Pedro Almodóvar a nemzetközi filmfesztiválok meghatározó alakja, amelyeken művészetét rendre elismerik, és személyét tisztelet övezi. A velencei filmfesztivál esetében sincs ez másképp, olyannyira, hogy idén az Isabelle Huppert elnökségével összeült zsűri a spanyol rendező első angolul forgatott nagyjátékfilmjének, A szomszéd szobának ítélte oda a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt. A Tilda Swinton és Julianne Moore főszereplésével készült mű hamisítatlan Almodóvar-darab, ugyanakkor korábbi filmjeihez képest jóval visszafogottabb alkotás, melynek harmadik szereplője az elkerülhetetlen halál.

A spanyol mester vizuális világában és témájában sokszínű életművét a markáns formanyelvi eszközök használata mellett elsősorban a nők bonyolult lelki világának a kutatása jellemzi. A szomszéd szoba (The Room Next Door) melodrámai fordulatoktól mentes cselekményében két középkorú nő barátságára fókuszál, és őket kísérve merül el az önkéntes halál témájának mélységeiben. Almodóvar színészei ezúttal angol nyelven szólalnak meg és fogalmazzák meg kételyeiket életről és halálról. A forgatókönyvet Almodóvar írta Sigrid Nunez 2020-as What Are You Going Through című könyve alapján. Nem ez az első alkalom, hogy a rendező nem az anyanyelvén forgat, tavaly a cannes-i filmfesztiválon mutatta be Az élet szokatlan ösvényei című rövidfilmjét, melynek főszereplői Ethan Hawke és Pedro Pascal voltak.

A szomszéd szoba érzékeny kamaradrámájában a Tilda Swinton által megformált Martha a New York Times haditudósítójaként bejárta az egész világot, most végstádiumú rákban szenved, alternatív gyógykezelések utolsó reménysugarait kergeti, miközben legbelül készül a halálra, és ehhez keresi azt a lelkitámaszt, aki majd segíteni fogja őt terve kivitelezésében és mellette lesz az utolsó napokban. Az író, Ingrid szerepében Julianne Moore elfogadja rég nem látott barátnője döntését és megígéri, hogy támogatja őt.

Martha és Ingrid a közösen eltöltött hetekben felidézik addigi életük fontosabb szakaszait és szereplőit, így tudjuk meg, hogy Martha fiatalon szült és lánya apja a vietnámi háború után a poszttraumás stressz áldozata lett. A beszélgetések során kirajzolódik a két nő személyisége és életfilozófiája.

Martha nem akar meghalni, de olyan életet sem akar, melyben fokozatosan veszíti el a kontrollt teste felett, míg már végképp nem ismer magára.

Ingridet érzelmileg megviseli a felelősség terhe és a tudat, hogy örökre elveszíti barátnőjét, ambivalens gondolatait mégis elfojtja, és mindent megtesz annak érdekében, hogy Martha kívánsága teljesüljön.

Almodóvar filmje parafrázisa Bergman Persona című filmjének, melyben szintén két nő köré szerveződik a cselekmény, és a művészet is hangsúlyos szerepet kap. Martha és Ingrid értelmiségi körökből érkeznek, ezért a szellemi impulzusok legalább annyira szerves részét teszik ki mindennapjaiknak, mint az emberi kapcsolatok ápolása, azonban Martha állapota miatt a könyvek és a filmek az idő szűkösségére hívják fel a figyelmet. A nő félretett könyvek és félbehagyott filmek armadáját hagyja sorsukra.

Eduard Grau operatőr hű marad a spanyol rendező stílusjegyeihez és élénk – főként lila és piros – színekbe öltözteti a közelgő halált. A gondosan megkomponált közegben mindkét színésznő minimalista eszközökkel dolgozik és költözik be Almodóvar finom humorral átitatott világába, különösen Tilda Swinton nyújt lecsupaszított és érzékeny alakítást a maga androgün mivoltában, Julianne Moore pedig melegséggel és empátiával tölti meg közös jeleneteiket.

A szomszéd szobához hasonlóan a halál témája uralja Pablo Larraín Maria című életrajzi filmjét is, amelyben az amerikai first lady, Jackie Kennedy és Diana hercegnő után a chilei származású rendező Maria Callas életének utolsó napjait eleveníti fel, egyúttal lezárja az ikonikus asszonyok életét bemutató trilógiáját. A címszerepben Angelina Jolie-val bepillantást nyerünk a primadonna mentális és testi küzdelmeibe, ahogy reményvesztve próbál visszatalálni egykori bálványozott önmagához, és az operához, amely oly sokáig az életet jelentette.

A Jackie, a Spencer és A diktátor (El Conde) nyomdokaiba lépve szintén a velencei filmfesztivál versenyprogramjában debütált a Maria, melyet Larraín részben Magyarországon és magyar stábbal forgatott le, Budapest impozáns épületei és klasszicista stílusú utcái elsősorban Párizst jelenítik meg, ahol Maria Callas a halála előtti éveket töltötte. Betegen és magányosan, az ódon bútorokkal berendezett bérlakásban mindössze olasz házvezetőnője, Bruna (Alba Rohrwacher) és inasa, Feruccio (Pierfrancesco Favino) volt társa és bizalmasa, valamint a múlt szellemei látogatták meg a gyógyszerek okozta bódulatban, például nagy szerelme, Arisztotelész Onasszisz, akit Callas csak Arinak hívott, és akivel botrányoktól hangos viszonyt folytatott. A görög hajómágnás felesége végül nem Maria Callas lett, hanem John Kennedy özvegye, Jackie.

A Maria a korábbi két biográfiai művel ellentétben nem korlátozódik adott időintervallumra, hanem flashbackek alkalmazásával egy hét leforgása alatt felidézi az énekesnő egész életének meghatározó és emblematikus momentumait, a sikerhez vezető út akadályait és győzelmeit. Így a teljes életutat felölelő elbeszélésben kirajzolódik, hogy az amerikai születésű, de görög származású Maria Callas hogyan vált az operaáriák világhírű sztárjává, és mi vezetett csillaga kihunyásához.

Larraín filmjében Maria fénye megkopott, alig eszik és a nyugtatók rabja, minek következtében holdkórosként lebeg képzelet és valóság között.

Az őszbe borult Párizs utcáit járva színházi életképek kísérik, valamint a csak a fejében létező riporternek mesél gyerekkoráról, szerelmeiről, sikereiről és kudarcairól, őszintén vallva önmagáról.

A Maria a magánéleti bonyodalmakon túl bemutatja az összetört dívát, akit foglyul ejt La Callas mítosza, a tökéletes szopránhang bakelitlemezeken őrzött bizonyítéka és a megannyi emlékezetes címszerep, ezáltal Maria saját eszményképének áldozatává válik. A tükörből más néz vissza rá, és tudja, hogy a következő felvonás a halál lesz.

A trilógia befejező darabja minden eddiginél konvencionálisabb Larraín-rendezés. A formabontó megoldások helyett a hősnő egyéni kálváriája kerül előtérbe, a rendező így állít emléket a milliók által csodált Maria Callasnak, akinek az opera volt a kezdet és a vég.

Képek: La Biennale di Venezia