„Akkor még nem tudtam fényképezni. Kitaláltam a fotónaplót. Mindenki naplót írt és vezetett akkoriban. Szilágyi Lenke, Birkás Ákos. Azt találtam ki, hogy mindig lesz nálam fényképezőgép, és ha valaki szembejön, vagy valami helyzet van, akkor én csinálok egy képet. Ez így is volt, mindig volt nálam fényképezőgép, talán egy Minolta. Kardos szerezte a filmnyersanyagot a filmgyári maradékokból. Ezért nincsenek is beszámozva a filmkockák. A negatívokat elraktam, 260 tekercs lett a végén belőle, az nyolc-kilencezer kép ’78-tól ’82-ig. Amikor előhívtam a filmet, akkor minden kockát 6x9-es méretben lenagyítottam – a rosszakat is – és beragasztottam egy A/4-es vázlatfüzetbe. Beragasztottam a képeket egymás után, és mindegyik alá odaírtam, hogy mi vagy ki látható rajtuk. Ez 33 kötet. Írtam hozzá egy bevezetőt is, amit ma már nem merek elolvasni, nagyképű baromság, arról szól, hogy direkt nem akarok jó képeket csinálni, mert a Hórusz után nincs értelme. Le is írtam a Napló előszavában: nem az kell, hogy a kép jó legyen, hanem az, hogy rajta legyen a pillanat.”

„A Napló – néhány kiállítás után – ott hevert. Sokáig nem volt fontos, mi lesz a sorsa. Aztán valamikor ’90 után elkezdtük rendbe rakni a dolgainkat. Addig nem értünk rá, a hetvenes és a nyolcvanas években. Éltünk, jelenünk volt, nem múltunk. És csak nagyon ritkán adhattunk közre bármit, ami fontos volt számunkra. Szerettünk volna egy Napló-kötetet például a JAK-füzetekben, nem ment át. Egymásra torlódtak a terveink. Éltünk egymásnak szorulva, izgalommal.”

’90-ben megváltozott az idő: felgyorsult és lelassult. Felgyorsult: kis szerencsével megvalósíthatókká váltak a tervek. Lelassult: távolabb kerültünk egymástól. Elkezdődött a Hórusz és az egyéb fontos dokumentumaink publikálása, de elég hamar abbamaradt. A Naplót is akkor kellett volna elővenni. Még emlékeztünk rá, ki van a fotókon, mi történt. Még átütött a képeken az izgalom. Az azonosítás ma már nehéz, a publikálásnál a személyiségi jog riogat, amivel akkor nem is foglalkoztunk.

Végül is Lugo később rendbe tette szinte minden munkáját – csak a Naplót nem. Fellapozom az újságot: az 1985-ös Napló-kiállításnak, a „Naki”-nak („Rögtön látszik, hogy nem tartozol a Társasághoz, ha egy portré szereplőjéről megkérdezed, ’naki’ ez?”) és a Napló-képek többi előkerülésének a maga idejében mindig jó volt a sajtója. Értettük. És szerettük. Most már minden képet magyarázat kellene kísérjen, mint az előbbi Lugo-interjúrészlet minden mondatát. Hihetetlenül izgatott lesz majd a jövő régésze, ha ásója beleszalad ebbe a „tell”-be. Csodákat talál a 33 kötetben.

Ami most is elmondható: Lugónak köszönhetően egy dobozban fennmarad az akkori életünk izgalma.

Bán András

Lugosi Lugo László: Fotónapló (1978-1982)

Nyomhagyás mint szabadság- és művészettörvény

A Fotónapló (1978-1982) Lugo ismeretelméleti, appercepciós(1) találmánya: a világ egy megragadható és megélhető nézőpontba terelése, a külső kutatás asszimilációja a belsővel. Minden későbbi Lugo projekt kiindulópontja és ősműhelye. Amire Lugo a napló révén rálelt (archívum mint műforma), és amelyet felfedezett (terek és személyek láncolata mint a személyes tér-idő és mint szabadság enkláve), egyrészt módszerévé vált, másrészt újabb és újabb ötleteket, tematikákat és tartalmakat adott a személyes Budapest archívum bővítésére. A Fotónapló után Lugo városarcheológiának tekintette és nevezte az általa végzett fotografálást. Nagyszabású sorozatokban jelenítette meg Budapest valós és képzelt szellemi tereit (épületek, utcák, művészek portréi, műtermek, műtárgyfotók), és töltötte fel ezzel a személyes Budapest archívumát. 

Lugo egyszerre volt bölcsész, író, szerkesztő, kiadó, filmes és fotográfus, így az összetett és szerteágazó tevékenységeinek adekvát formája lett az archívum forma, nemcsak mint tárhely, de mint lehetséges fotográfiai nézőpont, egyben ismeretelméleti és értelmezési felület, sőt, tér és cselekvési terv egyszerre. A fény együttműködésével felásta, feltárta, összegyűjtötte és sorokba rendezte Budapest valós és képzelt, fizikális és szellemi dokumentumait, forrásait, objektumait és patagonistáit. Mint valami gigantikus írás-projekt: kép-szöveg-emlékezet-gesztus transzfer. Az időt foglyul ejtő beszélgetés, amiben Budapest végtelenített húsa: az utcák, sarkok, kapualjak, erkélyek, lakások, járdák és utak, és maguk a Budapesti lakosok is részt vesznek. Ottlik Géza hősének mintájára, aki egy hajnali ablakból széttekintve Budapest appercepciós, belső látképét azonosítja önön lelkeként, miszerint a látás, a szerelem, az emésztés és a cselekvés nemcsak önmagának, de a városnak is része és tulajdonsága.(2) Bárhonnan is indítja az ember, minden valódi beszélgetés veszélyes, mert valami felébredésszerű élményben az igazságérzékelésünk igényére derül fény, ami folyton a napvilágra kerül, mint forma és tartalom. Ahogy Szentjóby Tamás, Halász Péter, Erdély Miklós, Bódy Gábor, Hajas Tibor, Vető János, SI-LA-GI, Kardos Sándor vagy Forgács Péter hozott felszínre új és ismételhetetlen szabadságformákat a művészetekben. A Fotónapló mindig a nyomhagyás tetthelyeiről, a szabadság- és művészetörvényekről, az információról szól. Az információ nyersanyag. Az információ maga az, ami szép. Minél valószerűtlenebb az információ, annál informatívabb. Így lép működésbe a Fotónapló, mint duzzasztómű.(3) 

Lugosi Lugo László: Fotónapló (1978-1982)
 

„Akkoriban mindenki naplót írt. Például Kornis Mihály kitalálta a Kollektív naplót. Ha jól emlékszem, 3 példányban készült. Az akkor 20-30 év közötti emberek adogatták egymás között. Kornis továbbadta Nádas Péternek, Nádas átadta Kőszegh Ferencnek. Én kitaláltam a fotónaplót, erre Szirtes András rögtön belekezdett a filmnaplójába. Engem pedig Kardos Sándor Hórusz archívuma, az ő privátfotó-gyűjteménye inspirált a fotónaplóra. Még előszót és bevezetőt is írtam hozzá, kézzel, piros tintával, mert bölcsész beállítottságú ember voltam.”(4) 

Lugo a Fotónaplóval úgy írt, hogy minden nap beleharapott a késő Kádár-kori Budapest-valóságába és az azt elutasító és abból kiutat kereső underground Budapestbe, a Fotónapló révén pedig próbálta megemészteni. Az ’írni’ szó a latin ’scribere’ (harapás) szóból ered.(5) Az ’archívum’ szóban az ógörög ’arkhé’ archiválódik, amely egyszerre utal valaminek a kezdetére, eredetére és az isteni parancsolatra. Az archívum az ismételhetőség, a rögzíthetőség és az eredetre való emlékezés záloga. Ehhez adódik hozzá a törvénykezési felügyelet toposza, az összegyűjtés, az osztályozás, a szabályozás elvei. Az archívum szó valójában két ellentétes és eltérő jelentésmódozat között mozog. Zavaros fogalomként hozzáférhető csak, melynek az egyik elliptikus végpontja az eredet és a kezdet, a másik a büntetés és a törvény. 

Derrida szerint a zavarhoz Freud is hozzájárult, akinek elméletében az ’archiválás’ az elfojtás folyamata. Az archiválás megtermékenyítő igénye vágyként munkálkodik az ’an/archiválás’ előre ki nem számítható tükrében. Annak a traumának, amely bevésődik a tudatba, szükségképpen fel is kell törnie. Freudnál az ismétlés logikája mint neurotikus kényszer elválaszthatatlan a halálvágy destrukciós hajlamától, és a pusztulás őselve eredményezi az archívum kínzó vágyát.(6) Az archívum örökké (a priori) önmaga ellen dolgozik, hisz folyton kalkulál a végtelen, a lehatárolhatatlan mozzanatával. Az an/archívum metaforikája egy új világképet vizionál, amelynek megértéséhez új szótárak, diagnózisához pedig új nézőpontok kellenek, ugyanis az archiválás igényéhez mindig hozzátartozik a tárolt adatok felszabadítása.

Lugosi Lugo László: Fotónapló (1978-1982)
 

Foucault leírásában az archívumok különböző kijelentések feltűnéséért és működésbe lépéséért felelős rendszerek. Az archívum nem statikusan rögzített tároló médium, hanem sokkal inkább különböző információnyalábok kapcsolótáblája, amely interfészként, metaforaként működik. A metafora a szállítás, a jelentésátvitel eszköze. Wolfgang Ernst szerint az archívumot a digitális korban entrópikusan kell elképzelnünk. Egy átláthatatlan, nyílt hálózatú folyamatközpontú rendszer részeként, amelyben a rendezetlenség legmagasabb fokát kell megengednünk, amely így a bürokratikus archívumfogalmat felszabadítva különböző, nyílt hálózati architektúrák szabad burjánzását teszi lehetővé. A médiaarcheológiában az archívum kibernetikája a fő kérdés: a tájékozódás.(7) 

Az archívum tárgya az emlékezet. Az emlékezet pedig a jövő birtokbavételének megsejtése. Emerson az emlékezetet cementként és egyben öntőformaként írja le, amelybe a többi emberi képesség ágyazódik, amellyel úgy navigálódunk, mint a gravitáció által.(8) Az emlékezés önmagunk (Selbst) megértésének kulcsa. Az emlékezéssel a szűkebb és tágabb környezetünket is megelevenítjük. Ennek az eszköze a kronotoposz, amely valójában az emlékezésben megalkotott tér- és időviszonylatok lényegi jellemzőit tárolja. A kronotoposz, amely egyszerre formai és tartalmi kategória, kifejezi a tér és az idő (vagyis a tér negyedik dimenziójaként felfogott idő) egymástól való elszakíthatatlanságát. Az idő és a tér átfordulnak egymásba, „az idő tulajdonságait a tér tárja fel, a tér viszont az időn méretik meg és töltődik fel tartalommal”.(9) 

Mára Lugo naplója a késő Kádár kori Budapest egyik alap kronotoposza lett. Megismételhetetlenül nyúlik bele a nyers elnyomás és a szellemi felszabadítás összecsattanásaiba, az 1970-es és 1980-as évek hétköznapjaiban. A napló fotóit, xeroxait, bejegyzéseit, rajzait, szövegeit, újságkivágásait, adatait a szabadság kísértete(10) járja át. Mintha létezett volna egy vadnyugati Budapest, West-Berlin mintájára.(11) Ez volt a néhány tucatnyi underground művész és lelkes közönségük Ideiglenes Független Területe, a TAZ budapesti előképe, változata. A Temporay Autonomous Zone, Hakim Bey avantgárd költő és filozófus(12) találmánya és leleménye. A TAZ fizikai-időbeli-térbeli-képzeletbeli felszabadított terület, amely egyrészt az új jelentések, és új episztemológiák után kutatók gerilla-hadműveletének, másrészt az állam érdektelenségének köszönheti ideiglenes szabadságát. Az államot a látvány és nem a tartalom foglalkoztatja, ezért e területek mintegy láthatatlanok maradnak az ellenőrző hatalom számára. Ha a TAZ-t reprezentálják és mediálják (az ismertség leleplezést vonz), akkor az üres vázát hátrahagyva, újabb szabad területekre vándorol. A TAZ fenntartói a pszichikai nomádok, a nomadológia, a nomádság, az áramlásművek megalkotói.(13) Ez a vágyak köztársasága. Lakói az új episztemológiák alapján oszcilláló művek és művészek, amelyek a kortárs művészeti területeken razziáznak, kalózkodnak, vírusként viselkednek, majd visszavonulnak a titkos karavánútjaik mentén elrejtett, megerősített underground bazárjaikba, írja Hakim Bey.

Lugosi Lugo László: Fotónapló (1978-1982)
 

A Fotónapló mint duzzasztómű(14) mindent egy helyre terel. A lényeges és lényegtelen valóság-kvarkok egymást gerjesztve isteni táncot lejtenek, megjelenítve azt a majdnem kivitelezhetetlent, ami van, ami fennáll, ami létezik. Minél értéktelenebb és mulandóbb, minél profánabb a valóság egy tárgya, véli Boris Groys,(15) annál inkább képes a világ általános érdektelenségét reprezentálni. A modern művészetben az nyer, aki a műalkotást a legradikálisabb módon tudja megfosztani a külső fontosságától és relevanciájától, és ezáltal a legnagyobb reprezentációs értéket kölcsönözni neki. Így tudja a végtelenség élményét nyújtani a befogadónak. A végtelenség alapvetően mesterséges effektus, artefaktum, amelyet a kívüliség reprezentációja eredményez a belsőben. Kizárólag a külső reprezentációja a belsőben az, ami a végtelenség álmát megteremti. Csak ez az álom ténylegesen végtelen. 

Lugo a Fotónapló nyitotta ismeretelméleti résen átjutva, a fény archeológiai használatával elérte, hogy archívumában minden műve áramlik. Az egyik forma átalakul a másik formába, miközben identitását veszti, ezáltal pedig megkülönböztethetetlen lesz, azaz multimediális és interaktív. Így tudta Lugo a legradikálisabban decentralizálni, feloldani, cseppfolyósítani magát. Ezáltal lett egyszerre piacképes és társadalomkritikus művész.

Kurdy Fehér János

Lugosi Lugo László: Fotónapló (1978-1982)

„Mindig volt nálam fényképezőgép. Ha szembejöttél volna az utcán, vagy leültünk volna meginni egy kávét, akkor csináltam volna rólad egy képet. Naponta készítettem párat, előhívtam, és az akkori legkisebb, 6×9 cm-es fotópapírra nagyításokat készítettem róluk. Beragasztottam füzetekbe, és szöveget írtam alá. Ki, hol, mikor, mit, miért. Így készült a Napló. Negyven kötetről van szó, 6000 képről,  kb 1000  oldalon, 1000 szereplővel. Eleinte fel szerettem volna tenni a teljes anyagot az internetre. Névsort akartam készíteni a szereplőkről, és mindenkinél felsoroltam volna az ismert műveit, a fontosabb személyes információkat, a weboldalukat stb. Szerepel például a Naplóban a kedvenc énekesnőm, Nico. Fel szerettem volna sorolni a linkeket az összes lemezéhez. Olyan lett volna, mint egy kis Facebook. Hogy aztán a szereplők elkezdhessenek egymással levelezni, kommunikálni” – mondta Lugo egy interjúban a Naplóról.

Jegyzetek 

(1) Az appercepció a percepcióhoz (észlelés) hasonlóan az embert körülvevő világ megértéséhez, értelmezéséhez nélkülözhetetlen mentális folyamat, amely során az észlelt információ a tudatban már létező és rendezett adat koncepciójával összeolvad (asszimilálódik), ezáltal jelentést tulajdonítunk neki. Walter Benjamin a 20. század hajnalán a nagyvárosi élet gyorsulására adott appercepciós válaszaként írja le többek között a filmművészet térnyerését. Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában. URL: http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html.

(2) „Jó volna már egy város, / lehet járkálni-mászkálni benne; utcái, terei, hidai vannak; ahol lehet ődöngeni, bámészkodni; rohanni elkésve találkára, vagy elbújni benne valahol; menekülni, örülni, sírni; eltévedni emitt, hazatalálni amott. / Amiben lakni lehet. / Haha, jó volna!”. Ottlik Géza mesél Budapestről. Szemző Tibor: Ez van! című filmjének szövege, amely Ottlik Géza és Czigány György beszélgetése (PIM 1985) alapján készült.

(3) „Negyven kötetről van szó, 6000 képről, kb. 900-1000 oldalon. Mintegy 1000 szereplővel. Eleinte fel szerettem volna tenni a teljes anyagot az internetre. Névsort akartam készíteni a szereplőkről, és mindenkinél felsoroltam volna az ismert műveit, a fontosabb személyes információkat, a weboldalukat stb. Szerepel például a Naplóban a kedvenc énekesnőm, Nico. Fel szerettem volna sorolni a linkeket az összes lemezéhez. Olyan lett volna, mint egy kis Facebook. Hogy aztán a szereplők elkezdhessenek egymással levelezni, kommunikálni…”. URL: https://digitalizalas.eu/cikk/jatek-pusztulassal-interju-lugosi-lugo-laszloval/.

(4) Játék a pusztulással – interjú Lugosi Lugo Lászlóval. URL: https://digitalizalas.eu/cikk/jatek-pusztulassal-interju-lugosi-lugo-laszloval/.

(5) Vilém Flusser: Az írás. Fordította: Tillmann J. A., Jósvai Lídia. Budapest: Balassi Kiadó - BAE Tartóshullám - Intermédia, 1997, 14.

(6) Jacques Derrida: Az archívum kínzó vágya. Freudi impresszió. In: Jacques Derrida – Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása. Fordította: Bereczki Péter, Lénárt Tamás. Budapest: Kijárat Kiadó, 2008.

(7) A kibernetika szóban benne van egy archaikus görög foglalkozás, nevezetesen a ’kübernetész’, aki a hajó orrában állt, és nem előre vagy felfelé, hanem lefelé figyelt, a mélység változásaira, hogy a hajó véletlenül se fusson zátonyra, ne rekedjen meg, vesszen oda. A mélység elvétése tehát katasztrófához, a hajó elsüllyedéséhez vezet, míg a kormányzási hiba pusztán csak egy kicsit távolabb visz az eredetileg kijelölt céltól. Kotányi Attila (szituacionista filozófus, a ’68-as párizsi falfeliratok egyik szerzője) kedvelt és sokat használt metaforája volt a kübernetész, a filozófiai és köznapi tájékozódás összevetésére és megkülönböztetésére. Az önkormányzás létszükséglet a tájékozódásirányok kézben tartása mellett, mert az ismeretlen kint és bent egyaránt létezik, figyelmeztetett Kotányi Attila.

(8)  Ralph Waldo Emerson: Az emlékezet. In: Műhely 2015(5-6): 5.

(9) Mihail Bahtyin: A tér és az idő a regényben. In (uő): A szó esztétikája. Budapest: Gondolat, 1976, 258.

(10) Lásd: Szentjóby Tamás: A szabadság lelkének szobra (a gellérthegyi Felszabadulási emlékmű ideiglenes átalakítása, Lorrensy Júliával, (1992). URL: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentj%C3%B3by_Tam%C3%A1s. 

(11)  Az 1980-as évek underground kiadványai között ott volt a Nagy Attila Kristóf által létrehozott West-Budapest xerox füzet sorozat is.

(12)  Hakim Bey műveiről és munkásságáról viszonylag bő válogatás található a Helikon Irodalomtudományi Szemle Az autonómia új esélyei címet viselő 2008/4. számában, Sőrés Zsolt szerkesztésében.

(13) „Ezek a nomádok furcsa csillagok alapján állapítják meg útvonalaikat, amik lehetnek a cyberspace adatfürtjei vagy talán hallucinációk. Teríts le egy földrajzi térképet, arra egy politikai térképet, arra a Netnek egy térképét, főleg az ellen-Netét, aminek a lényege a titkos információ-áramlás és logisztika – és végül terítsd rájuk az alkotói imagináció, esztétika, értékek 1:1 léptékű térképét. Aztán váratlan örvények és energia-áramlások, fény-koagulációk, rejtett alagutak és meglepetések keltik életre az ebből született hálózatot. (…)” Az „Isten halott” bizonyos értelemben decentralizálta a teljes ’európai projektet’, megnyitotta a lehetőséget egy több szempontú, posztideologikus gondolkodásmód számára, amely gyökértelenül mozog filozófiák és törzsi mítoszok, természettudományok és taoizmus között, és most először képes arra, hogy egy aranybogár szemein keresztül lásson, amelynek minden síkjában egy teljesen új világ jelenik meg.” Hakim Bey: Ideiglenes Autonóm Terület. Fordította: Nagy Imola. In: Helikon 2008(4): 402-403.

(14) Lásd a Bős-nagymarosi duzzasztómű elleni művészeti-ökológiai-civil kezdeményezés szerepét, amely átcsapott a politikai rendszerváltásba.

(15)  Boris Groys: Az archívum szubmediális tere. Fordította: Lénárt Tamás. In: Helikon 1998(3): 410-420.

LUGO: Á.R.A.M.L.Á.S. Lugosi Lugo László fotográfus személyes Budapest-archívumának térinstallációs jelentésfeltárására. Kiscelli Múzeum templomtere. A tárlatot Szemző Tibor kinematográfikus koncertje nyitotta meg 2024. október 1-jén, kedden 18.00-kor. Megtekinthető 2024. október 27-ig.
A kiállítás kurátorai: Kurdy Fehér János (a kiállítás koncepciója), Radics Panka, Bán András, Lugosi Blanka, Danó Orsolya.

Lugosi Lugo László (Budapest, 1953. 03.30. – Budapest, 2021. 07. 18) fotográfus, szerkesztő, művészeti és fotográfiai szakíró, filmkészítő. Lugo sok tízezer fotót kitevő életműve, huszonegy önálló fotókönyve, mintegy félszáz általa szerkesztett kortárs művészeti albuma, valamint a magyar kortárs művészeti szcénán való áttűnései, mindenütt-ott-volt jelenléte egyfajta személyes, művészeti Budapest-intézményként is elgondolható. Sok évtizedes tevékenységével Budapest számára ő lett a magyar Proust, aki fotóképeinek tízezrei által fénnyel írta Budapest eltűnő és eljövendő történetét.