Peter Holtz – részlet

V. könyv

Tizenhatodik fejezet

Amelyben Peter tanulmányi kirándulást tesz (Nyugat-)Berlinben. Logikusan megalapozott okfejtések a (keleti) márka és a (nyugati) márka árfolyamáról. Szolidaritás a kapitalista rendszer egyik áldozatával.

Az, hogy megválasztották Joachim Lefèvre-et a CDU elnökének, fontos részeredmény volt. A következő lépés az alapos rendrakás az Otto Nuschke Házban. Minden változtatásról időben kell gondoskodnunk. Ha csak a pénzügyeket nézem, egy katasztrófa. És az elnökség bebetonozott funkcionáriusai még mindig azt hiszik, hogy az újraválasztással túl vannak a nehezén.

November 20-án, hétfőn jelenik meg Lefèvre utoljára a bíróságon ügyvédként. Utána felmentik. Ezért is választom ezt a napot nyugat-berlini tanulmányi kirándulásom dátumául, noha nem éppen ehhez van most a legnagyobb kedvem. Csak hát nem várhatom el másoktól, hogy közvetlenül szerezzenek benyomásokat a kapitalizmusról, ha én magam vonakodom megtenni ugyanezt.

A Népi Rendőrség treptowi körzeti irodáján a befizetett illeték ellenében beütik a kiutazási engedély pecsétjét a személyi igazolványomba. Mint minden reggel, ezúttal is elkészítem a két sonkás szendvicset magamnak. A vizes kulacs mellé csak esőkabátot teszek be a hátizsákba, és S-Bahnnal utazom Prenzlauer Bergbe. A Bornholmernél kezdek, onnan szándékozom félkörívben délnyugat felé haladni.

Azok közül a határőrök közül, akikkel szeptemberben ismerkedtem meg, senki nincs szolgálatban. Nem kell várakoznom, egy pillantás a személyi igazolványomba, egy pillantás a szemembe, barátságos biccentés, és máris a senki földjén vagyok. Bárcsak szigorúbban ellenőriznének. Ki tudja, manapság mi mindent csempésznek át a határon lelkiismeretlenül!

Elhatározom, hogy öntudatosan fogok fellépni a nyugati oldal egyenruhásaival szemben, és hogy nem fogok mosolyogni. Más turisták megelőznek. A két Mercedes taxitól csupán pár lépés választ el. Arra számítok, hogy rám kiáltanak és visszaparancsolnak. Megállok. Sőt, meg is fordulok, de nem leszek tőle okosabb. Ameddig a szem ellát, nincs senki, akinek megmutathatnám a személyi igazolványomat.

Az első üzlet megtekintésekor még a kezemben tartom az igazolványt. Újságokat és folyóiratokat kínálnak. A polcok túlzsúfoltak. Az eladónőnek sápadtszőke a haja és le van barnulva, mintha tengerparti nyaralásról jött volna. A Neue Zeit iránt érdeklődöm.

Annyira már nem új, mondja az eladónő, beleszív a cigarettájába, és arra az óriás formátumú újságra mutat, amelyet már Lefèvre-ék étkezőasztaláról ismerek.

– Nincsenek vele jó tapasztalataim – mondom, és nyomatékosan megismétlem az újság helyes nevét. Az eladónő így is feltűnően barátságosan viselkedik velem. Ezeket valószínűleg arra képezték ki, hogy megnyerjenek maguknak minket, NDK-s polgárokat.

Mielőtt nekilát keresni a Neue Zeitet, a cigarettáját egy átlátszó és majdnem teli hamutartó peremvájatába nyomja. Nemhogy nem találja a Neue Zeitet, még be is vallja őszintén, hogy soha nem hallotta ezt a címet. Második vizsgakérdésem a Neues Deutschlandra vonatkozik, ezt a lapot szintén nem tartják, pont erre számítottam. Ebben a pillanatban szemembe ötlik egy színes akt fotográfia, amely az egyik folyóirat teljes címlapját kitölti. Az eladónő figyelmét nem kerüli el a tekintetem.

– Szeretne belenézni? – kérdezi, és már nyújtja is utána a kezét.

– Nem, köszönöm – mondom gyorsan. – Ilyesmi nálunk is van.

– Tényleg? – A sok dohányzás ellenére feltűnően fehérek a fogai.

– Igen, akit érdekel az ilyesmi, talál akt fotográfiákat a magazinokban, ám azok művésziek, magas művészi színvonalúak.

Beleszív a cigarettájába, elnyomja, a füstöt a pultra fújja. Köszönetet mondok, és elbúcsúzom tőle.

– Viszlát! – mondja ő, mintha naponta megfordulnék nála. Ezeknek a kereskedőknek itt a határ közelében sikeresen a fejükbe verték, hogy barátságosnak kell lenniük. Nálunk sajnos ezt is elmulasztották.

Tetszenek a zöldségesboltok, amelyeket nyilvánvalóan kivétel nélkül külföldi üzletemberek működtetnek. Valóban bámulatos, milyen széles áruválasztékkal várják a vásárlókat, még az évnek ebben a szakában is.

Legalább minimális előkészület jót tett volna ennek a tanulmányi kirándulásnak. Több járókelőt is meg kell szólítanom, hogy megkérdezzem őket, merre találom a városközpontot. Sőt, egy ízben véletlenül olyanokat találok megszólítani, akik szintén tőlünk mentek át, állítólag barátokat látogatni. Majdnem két órámba telik, míg megtalálom az első, historikusan érdekes épületet: egy kis, U alakú kastélyt, amelynek megtekintésében azonban acélkerítés gátol.

Azután tágas térre érek, amelyet többsávos, közlekedési lámpákkal ellátott körforgalom foglal el. Közepén pompás talapzaton oszlop van felállítva, amelyet aranyozott angyal koronáz. Az oszlop oldalán lévő, szintén aranyozott, függőleges rudakat először díszítésnek nézem. Közelebbről megtekintve azonban ágyúcsöveknek bizonyulnak, aranyozott ágyúcsöveknek! Remélem, a lehető legtöbben észreveszik ezt a mieink közül! Ha igen, akkor igazán nincs mit bizonygatni a porosz militarizmusról és Nyugat-Berlinnek ehhez a vészterhes örökséghez fűződő viszonyáról. Továbbhaladva, a széles sugárút végén megpillantom a mi védfalunkat, mögötte a Brandenburgi kaput. Azonnal elfog a honvágy. Hirtelen értelmetlennek érzem, hogy itt mászkálok, ahol nem ismerek senkit, ráadásul úgy, hogy otthon bőven lenne dolgom. Beletelik egy időbe, amíg keresztülmegyek a Vadaskerten, ahogy itt a városi parkot nevezik.

A középső széles sétányon, a két sáv között meglátok néhány padot, és úgy döntök, pihenőt tartok. Megérdemeltem a szünetet. Találok is helyet egy idősebb férfi mellett, akinél lomokkal megrakott, kerekes kiskocsi van. Térdemen a hátizsákkal, jó étvággyal falatozni kezdek. Mivel padszomszédom a szeme sarkából figyel, de többszöri biccentésemre sem reagál, feléje nyújtom a nyitott kenyeres dobozt.

– Tessék – mondom neki. Habozik. Én se fogadnék el azonnal bármit egy idegentől. Ám állhatatosságom elnyeri jutalmát. Keze – amelyen feketék a körmök, és amúgy is sötét a kosztól, ráadásul dagadt, mintha meg lenne fagyva – lassan a másik szendvics felé nyúl. Hüvelykujjával megemeli a felső kenyérszeletet, és beleharap az alsóba, abba, amelyiken a sonkaszelet van. Alsó állkapcsa vízszintesen mozog, mintha harapás közben folyton kicsúszna a helyéről.

– Ízlik? – kérdezem tőle, hogy ne üljek ott némán. Felém fordul. Válasz helyett alaposan, szemérmetlenül végigmustrál. Nemcsak a szája, arcának egész alsó fele reszket evés közben.

– Van valami csodálkoznivaló rajtam? – kérdezem végül. Úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdést. Jó lenne inni valamit. De akkor őt is meg kéne kínálnom, amitől azonban visszatart a szája sarkában összesűrűsödött nyál.

– Te meg honnan jöttél? – szegezi nekem a kérdést, amikor már szedelőzködöm.

– Berlinből – felelem. Persze ez nem elégséges válasz Nyugat-Berlinben.

– Az NDK fővárosából – teszem hozzá.

Kifejezéstelen arccal bámul rám. Éppen meg akarom ismételni valamivel hangosabban, amikor ő lassan és élvezettel, mintha cukorka lenne a szájában minden egyes szótag, megismétli: – Az NDK fővárosából. Az NDK… – rág egy darabig, egyúttal levegő után kapkod, és közben így folytatja: – Aszongya, a fővárosból jön! – Bólintok.

– Berlin-Treptowból.

Mintha megrohannák az emlékek. Talán a szeme is megtelik könnyel? Vagy nevet? – Valóban: rázni kezdi a nevetés.

– Annyi a te fővárosodnak, mi? – üvölti, és teli szájjal nevet, mintha a leghátsó, elfeketedett fogcsonkot is látnom kéne a szájában, meg a péppé rágott kenyeret a sonkadarabokkal. Egy könnycsepp keres utat magának az arcán.

– Annyi! Befellegzett a szép Endékának! – Köhögőroham fogja el, kenyérdarabkák röpködnek szanaszét a szájából.

Megőrzöm a nyugalmamat. Fel vagyok készülve a provokációkra, noha csalódást kelt, hogy olyasvalaki provokál, aki láthatóan a proletariátushoz tartozik. Ám a kapitalista rendszer már olyannyira megalázta, hogy a lumpenproletár szintjére aljasodott, aki odaadja magát egy lyukas garasért még akkor is, ha azzal a saját elemi érdekeit árulja el. De nem akarok előítéletes lenni és ellenségnek beskatulyázni. Történeti összefüggésében kell megértenem őt, e társadalom termékeként, és megértetnem vele, hogy kik az ő valódi ellenségei. Ezért hát ülve maradok. Szájába tömi a sonkás kenyér maradékát, szabad kezével megtörli a száját.

– Na és mit vettél az ajándék száz maciból, mondjad.

– Nem vettem semmit – felelem.

– Nem vettél semmit? Nem létezik! Mindenki vesz itt valamit.

– Mit vennék?

– Hát nálatok nincs semmi se. Azért is jöttök ide mind.

– Van nálunk mindenből elég – mondom. – Az imént evett meg egy vajas-sonkás kenyeret. Azért az nem „semmi”, ahogy maga mondja.

– Hohó, bepöccenté’? Mondjam szépen, „köszike”, pacsit is adjak? Vagy adjam vissza? – Felém nyújtja a felső kenyérszeletet.

– Nem, szívesen adtam magának a szendvicsemet. Csak azt mondom, hogy ez nem semmi, ahogy maga állítja.

Megint rám néz. – Ha nem veszel semmit, nekem is adhatod.

– Mit adjak magának?

– Hát a száz macit. Amit kaptatok tőlünk csak úgy. Vennék rajta valami szépet.

– Sajnálom, de nekem nem kell a maguk fizetőeszköze.

– Nem vetted át?

– Arra várhatnak, hogy én átvegyem.

Egy ideig hallgatunk. Nincs cipőfűző a cipőjében. Zoknit sem látok a lábán.

– Nem akartalak megbántani – szól végül szinte barátságosan, és beleharap a vajjal vékonyan megkent másik kenyérszeletbe. – Kösz szépen a szenyót is. Ha neked nem kell, a kedvemér’ átvehetnéd mégiscsak azt a száz macit.

– A nyugdíjából nem tud megélni?

– Milyen nyugdíjból? – kérdezi, és rám bámul.

Micsoda ostoba hibát követtem el! Nyilván lényegesen idősebbnek néz ki, mint ahány éves. Már éppen megkérdezném tőle, mivel foglalkozik, de még időben visszafogom magam, mert eszembe jut, hogy itt munkanélküliség van, és ezzel a kérdéssel csak újból megszégyeníteném.

– Mi? – kérdezi, holott nem is mondtam semmit.

– Mennyit adnak itt a papírhulladék kilójáért? – A kocsira mutatok, amelynek a szélein körben kikandikál a sok újságpapír. Nem érti a kérdést? Elmagyarázom neki, hogy nálunk egy kiló papírhulladék tizenöt pfenniget ér, az üveg darabja ötöt. – A legtöbbet – folytatom – a fémhulladékért adnak. De az már alig van. Gyorsan elviszik. Újság és üveg mindenütt van.

– Elhozod nekem a száz macit? – kérdezi.

– Nem – felelem. – Nem szabad. Ez egy trükk. A maguk adójából fizetik, de csak az üzletemberek húznak hasznot belőle, meg elcsavarják vele a polgártársaink fejét. Háromszor is nemet kellene mondania mindenkinek!

– Micsoda egy dilinyós vagy te – dünnyögi maga elé.

Nem győzte meg az érvelésem. Teljesen nyilvánvaló, hogy az agymosás, amiben évek óta részesül a sajtójuk által, a világos gondolkodás lehetőségétől is megfosztotta. Nekem azonban nem csalódottnak vagy sértődöttnek kell lennem emiatt, hanem csak jobban kell érvelnem. Másfelől elhamarkodott lenne beszámolnom neki a hazánkban végbement forradalmi átalakulásokról; arról, hogy a hatalmat, amely papíron már a miéink, most valóban megragadjuk.

– Tudja, mit fogunk most csinálni? – mondom inkább. – Adok magának ajándékba húsz márkát, húsz NDK-márkát.

Előveszem a pénztárcámat, boldogan, hogy ilyen gyorsan találtam meggyőző megoldást. Tényleg van még benne két tízes. Átnyújtom neki.

– Mit kezdjek ezzel? – kérdi.

– Bevásárolhat vele az NDK-ban. Csodálkozni fog, mi mindent kap érte! Így a gyakorlatban tapasztalhatja meg, hogy nálunk nemhogy nem semmi sincs, hanem az, amit maga semminek nevez, sokkal több, mint ami itt van, ahol húsz nyugati márka a mi fizetőeszközünkhöz képest tényleg semmi.

Még mindig nem érti, pedig igazán az ő nyelvén és világosan fejeztem ki magam.

– Tessék – noszogatom. – Próbálja csak ki! Garantálom, hogy a mi köztársasági márkánkkal háromszor annyi élelmiszert tud vásárolni, mint a magukéval.

Lassan kinyújtja a kezét a két tízesért.

– Ez itt Clara Zetkin – mutatok az arcra, miközben nézegeti a bankókat. Nyújtja vissza, de én már nem veszem el.

– Ne legyenek skrupulusai – mondom, és nagyvonalúan legyintek. – Kőműves vagyok, a fizetésem több is mint elég. És ha ott akar maradni nálunk, mert mi megvalósítottuk a munkához és az ingyenes egészségügyi ellátáshoz való jogot, tehát hogyha rendbehozzák a fogát és állást talált magának, akkor talán eszébe jut majd, hogy ez a húsz márka változtatta meg az életét. Nálunk mindenkire szükség van! Viszontlátásra.

Felállok, és búcsúzóul kezet nyújtok neki. Időbe telik neki, míg fölemeli és a kezembe helyezi a jobbját. Ragacsos a keze. Mégis hosszan szorítom. Tudnia kell, kik az ő valóságos szövetségesei.

Nádori Lídia fordítása.
Az eseményen való részvételt itt lehet jelezni.
Fotó: Bach Máté