Szokás szerint lenyűgöző élmény látni, ahogy a legkülönfélébb országokból érkező résztvevők a délelőtti szemináriumokon együtt gondolkodnak a szövegeken, a délutáni, illetve esti előadásokon, beszélgetéseken pedig őszinte kíváncsisággal és tudásvággyal fordulnak a meghívott szerzők, irodalomtörténészek, kritikusok felé.

Közhely, de tényleg mintha tegnap lett volna, amikor először beléptem az Alkotóház kapuján 2023 őszén, és elképzeltem, hogy az évek során annyira megszeretett dunabogdányi hegyoldalak után milyen lesz a szigligeti vár tövében eltölteni ezt a motiváló és új lendületet adó hetet. Idén már a visszatérés örömével sétáltam körbe a délutáni napsütésben az arborétumot, majd bele is vetettem magam a munkába, hiszen igencsak mozgalmas néhány nap elébe nézek. A szeptember-október egyébként is eseménydús időszak az irodalmi közeg számára: a hétvégét felváltva a PesText Fesztivál programjain és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon töltöttem, ahol több külföldi szerzővel is volt szerencsém találkozni, hétfő reggel pedig már indultam ide, hogy L. Varga Péter szervezőtársaként harmadszor vehessek részt a magyar irodalom népszerűsítésében. Az izgatottságomat fokozta, hogy ezen az estén én kérdezhettem Kemény Lilit a Nemről, ami – bár neki ezt így nem vallottam be előzetesen, de – életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt.

Délután háromkor Péter köszöntötte a táborozókat, majd kezdetét is vette az első szeminárium Imreh András vezetésével, aki rögtön leszögezte, hogy ezúttal magázódni fog a csapattal, mert meglátása szerint ezt a társalgási módot egyre nehezebben tudják elsajátítani a nyelvtanulók. Arra is felkészítette őket, hogy magasra teszi a lécet: nehéz szövegeket választott, bízva abban, hogy a tehetséges és változatos csoport együttes erővel képes megugrani az akadályokat.

Mielőtt azonban a résztvevők megijedtek volna, hogy vér és verejték lesz egész héten, könnyedebb vizekre eveztek.

Bemutatkozásként mindenkinek el kellett mondania, hogy milyen nyelvre fordít, mi a kedvenc könyve és a legfontosabb: mit reggelizett. Volt itt Iskola a határon kacsazsíros kenyérrel tálalva, zabkása és szendvics, Lolita és Robinson Crusoe, az egyik jelenlévő pedig csütörtöki vendégünk, Biró Zsombor Aurél friss, Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regényét emelte ki. Talán még soha nem gyűlt össze ennyiféle nemzet a workshopon: készülnek szövegek horvát, német, román, orosz, olasz, angol, holland, fehérorosz, bolgár, katalán, udmurt, japán, komi-permják és francia nyelven is.

Bár idén szép számmal jöttek gyakorlott és komoly tapasztalatokkal rendelkező műfordítók is, mindenki lelkesen vett részt az ismerkedés utáni akasztófázásban. A megfejtés az apróhirdetés szó lett, így András – még mindig a játékos feladatoknál maradva – arra kérte a táborozókat, hogy találjanak olyan kifejezéseket a saját nyelvükben, amelyek csak ebben a szövegtípusban fordulhatnak elő. Egyik senior vendégünktől, Alföldy Maritól megtudhattuk például, hogy a hollandoknál gyakori n.o.t.k. rövidítés annyit tesz, ’későbbi megegyezés kérdése, alku tárgya’. Így jutottak el Örkény István Budapest című egyperceséhez, amely a következőképp zárul: „[d]e már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula: »Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.«” A fennmaradó időben olyan kérdések kerültek terítékre, mint hogy az ábrázolt abszurd, világvégi helyzetben mi tekinthető normalitásnak, és vajon kihez tartozik az utolsó mondat doktor titulusa.

Éppen vacsoráztunk, amikor megérkezett hozzánk Kemény Lili és Sipos Balázs, így a nyolc órai beszélgetés előtt még volt egy kis időnk a teraszon összeismerkedni, hogy aztán a könyvtárszobában immár hallgatóság előtt eredjünk nyomába a kérdésnek, hogy mi is történt a Nem szerzőjével azóta, hogy tizenévesen megjelent az első verseskötete (Madaram), és nem mellesleg maga is JAK-táborok résztvevője volt Szigligeten. „A puszta léte, a giccses versikéi lerántják az irodalmat a sárba. Akinek a gyomra őt beveszi, annak fogalma, de fogalma sincs az igazi irodalomról” (50.) – idéztem neki kezdésként a regényéből, kíváncsi voltam rá ugyanis, hogy tényleg ennyire rossznak ítéli-e saját egykori alkotásait. Rövid gondolkodást követően elmesélte, hogy nemrég írásképzést indítottak a Freeszfe Egyesülettel, ahova felvettek egy lányt, aki annak idején azt írta Lili könyvéről, hogy olyan, mint egy bonbonosdobozka, melynek az elfogyasztása után az ember nem vágyik másra, mint egy jó nagy adag zsíros pacalra.

Elmondása szerint ennél pontosabban nem is tudná megfogalmazni, hogy viszonyul ma ehhez a kötethez.

Tavasszal vehettük először kezünkbe a Nem című önéletrajzi regényt, melyben (a) Kemény Lili (nevű elbeszélő-főhős) életét kísérhetjük figyelemmel a fogantatástól a kamaszévekkel szinte egybeeső költői debütáláson át egészen a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán eltöltött évekig, végezetül eljutva a 2020-as egyetemfoglaláshoz. A megjelenést azonban egy tíz évig tartó hallgatási időszak előzte meg, amely alatt Lili semmit nem volt képes írni. Ezzel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy egy olyan valakinek, akinek már az anyja hasában tudnia kellett, hogy miről mit gondoljon, szüksége van arra, hogy egyszer csak ráeszméljen, mennyi minden van még körülötte a világban azon kívül, amibe beleszületett, és mennyit kell még tanulnia. Nem egy középosztálybeli kamaszlány alkotói válságának nehéz pillanatait akarta részletezni a könyvében, hanem analizálni, megérteni azokat az éveket, amikor menekülni akart valami elől, ami már lezárult, de még nem tudta, hogy mi felé tart. Mindezzel szorosan összefügg a Nem keletkezése is, akkor kezdett el ugyanis írni, amikor az SZFE elvesztése és magánéleti kudarcok következtében úgy érezte, hogy az a kevés bizonyosság is szertefoszlott, amit addig magáénak gondolt: mindenhol falakba ütközött, és teljesen bezárult előtte a világ.

Kis hallgatás után hozzátette, hogy mindig is magányos volt, de ezt a fajta magányt soha azelőtt nem ismerte.  

Az tűnt az egyetlen valamirevaló megoldásnak, ha hátranéz, és megpróbál rendet rakni a múltjában és értelmet adni mindannak, amin keresztülment.

Az elmúlt hónapok rutinja után Lili már tudta, hogy itt jön az a moderátori kérdés, hogy felfogható-e a könyv önterápiaként. Bár nem biztos, hogy előhúztam volna a „terápiás kártyát”, örülök neki, hogy ő megtette helyettem, mert azt hiszem, sokáig velem lesz még, amit mondott erről. Szerinte ugyanis hiába írta elsősorban magának, nem készülhetett terápiás céllal a regénye, mert nem a gyógyulás, hanem az értelemtulajdonítás volt a lényeg.

A tetteink értelmének megtalálása pedig korántsem biztos, hogy stabilitást és nyugalmat hoz, sőt az is lehet, hogy az analizálás eredményeképpen a gyógyulás felé vezető út helyett éppen a betegségeink domborodnak ki egyre világosabban előttünk.

Lili már több ízben kifejtette, hogy nem képzelt maga elé olvasókat, amikor a szövegen dolgozott, engem mégis nagyon érdekelt, hogy változtatott-e valamit a koncepción, amikor szembesítették vele a hozzá közel állók, hogy márpedig ezt ki kell adni. Ahogy sejtettem, a válasz természetesen nem volt: Lili szerint csak úgy tudta visszaszerezni az íráskészségét, ha lépéskényszerbe hozta magát, és ebbe nem fért bele az, hogy mások szemével lásson, vagy mások igényeinek és elvárásainak próbáljon megfelelni. Nem akart másokat kielégíteni, meglepni, igazolni.

Részben ez az oka annak is, hogy több különféle szövegtípus találkozik ebben a regényben: Lili minden lehetséges eszközt megragadott arra, hogy úgy öntse formába harminc év anyagát, hogy az ne történetként álljon előttünk. Nem mesélni akart, hanem analizálni, kiragadni néhány fontos mozzanatot az életéből, és az akkori felfogásának, érzékelésének, intellektusának megfelelően feltárni azokat, szem előtt tartva, hogy mennyit kell még tanulnia.

Ahogy ő fogalmazott, az elakadás pillanatában egy iszonyatosan kialakulatlan, fejletlen, védtelen, reménytelenül gyermeteg lélek volt belevetve a világba.

Ennek a mindentől elvágott magányos lénynek edzenie kellett a szemét, a fülét, a bőrét, a mozdulatait, az énképét, a környezetére való érzékenységét, az esztétikai fogékonyságát és meghaladnia a történelemmel kapcsolatos teljes ignoranciáját. Egy apró megvilágosodásokkal teletűzdelt nevelődési folyamatnak válunk tanúivá 426 oldalon keresztül, és figyelemmel kísérjük, ahogy az aszinkronban lévő fejlődési szálak felelgetnek egymásnak.

A továbbiakban megkértem Lilit, hogy olvasson fel nekünk a sok indulatot generáló gyerekkori szakaszból, majd feltettem neki azt a kérdést, amire személyesen is nagyon kíváncsi voltam, nevezetesen, hogy számított-e ekkora figyelemre és ilyen mennyiségű kritikára, interjúra, támadásra, vitára. Lili bevallotta, hogy amikor a nagymamájától kölcsönkért pénznek hála elindulhattak a megjelentetés körüli munkálatok a su\curesale Kiadóval, valamennyire biztosan apellált arra, hogy a könyv eldugottsága növeli majd az iránta való érdeklődést, hiszen rögtön kétezer példányt kért belőle, ami debütregények esetében finoman szólva merész vállalás.

Azt gondolta ugyanakkor, hogy egy-két hónap alatt elül a vihar, és talán a kötelező vesszőfutás után lesz majd néhány befogadó, akikhez valóban tud majd szólni ez a szöveg, és akik számára Kemény Lili akár lehet egy fiktív karakter is.

Várakozásaival ellentétben immár fél éve tombol a vihar, de hangsúlyozta, hogy rengeteg olyan visszajelzést is kap, ami azt igazolja, hogy valami erős dolog történik az emberekben, amikor szembesülnek a soraival, és a Nem segít nekik abban, hogy termékeny irányba billenjen az életük.

Ezen a ponton nem bírtam nem rásandítani a telecetlizett saját példányomra: lepergett előttem az elmúlt néhány hónapom, amely során számtalanszor éreztem, hogy ez a könyv rólam is szól. Innen nézve talán nem is olyan érdekes, hogy miként alakul valóság és fikció viszonya, mégis megkérdeztem, mert sokat törtem a fejem egy mondaton: „[a]z igazság természete szerint fikciós”. Lili úgy fogalmazott, számára az igazság nem valóság, hanem forma, elrendezési elv, kialakulás közbeni kérdezésmód, amely lehetőséget biztosított neki arra, hogy visszatérő alakzatokat találjon életanyagának kaotikus összevisszaságában, és egyes motívumokat egymás variációjaként ismerhessen fel.

A Nem igazsága tehát az ő szemében konstrukció, amely ráadásul irodalmi jellegű tevékenység közben jön létre – éppen ezért nincsen köze mindazon emberek valóságérzékeléséhez, akikről beszél.

Még ha szerinte a leírtak mélyreható és érvényes elemzései is a realitásnak, akkor sem állítja azt, hogy amit gondol, egybeesik azzal, amit mások gondolnak, vagy akár azzal, amit ő maga fog gondolni holnap.

A beszélgetés végéhez közeledve Balázs jelenlétét is kihasználva David Foster Wallace Infinite Jest című vaskos kötetéről is faggattam Lilit, hiszen ezt monumentális munkát ők ketten fordították magyarra.

Lili idegölő, felőrlő sporttapasztalatként emlékszik vissza arra a három évre, amíg Balázzsal a testi és lelki határaik állandó feszegetésével dolgoztak a szövegen.

Hamar kiderült számukra, hogy mennyire másképp működik a nyelvérzékük, és hogy olyan intim közelségbe kell kerülniük egy ilyen feladat során, ahogyan soha senkivel nem szeretnének ezután. Lili elmondása szerint undorodni kezdtek egymástól, erősödő gyűlöletüknek pedig az alakuló fordítás volt a legfőbb tükre: folyton aláásták a már kész változatokat a Google Drive-on, féltették a szavaikat a másiktól. Szerencsére azonban nem volt menthetetlen a helyzet: ők sem gyilkolták meg egymást, és a Végtelen tréfa is elkészült, de egy életre megtanulták, hogy ketten fordítani egy ezer oldalas könyvet – sok. Lili számos ötletet és egy jó adag bátorságot is tudott meríteni ugyanakkor ebből a megélésből: ez a különleges szerkezetű regény több szempontból is nagy hatást gyakorolt saját írói praxisára, csakúgy, mint Roberto Bolaño művei vagy Szentkuthy Miklós Praeje.

Több olyan kritikát hallottam már, miszerint a Nem fordíthatatlan, mert a rengeteg referencia miatt nem volna befogadható egy másik kultúrában. Ami engem illet, ezzel távolról sem értek egyet, de természetesen azért megkérdeztem az ő véleményét is. Lili szerint az ismeretlen nevek valamiféle rúnákként is funkcionálhatnak: ha az őket körülvevő háttér elég érdekes, akkor működésbe lép az emberi képzelet, és úgy is megtudhatunk dolgokat bizonyos a helyekről vagy figurákról, hogy nem képezik a konkrét valóságunk részét. Az ő könyvével kapcsolatban nagyon is hasonló fordítási problémák merülhetnek fel, mint akármelyik magyar szöveg esetében.

„Hogyan ültetjük át például egy másik nyelvbe azt a korszakjelölő mondatot, hogy „sós kifli, Népszabadság, parizer”?

Miután a fordítók vitáztak kicsit arról, hogy miként lehet adaptálni a „csóró kispolgári életérzést”, Lili elárulta, hogy az elsődleges célja a közeljövőben, hogy kitisztítsa a fejéből a Nemben megszólaló E/1-et és az ehhez a megszólalásmódhoz tartozó reflexeket, hogy újra írni tudjon. Addig is ott van neki a Freeszfe, szeretne még fordítani – és ne felejtsük el, hogy a „viharnak” nincs vége. Ennek ellenére úgy látom, hogy Kemény Lili jól veszi az akadályokat, és a magam részéről örökre hálás leszek neki, hogy bevállalta a Nemet.

Fotók: Bakó Sára, Mariia Kashtanova, L. Varga Péter