Az irodalom mint termék

A második nap első beszélgetésének résztvevői Mán-Várhegyi Réka, Fancsali Kinga, Mechiat Zina, Ilosvai Eszter és Pászthy-Lénárt Flóra, a téma az irodalom és a kapitalizmus viszonya, illetve az alkotás mint termék kérdése. Az irodalom piacosítása kapcsán Mán-Várhegyi a 2010-es évek elejét említette akként az időszakként, amikor hangsúlyosan felmerült az igény, hogy az irodalmat vonzóvá tegyék egy szélesebb közönség számára is, például zenei betétek bevonásával az irodalmi felolvasóestek programjaiba.

Mechiat elmondta, könyvének megjelenésekor kezdett el tudatosan gondolkozni saját brandjének kiépítési mechanizmusain. Ugyan a témákat nem a feltételezett népszerűségük szerint választja meg, mégis él a közösségi média adta kommunikációs platformokkal, amennyiben azok segítenek eljuttatni szövegeit az olvasókhoz. Az irodalmi utómunka megkönnyítésének érdekében például előírt magának olyan kommunikációs paneleket, amelyekkel komfortosan érezte magát és tudta róluk, hogy nem visznek majd el túl nagy teret a valódi tartalomtól.

Erre reflektálva Ilosvai elmondta, az ideális helyzet az lenne, ha valakinek szerzőként lehetősége lenne arra is, hogy ne adjon interjúkat, ha nem akar, valamint, ha az íróknak nem kellene önmagukat reklámozó termékekként működniük.

Pászthy-Lénárt szerint az irodalom alapvetően buborékokban termelődik, amelyet bizonyos műfajok – például legutóbb az autofikció – képesek áttörni. Kifejtette a szövegek esztétizálásának problémáját, amelynek oka az, hogy egy képzőművészeti tárgyat és más vizuális alkotásokat sokkal egyszerűbb eljuttatni a vizualitáson alapuló közösségi médiában, mint egy fehér alapon fekete betűkből álló formátumot.

Fancsali annak problémáját emelte ki, hogy a szépirodalmi szöveg sokszor nem piaci alapon (termékként), hanem a közösségi médián feltűnő, kontextusból kiragadott idézetként jut el a felhasználókhoz, akik sokszor meg is elégednek ennyi irodalmi tartalom fogyasztásával. Továbbá kifejezte a csalódottságát annak tekintetében, hogy az irodalom munkajellege a mai napig nincs elismerve és kellőképpen értékelve. Mechiat ennek kapcsán azt emelte ki, hogy az a fajta elmélyült figyelem, amelyet a versolvasás igényel, hiányzik az emberekből, mivel teljesen megváltozott annak a módja, ahogyan befogadjuk a különböző kulturális tartalmakat.

Abúzus, trauma, terápia 

A következő beszélgetés az irodalmi közegben jelen lévő visszaélésekről folyt, Deres Kornélia, Ferencz Mónika, Somorjai Réka és Szili Noémi részvételével. Elsőként Ferencz kifejtette, sokszor az az alapvető probléma, hogy nincsen tisztázva, mi számít visszaélésnek, illetve az, hogy a potenciális abúzus elszenvedője számára nem áll rendelkezésre egy segítő háló, amelyet igénybe vehet, ha szüksége van rá. Szili szerint központi kérdésként fel kell tennünk, hogy szeretnénk-e olyan közösséget, amelyben mindenki biztonságban érzi magát, és készek vagyunk-e arra, hogy meghallgassuk azokat, akik nem.

Deres kiemelte egy etikai kódex megfogalmazásának szükségességét, amely aztán egy működő eljárásrenddel és protokollal tenné megragadhatóvá a visszaélések ellen történő fellépést.

Hozzátette, a fókuszt az áldozatokra és az ő élményeikre kell helyezni, nem pedig az elkövetők lelki világára; majd azon kell gondolkozni, hogyan lehet létrehozni olyan biztonságos, megtartó közegeket, amelyekben ezek a tapasztalatok nem, vagy minél kevesebbszer termelődnek újra.

Somorjai szerint a felelősség egyénileg is terheli az embereket, elvégre amíg a nők elnyomására bevett zsargonokat használjuk fel újra és újra, addig kulturális szinten sem működhet a változás.

Továbbá szóba jött a női terek megalakulásának fontossága, amelyek segíthetnek a prevencióban azáltal, hogy biztonságos közeget biztosítanak a kardinális témák megfogalmazására, amelyek később képesek lesznek átszivárogni az általános diskurzusba.

A nap utolsó beszélgetése során az irodalomírás, mint szakma és terápia kérdéséről Szűcs Anna Emília, Seres Lili Hanna, Vados Anna, Bán-Horváth Veronika és Pásztor Andrea beszélgetett.

Kezdetben előjött a naplóírás tevékenységének témája, amelynek kapcsán többen is kifejtették, nagyon különböző gyakorlatról van szó, mint a szépirodalmi alkotás esetében, annak ellenére, hogy Seres például megjegyezte, amiatt, hogy átitatja az életét az irodalom, már a naplóírást is a szintaktikára odafigyelve végzi.

Annak kérdésére reflektálva, hogy szembeállítható-e egymással a terápiás írás és a szépirodalmi alkotás, Pásztor elmondta, szerinte a legfontosabb különbség a nyelvi-poétikai kidolgozottság, amely az irodalmi mű sajátja, míg a terápiás írás nem igényli meg ezt a fajta koncentrációt és megszerkesztettséget.

Seres kifejtette, a túlzott mennyiségű traumairodalomra hivatkozva előítélettel élnek azzal szemben, pedig inkább az a helyzet áll fenn, hogy mostanra sikerült felszabadítani ezeket a narratívákat a tabusítás alól.

A traumairodalommal kapcsolatban felmerült a távolsági pozíció kényszere a szerzőknél, akik esetleg csak akkor érzik publikálhatónak a munkájukat, ha sikerül megalkotniuk egy metanarratív síkot a téma számára. Ennek kapcsán Szűcs felhozta az angolszász irodalmi hagyomány példáját, amelyben szerinte jobban megengedett a személyes tapasztalatok nyílt megjelenítése. Irodalom és terápia kapcsolatát illetően Bán-Horváth megjegyezte, letagadhatatlan az összefüggés a kettő között, mivel az irodalom létrehozása és befogadása is önismereti utazás.

A személyesség kapcsán Vados elmondta, saját tapasztalata alapján akkor tud elengedni egy szöveget, ha előbb képes azt egy távolsági pozícióba helyezni önmagától. Számára a jóga által saját testének megtapasztalása segített abban, hogy a szövegtől különálló létezőként tudja biztonságos pozícióból tudja érzékelni önmagát.

Végezetül a költői és írói identitásról, illetve az öndefiniálás nehézségéről volt szó, amelynek kapcsán Seres megjegyezte, a legtöbbet ezekkel a címkékkel a szépírók szoktak bajlódni, mert ők félnek leginkább a hozzájuk társított esetleges jelentésektől és elvárásoktól.

Ezzel véget ért a beszélgetéssorozat, kezdődtek a koncertek, azonban az elmúlt két nap egyértelműen megmutatta, mennyire fontos a platform biztosítása az egy szakmán belül nőket érintő kérdések, állítások, problémák és panaszok megfogalmazásának érdekében, ahhoz, hogy létre jöhessen a szolidaritás és lehetséges legyen a rendszer szintű változás.