető-nevelgető attitűd, ahogy a határon túli alkotókhoz álltak akkori meglátása szerint. A Kalligram szerkesztése aztán hozott valamiféle komfortérzetet, és megmutatta, hogy a kultúrák közötti peremlét mégsem kizárólag hátrányokkal bír, hiszen izgalmas irányokba is elmozdíthat. Persze különféle anomáliák, belterjes álkánonok jöttek-mentek mindig, de a transzkulturalizmus korszakában ma már egész más a helyzet.

Florencia már a program kezdete előtt megkérte Zolit, hogy mindenképp hangozzék majd el az Ars ars ars ars című vers, amely akár mottóként is funkcionálhatna a kötethez. Zoli elárulta, hogy ez a szöveg valóban ars poeticának indult, de aztán úgy döntött, hogy felesleges komolykodás helyett inkább életszerűvé kéne tenni a sorokat. „[A] művészet legyen buta / lebutított és ostoba” – kezdte meg a felolvasást, amiből előadásmódjának – na meg némiképp a rossz fényviszonyoknak is – köszönhetően komplett performansz kerekedett.

A jelenlévők közül sejtésem szerint nem sokan voltak vele tisztában, hogy Csehy Zoltán neve alatt olvasható egy operakalauz is Experimentum mundi címmel, így röviden erre is kitértek.

Zoli elmondta, hogy az opera műfaja nagy szerelem számára, és már egy ideje foglalkoztatta, hogy honnan ered az a varázslat, ami miatt lehetetlen elérzékenyülés nélkül végignézni például Siegfried halálát. Túl kevésnek érezte, ha egy-egy elemzés csak a tartalomról vagy külön a zenéről beszél: ő úgy akart írni az operáról mint színpadi tényről, szöveg, kép, zene, gondolat és filozofikum együtteséről. A munkafolyamat során különféle zenei világokhoz és megértésmódokhoz kerülhetett közelebb, amelyek aztán a költészet befogadásában is segítségére lettek.

Zárásként elérkeztünk Zoli pályájának talán a táborók számára legérdekesebb aspektusához, nevezetesen a görög és latin nyelvből történő műfordításhoz. Az erre épülő egyetemi szakról tudni lehet, hogy nagyjából az egész oktatás fordításból áll, a módszer azonban meglehetősen szigorú, már-már vaskalapos, így nagyon eltökéltnek kell lenni ahhoz, hogy ne rettenjen el az ember már az első leckénél – ami Zoli szerint valami olyasmi, hogy „a lelket a remény élteti”.

Sietett azonban hozzátenni, hogy a nehézségek ellenére nagyon lehet ezt szeretni, hiszen hihetetlen érzés megtapasztalni, hogy korunk problémái ott sorakoznak már az antik művekben, és egy jó fordítás segítségével ezek képesek betagozódni a mai irodalomba.

Ezzel kapcsolatban nevetve mesélte, hogy a kilencvenes években a latin költők erotikus verseivel például kiválóan lehetett kapcsolódni a szexualitás és a test tabuinak ledöntését célzó hazai trendhez: ekkor állította össze a Hárman az ágyban címmel napvilágot látott antológiát, illetve fordította le a Janus Pannoniusra is hatással bíró Antonio Beccadelli Hermaphroditusát. Dolgozott még többek között Cicero és Quintilianus szövegeivel vagy éppen Pier Paolo Pasolini mélyen vallásos és áradó szociokölteményeket egyaránt tartalmazó könyvén.

Klasszikafilológusok szokták neki mondani, hogy az epigrammafordítás olyan, mint a cukrászat: az igazi szakácsművészet az eposz. Bár ő maga nem becsülné így alá a sziporkázó csattanók megalkotását, nemrégiben belevágott az Átváltozások fordításába, amely szerinte sarjadó növényként hatja át a kultúránkat, miközben rámutat, hogy a lét esszenciális természete a változás. Nádasdy Ádám csökkenő költőiség-szókapcsolatát kölcsönvéve fejtette ki, hogy számára éppen Ovidius fantasztikus hexameterei a legfontosabbak, ez adja ugyanis a szöveg pulzusát, amelyet soha egyetlen számítógépes program sem fog tudni úgy megcsinálni, mint egy műfordító.

Csehy Zoltán a növekvő költőiség jegyében dolgozik, méghozzá úgy, hogy a végeredmény a jelenünkben álljon, és mutassa fel, hogy mennyi minden történt már velünk az eredeti szöveg keletkezése óta.

Legyen olyan a világ keletkezése, mint egy Juhász Ferenc-vers vagy mint egy filmjelenet, és ha kell, vegyük vissza Berzsenyitől, amit ő kölcsönzött Ovidiustól – mert így lehet egy évezredekkel ezelőtt keletkezett mű igazán aktuális.

Fotók: Bakó Sára, Mariia Kashtanova