Szegő kezdésként vázolta a különbsége a verseket író, illetve a verseket és versesköteteket is író költők között, az utóbbi kategóriába sorolva Feketét, hiszen úgy látja, a szerzőnél minden kötet „a különálló versek négyzetre emelése” a koncepció és a struktúra által. Ennek kapcsán az írás mikéntjéről kérdezte Feketét, aki kifejtette, hogy elsősorban verseket ír, nem egyből kötetben gondolkozik; jelen anyag írása során azonban eleve külön mappákba rendezte verseit, kirajzolva a későbbi ciklushatárokat. Amikor elegendő anyag összegyűlik, a versek már önmagukat szervezik, azonban szükség van a tudatos kidolgozásra: a szerző Szabados Attila interjújában találkozott a „padlózás” kifejezéssel, mely az egyenként kinyomtatott versek padlón való szétterítését és strukturálását jelenti – Fekete maga is ezt a metódust követte legutóbbi négy könyvénél. Ennek köszönhetően igazán átgondolt koncepció született, a kötetcím pedig már a legelső versek megírásakor biztos volt.

Fekete felolvasta a Gyöngygolyók című nyitóverset, melynek kapcsán szóba került a vers határainak feszegetése: a szerzőt folyamatosan foglalkoztatja, meddig lehet vers, hogyan lehet tágítani, szétfeszíteni, átrendezni határait nyelvi, poétikai vagy narratív szempontból. Utóbbi szemponthoz kapcsolódva felmerültek az egyszerű történetek, amelyek a kötet Talponálló alcímű verseinek alapját adják; egyszerűbb, humoros, közönséges sztorik. Igazi kihívás ezekből verset, sőt: metafizikai téttel rendelkező verset írni. A szövegek – Szegő szavaival élve – „túlerjesztése” igazán fontos, vitalizálja, humorossá, még izgalmasabbá teszi pátoszával a komorabb alkotásokat.

Ezt követően az otthonokra terelődött a szó: Fekete az utóbbi időben „áthelyezte GPS-koordinátáit Budapestre”, az új könyvben azonban újra fókuszba kerül Erdély és a Székelyföld, illetve azok reprezentációja. Ellenben Budapest csak egy szövegben jelenik meg. Másképpen ír a vidékről Budapestre kerülése óta, hiszen más dolgokat tekint fontosnak a Vargaváros (Magvető, 2019) című grandiózus kötet lezárása után. Régen azt gondolta, egy Kézdiszentkeresztről is ugyanannyira belátható a világ, mint Párizsból, azonban rájött, hogy bár ugyanannyira, mégis teljesen másképp. A helyszínek kapcsán Fekete örömmel jegyezte meg, hogy az új könyv a megjelenése óta járt Erdélyben, Isztambulban és Kirgizisztánban is; fontos számára, hogy ha nem is tárgyként, de az olvasók képzeletében is ilyen nagy utakat tegyen meg a versanyag.

Szegő felhívta a figyelmet arra, hogy a Vargaváros mellett a Halálgyakorlatok (Magvető, 2022) című könyv mitologikussága is továbbíródik a Gyönyörű apokalipszisben, amire a Beney Zsuzsától kölcsönzött kötetmottó is rávilágít; többek között ezt illusztrálandó, Fekete felolvasta az O., a Jószerencse és az Erdéj című verseket. Mindhárom vers közös pontja a nyelv „radikális meghajlítása”, kikezdésre. A Jószerencse egyszuszra megírt vers volt, amit Fekete később hangosan felolvasott, majd a ritmizálást úgy módosította, hogy „minél idegesítőbb” legyen. Az Erdéj című vers pedig azért született, mert Feketét idegesíti az a „székelykedés”, amivel visszaélnek, valamint az etnoromantizálás és a túlzott büszkeség. Ezért ezen paneleket egy ironikus hangvételű, székely megszólalásmódot imitáló versbe foglalta. Ugyanakkor a humor és az irónia mellett fontos az enigmatikusság és az értelmezési rejtekajtók, és a koncepciópillérek is: a kötet nyitó- és záróverse is a halálról szól, ezeken alapul a metafizika felé nyitó köznapiság, ami a többi szöveg sajátja. A struktúra kérdése újra felmerült: a József Attila-i „a líra logika, de nem tudomány” bon mot kapcsán a prímszámokkal jelölt cikusokra terelődött a szó; Fekete elárulta, a számmisztika minden kötetében fontos szervezőelem, illetve Szegő faggatására bevallotta, matematikából mindig négyes volt iskolásként (a romániai tízfokú értékelési skálán – a négyes kb. kettes-hármas érdemjegynek felel meg az ötfokú skálán), cserébe irodalomból tízes.

Ezt követően Fekete felolvasta a Búcsú című Talponálló-verset, majd ezen alcímű szövegekere terelődött a szó. Fekete elárulta, a kötetből ezek készültek először leghamarabb. A prímszámok fontosságára visszatérve kifejtette, hogy ezt Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéből eredezteti, ahol a Mesijás nevű karakter egyfajta prímszám: önmagában áll, nem osztható senkivel, egyedül van szeretetlenségében. A Mesijás is olyan dolgokat mond el környezetéről, amiket senki más, mert vagy evidens, vagy szégyellik. A versek is az „író szégyeneiből” dolgoznak többek között, ahogy arra egy Cioran-mottó is rámutat. Emellett a ciklusszámozás a hiányokra is reflektál, azaz ezek a történetek valahonnan ki lettek emelve, a köztük lévő helyet pedig ki lehetne tölteni valamivel.

Ezután a mottókra terelődött a szó, hiszen a kötetet egy oldalnyi mottó nyitja különböző személyektől, valamint a versek is számos különféle szerzőtől kölcsönöznek mottót. Fekete szerint ezek fontos fogódzók, irányadók, mellékutak lehetnek az olvasóknak. Számos erdélyi név is felbukkan e szerzők között; Fekete megosztotta realizációját, mi szerint az elmúlt hét évben legalább tíz fontos erdélyi irodalmár hunyt el; bizonyos versek nekik állítanak hommage-t.

Zárásként épp a kezdés került szóba, azaz a kötetcím; hiszen egyetlen versnek sem a címe, a kötetben pedig „a világvége inkább topográfiai, mint metafizikai”, fejtette ki Szegő. A címadás a mindenséggel függ össze; az apokalipszis a lét természetes állapota. Azért gyönyörű, mert véletlenül születünk meg, de kész, komplex génekkel, tapasztalat előtti tudással, belekerülünk a kulturális-szociális játszmák hálójába, melynek érintkezési pontjain történik az a nyolcvan év, ami az életünk, a mi gyönyörű apokalipszisünk – a kötetben ez vonul végig egy fiktív életen, ami nyomokban valóságelemeket is tartalmaz. A struktúra ugyanis némileg rejti az alanyiságot, a biografikusság a pillérek mögött rejtőzik; egyszerre van egy állandó jelenlét és egy inkognitó. Az olvasó Fekete szerint nem referenciálisan kíváncsi, sokkal inkább magára a szövegre, a kötetegészre, ahol a versek folyamatosan utalnak egymásra, hálózatosan kapcsolódnak. Ezért a könyv bárhol felüthető, mindenhol középpontja van.

Miután kiderült, hogy Fekete Vince nem ír drámát, ha pedig prózát ír, abból is vers születik végül, felolvasta a Spektrum, a Luxor és a kötetzáró Álomszer című szövegeket az est befejezéseként. Igyekeztem viszonylag gyorsan megvenni és dedikálni a könyvet, de mire odaértem, már tisztességes sor alakult ki a pódium előtt.

Fotók: Hornyák Adrienn / Magvető