A rövidfilm kipufogócsövet, műanyag bödönöket, rögtönzött dobverőt mutatott be, tehát nem úgynevezett cselekvéssorozatokat, hanem sokkal inkább hétköznapi dolgokat, amikkel nem „történik semmi”.  A megjelenített dolgok azt az érzést keltik a nézőben, hogy időn kívüliek, már-már megfoghatatlanok számunkra. Vagy mégsem? A változó gyorsaságban ismétlődő rövid bevágások monotonitásából egy látszólag egyszerű kérdés bontakozott ki: a megjelenített dolgokat látjuk a filmben, vagy inkább a dolgok a filmen keresztül válnak számunkra láthatóvá? Tehát elsődlegesen a médium, a közvetítő anyag adott számunkra a lencsére kapott dolgok által vagy a dolgok a videófelvétel segítségével válnak valósággá számunkra? E kettős ontológiai kérdés áll a kiállítás középpontjában, és köszön vissza minden műalkotásról. Az eleve adott esztétikai élményen túl, arra ösztönöznek bennünket, hogy saját gondolati struktúráink működésére reflektáljunk. 

Christoph Mayer Blindtext, empty the ink-tank 3, 5, 20 (2023). Fotó: Vígh Tamás. 

Benyovszky-Szűcs Domonkos M.V.14.ed.20, M.V.15.ed.20 és M.V.16.ed.20 című rizoprint nyomatain a görög-római hagyományból ismert erőszakjelenetek láthatóak, amelyek brutalitásuk ellenére nem keltenek megütközést a befogadóban. Ha nem hívják fel erre a figyelmünket, észre sem vesszük, hogy mi az, ami kibontakozik előttünk. Azon kegyetlenségeket, amiknek nem vagyunk közvetlen érintettjei, könnyelműen magasztos jelzőkkel illetünk, és azt mondjuk magunkban, hogy az emberi nagysághoz vezető út szenvedéssel van kikövezve. A nyers erőszakot szükségszerűnek tekintjük, már-már magától értetődőnek, amihez legjobban esetben is csak úgy lehet alkalmazkodni, mint a novemberi időjáráshoz.

Benyovszky-Szűcs Domonkos M.V.14.ed.20, M.V.15.ed.20 és M.V.16.ed.20. Fotó: Vígh Tamás. 

A műalkotások szemlélésénél nemcsak berögződött léthez való viszonyulásunk, hanem a nyelv törvényei is akadályt jelenthetnek. A grammatika arra késztet bennünket, hogy szubjektumokból és predikátumokból alkossunk mondatokat, és így írjuk le a minket körülvevő dolgokat. Ezt a filozófia nyelvén úgy mondanánk, hogy akcidenciákkal látjuk el a szubsztanciát. Ha viszont ekképp kívánjuk megközelíteni a kiállításon bemutatott műalkotások többségét, hamar becsapva érezhetjük magunkat. Baksai József Új kezdet solis (2022) című műalkotása, „pusztán” egy exortus solis felirattal ellátott ötszáz éves, megrongálódott papírdarab; ahogy Christoph Mayer Blindtext, empty the ink-tank 3, 5, 20 (2023) című golyóstollal készített rajzai sem hordoznak magukban semmi különösebb szenzációt. Hasonló ábrázolásokkal mindannyiunk középiskolás füzetei tömve vannak, és a kiállításon megtekinthető darabok aligha érzékenyíthetnek el jobban, mint a fiatal éveinkből megmaradt kedves emlékek. 

Baksai József Új kezdet solis (2022); Gacsályi Bíborka Lina (M)erre vágysz… I., II., V., VI., VII. (ed. 3). Fotó: Vígh Tamás.

Mégis többek krikszkrakszoknál, mert a műalkotások egy munkafolyamat vég eredményei. A műalkotás munka felől való megközelítése talán az egyetlen lényeges szempont a tárgyi sokszorosíthatóság korában, amikor bármit bármekkora mennyiségben elő lehet állítani. Életünk különböző színű és formájú dolgok megszerzése és elfogyasztása körül forog, és az anyag „puszta” megmutatkozása aligha tud úgy ámulatba ejteni bennünket, mint egy középkori embert a gótikus templomok színes freskói. A gép mindenből tud tökéletesebbet gyártani. A műalkotás mindig több egy dolognál, mivel megnyilvánít valami mást, felé fordulva a végtelenbe pillantunk, mindig többet fog feltárni, mint puszta dologszerű voltát. Elsődlegesen allegória, ez pedig csak annak a munkafolyamatnak az eredményeként lehetséges, ami nem a praktikusság és a célszerű igénybevétel szempontjából közelít az anyaghoz, hanem éppen fordítva: nem igénybe veszi azt, hanem megmutatja a benne rejlő lehetőségeket. A festmények a kiállításon teljes valójukban lógnak előttünk a falon, és bennük van minden, ami emberi: játék (az anyaggal), a haláltól való rettegés, a természetbe való visszavágyódás.

Romvári Márton Emlékdobozok I-V. (2008). Fotó: Vígh Tamás. 

Gacsályi Bíborka Lina (M)erre vágysz… I., II., V., VI., VII. (ed. 3) című fametszetként kidolgozott szubjektív életútképei puzzle-re emlékeztetnek, amik merőben mást mutatnak meg magukból, ha különböző oldalakról vesszük szemügyre őket. A galéria egyik pontjából a másikba állva hosszú percekig el lehetett szórakozni a különböző perspektívák nyújtotta élménnyel. Ezekkel a metszetekkel szemben volt elhelyezve Vince Briffa Hullámok egy tóban (2018) című alkotása, ami a természeti jelenségek gigantikus erejét igyekezett megjeleníteni. Egy 2016-os közép-olaszországi, 299 halálos áldozatot követelő földrengés szeizmológiai rezgéseit képezte le hangjegyek sorozatává. A Máltai Egyetem Geológiai Intézetével közösen készített projekt végeredménye egy lejátszhatatlan zenemű lett, ami már távolról jelzi a melodikusság teljes hiányát. Romvári Márton Másvilág kapuja (2008) és Emlékdobozok I-V. (2008) című fa objektjei, a festék és a lakk egymásra gyakorolt kémiai hatásai által válnak izgalmassá a megfigyelő számára. Eleinte azt az illúziót keltik, hogy a fa anyaga bizonyos helyeken azért válik láthatóvá, mert a festék ott fel lett marva. Azonban ezek a foltok előbb lakkal lettek lekenve, így a festék nem tudta őket megfogni. Gábor Áron papíralapú, vegyes technikával készített Összefüggések (2024) című képei, a festék könnyedt felhasználását tükrözik. Míg Tüske szobrai (2018) és Tufa "Fej" (2018) című alkotása, természetben talált anyagokból, minimális beavatkozással, állnak a befogadó előtt.

Vince Briffa Hullámok egy tóban (2018); Gábor Áron Összefüggések (2024). Fotó: Vígh Tamás. 

Legyen bármennyire találékonyan megformázva, az anyag időbeliségbe van zárva. A golyóstoll tintája elkopik, a festék megfakul, a vászon savassá válik. Mégis, ameddig létezik műalkotás, felé fordulva kibontakozik előttünk a benne rejlő lehetőségek végtelen kombinációja. Egy festményt akármeddig nézünk, mindig újabb és újabb formában tárulkozik fel előttünk. Nem tudunk kétszer ugyanúgy ránézni rá. Ahhoz, hogy a végtelenséget megtapasztaljuk, a mi belső lényünk hozzá kell igazodjon a műalkotásokban rejlő sokféleséghez; ahogy Platón a barlanghasonlatának főszereplője is meg kell szokja a fényt, mikor a napfényre lép.

Gábor Áron Tüske szobor I-II. (2018). Fotó: Vígh Tamás.

Az anyag mélyén; Faur Zsófi Galéria. 

A kiállítás szeptember 3-ától szeptember 20-áig volt megtekinthető.