Szeptember elején jelent meg Vági János író, építész első regénye Hanghordozó címmel a Kalligram Kiadónál.

A korábban publikált részletek alapján várható volt, hogy nem egy történetorientált prózával lesz dolgunk, hanem líraibb nyelven szóló, látomásos szöveggel.

A regény műfajának pontos definiálására nem teszek kísérletet. Az biztos, hogy feltételez valamiféle nagyobb szerkezetet, egybetartozást, egy ívet, amit a szöveg bejár. Ebben az esetben a könyv hat fejezete egységesen négy-négy alfejezetre oszlik, amelyek nagyjából egyforma lélegzetvételűek és szinte mindegyik alfejezet önálló, címmel rendelkező, lekerekített egység. Kevés helyen fedezhető fel folytatás, mind történet-töredékekben, mind motivikusan, sőt ezek a folytatások sem maradnak egy fejezeten belül. Néha egymás után következnek (ezek a legüdítőbb darabok), néha csak egy-egy jellemző elem bukkan fel újra elszórtan, valódi kapcsolat helyett funkciótlan ismétlésként (például a plüss diplodocus vagy az önálló egységeken belül szépen beillesztett részlet a Bóbitából).

A szöveg regénnyé forradását segíthetné egy egységes motivikus keret is, de ebben is óriási szórást találunk. A görög mitológiától David Lynch világáig van itt minden, sakk, tenger, ablaktalan szoba, képregénytartó acélszerkezet, latin neveken szereplő szobanövények, telefonkönyv, szex, egyszóval mindenféle tér, kacat, látványelem és gondolat elszórva, elvarratlanul, kontextus nélkül. Ezek alapján

sokkal inkább nevezném novellafüzérnek, mint regénynek. Az egyetlen, ami egységet teremt, az a szövegek hangneme.

Feltehetően ugyanazt az elbeszélőt halljuk végig, aki az építészeti kifejezésekkel folyton elárulja magát. Viszont itt felmerül egy másik kérdés: miért szólamok a fejezetek? A szólam egy zenei kifejezés, egy összetett mű különböző, egymást kiegészítő rétegei, amelyek aztán összejátszva egy egységet alkotnak. Ezek a szövegegységek viszont túl homogének ahhoz, hogy különböző szólamok legyenek. Azt sem látom szerkezetileg megalapozottnak, hogy megpróbáljuk partitúraként, egymás alatt-felett értelmezni őket. Ehhez szükséges lenne meghatározni, melyik a dallam, melyik a kíséret, hol vannak a témák, a variációk, a sűrűsödések, hol veszi át az egyik szólam egy másiktól a fő témát. A regénybeli szólamok ilyen attribútumokat nem tartalmaznak.

A zenei áthallást a fő címként választott hanghordozó, mint motívum és mint elbeszélést szervező egység is segíthetné, de ez sem történik meg. Hiába bukkan fel a hangfelvevő több helyen, a szöveg hangvilága nem meghatározó. Képi világa viszont rendkívül gazdag, a felvevőt hallgató elbeszélő csupa filmszerű dologról számol be, mint apró mozdulatok, gesztusok, képi hátterek. A 84. oldalon a felvételt visszahallgató (?) személy eltéréseket keres az emlékei és a felvétel között a felvételen szereplő öltözékben, a mozgásban és a testhelyzetben, amik mind csak mozgóképen látszanak. A szöveg nem ad egyértelmű feleletet arra, hogy videó készült vagy hangfelvétel, de a könyv címe jogosan orientálhatja az olvasót az utóbbi felé. Továbbá a felvevő visszahallgatása mint elbeszélői struktúrát szervező erő sem működik. Egyrészt felbukkanása teljesen esetleges, sokszor felesleges. Nem ad választ arra, hogy éppen ki beszél. Nézzük a Semmiség című alfejezetet (145. oldaltól). Öt oldalon keresztül függő beszédet hallunk, majd következik a “mondta, és átnyújtott egy üveget” betoldás, amely nemcsak nem tesz hozzá az olvasathoz, de meg is akasztja a lendületet. Ezután folytatódik a 153. oldal közepéig a függő beszéd, majd belép egy másik elbeszélő (vagy ugyanaz, aki az üvegcsét átvette?), aki felvételként hallgatja az eddigieket, hogy két-három mondattal később visszacsússzunk ugyanabba a függő beszédbe, további három és fél oldal erejéig.

A tizenegy oldalból négy mondatot kitevő, rejtélyesen belépő második (harmadik?) személy(ek) funkció nélkül marad(nak).

Néhány esetben a korábban mindentudó elbeszélő mindentudása az alfejezet közben váratlanul elvész (például a Viszony című részben). Ez az elbeszélői zavarosság a novellák visszatérő eleme. A regény alapvető strukturális problémáit nem csupán írói, de szerkesztői hiányosságnak is látom. 

A szövegek nyelvi megformáltsága azonban kiérlelt, stabil. A függő beszédek sodróak, egészen krasznahorkaisak, bár a különböző karakterek (amennyiben ezek a karakterek különbözőek) egyéni hangot nem kapnak, a regény általános beszédmódját használják.

Az építészeti kifejezések szépen színezik a szöveget, néhol jobban, néhol kevésbé szervesülnek.

A legelső, Tapétaajtó című alfejezet már-már a műszaki leírások pongyolaságát idéző szókapcsolatokat is használ, máshol ugyanezek a leírások izgalmas gondolati síkra vezetnek (“A két centiméter vastag tömörfa parketta egy emberöltő alatt három millimétert veszít az anyagvastagságából. [...] Hova tűnik az a három milliméter anyag?” 95. o.)

(Ugyanitt megjegyeznék egy nagyon apró, ám a fentiek tükrében a lényeghez tartozó helyesírási hibát a 169. oldalon: “...kohéziós kötések melléktermékeként megfojt, meglehetősen túlméretezett varratok barázdáltsága…” A “megfojt” itt valójában folyást kellene jelöljön, nem pedig fulladást, hiszen a varrat a kontextus ismeretében hegesztési varratra utal.) A szöveg kínos túlzásokba esik: “A park lugasainak lombjai színeváltozáson mennek át” (75. o.) vagy “Ott fiatalodik, gyermekkezek által épített tájszelet előtt, és belebámul a gyorsan pergő időbe.” (79. o.). 

A könyv legszebb darabja a Majdnem törzsi tánc bő kétoldalas prózaverse. A narratív horog azonnal a szöveghez láncol, majd szép lassan tárul fel az egyszerűen szép analógia egy tömött buszon való utazás és egy fétis orgia között, mindvégig a képzelet és a valóság mezsgyéjén egyensúlyozva. Kiemelkedőek azok az alfejezetek is, amelyekben egy férfi megszállottan köröz rég elmúlt tengerparti élményei körül. Itt töredékeiben megteremtődik az a belső struktúra, ami a nagy egészből hiányzik.

A szöveg összességében izgalmas képi világot teremt. Az író nemcsak pontosan látja a mágikus helyeket, hanem meg is tudja ragadni azoknak a lényegét és képes kifejezni egyszerű nyelvi eszközökkel. Textúrák, visszhang, színek, fények, mozgás, az apró részletek megfigyelése - mindezek a közel sem háttérként funkcionáló, hanem a lényeghez tartozó tereket teszik átélhetővé. A Tapétaajtó Twin Peaks-es, “nem túl hihető belmagasságú” vörös tere egy valóban csodálatos látomás díszletébe húz, mikroszkopikus lénnyé változtatva beránt „a húsba”, vagy éppen óriásként végtelen tájékra ragad, miközben a nyitott padlódobozzal a valósághoz horgonyoz. Ez az ég és föld között való kifeszítettség jellemző az egész szövegre, maradandó lenyomatot hagy az olvasóban, de nem feledteti a könyv be nem tartott ígéreteit. Azt viszont megmutatja, hogy az építész-író kettős identitás, a tér-látás és az írás együttes tehetsége kiaknázatlan izgalmakat rejt.

Vági János: Hanghordozó. 2024, Pesti Kalligram, 187 oldal, 3990 Ft.

A szerző portréját Ladányi Jákod készítette.