Nők az irodalom peremén

Az első beszélgetés témája a klasszikus női irodalmi hagyományok, azon belül is a trauma és a függőség, és az azokhoz való viszonyulás a 21. században, illetve az alkotás kérdése a gyerekvállalás mellett; a résztvevők Kali Ágnes, Halász Rita, Tóth Réka Ágnes, Zilahi Anna és Sárkány Tímea. Ferencz kezdésként felvetette a női alkotókhoz társított szenvedés és szuicid hajlam hagyományát, illetve annak kérdését, hogy ezzel ellentétben milyen női képek megkonstruálására van lehetőség és szükséges-e egyáltalán ezeknek a sémáknak az újradefiniálása. 

Kali szerint elsőként felismerni és problematizálni kell a berögzült szerepeket, úgy látja, irodalom és függőség témájában a nők kezdeményezték azt a fajta diskurzust, amely egy lehetséges mód lehet a férfi művészekkel összefonódó addikció hagyományának lerombolására.

Azonban megjegyezte, az egészséges életmód előtérbe helyezése is átbillenhet a kényszerességbe. Sárkány úgy látja, hogy az elmúlt húsz évben a test tematizálása leginkább a betegségnarratívák megragadásában volt észlelhető, míg az utóbbi években ezek átbillentek az egészségnarratívák felé. A függőséget tekintve hozzátette, az irodalmi közegben és közösségekben való részvétel sokszor jár együtt az alkoholfogyasztással, amely addig egy nehezen megtörhető hagyományként van jelen, amíg az irodalmi tér leggyakrabban a kocsmákba szerveződik ki. Kérdésként merül fel persze, hogy milyen más terekbe lenne kiszervezhető az irodalom? Tóth ennek kapcsán felhozta annak problémáját, hogy egy gyerekes nő számára mindenképpen leszűkülnek a szociális terek, ami miatt nehezebben találja meg a kapcsolódási pontokat, kikerül a körforgásból, és magányos szerepben kell helytállnia.

Zilahi a reproduktív munka mentén behozta a gondoskodást, mint leginkább nőkre háruló szerepkört, főleg, amióta a szociális ellátó- és egészégügyi rendszer egyre kevesebb állami támogatást kap. Nemrégiben a nagyanyja ápolásán keresztül saját maga is megtapasztalta azt, hogy milyen megterhelő ezzel a fajta munkával összeegyeztetni az írást, amennyiben időt vesz igénybe, és teljesen másfajta tudatállapotot idéz elő, mint amit az alkotás megkövetel. Kiemelkedő olvasmányélmény volt számára Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet című könyve, amely az író demenciával diagnosztizált édesanyjáról, illetve otthonápolásáról szól. 

Kiemelten fontosnak tartja ezeknek a tapasztalatoknak az irodalmi reprezentációját, amennyiben ez formálhatja azt, ahogyan a társadalom viszonyul a láthatatlan munkához, illetve kapcsolódási pontokat nyújthat azok számára, akik emiatt perifériára kerülve érzik magukat az alkotó közösségekben.

Erre reagálva Tóth felhozta, mennyire nem megszokottak az anyák számára elérhető ingyenes, nem piaci alapon szerveződő közösségek, amelyek képesek kapcsolódási pontokat biztosítani hasonló élethelyzetben lévő nők számára. A kirekesztettségérzet és perifériahelyzetbe való kerülés problémáira reflektálva Halász megjegyzi: valóban nehéz benne maradni nőként az irodalmi nyilvánosságban, tapasztalata alapján sokan tűnnek el egy kötet után. Hozzáteszi, nem mindenkinek való, hogy folyamatosan szövegeken dolgozzon, teljesen érthető, hogy egy kötetet megír valaki, majd más módon folytatja tovább a kreatív munkát.

Ezt követően Ferencz feltette a kérdést, ki mennyiben érzi felelősségének az irodalmi hagyományt, illetve azt, hogy saját műveikben megjelenítsenek női témákat, mint például a korábban említett láthatatlan munka.

Zilahi azt emelte ki, hogy egy diszkurzív problémáról van szó, és fontos, hogy ezekről a témákról jó minőségű irodalmi művek jöjjenek létre, amelyeknek központi állításait a szerző a szélesebb diskurzus részévé teheti a későbbiekben.

Még hozzátette, lényeges, hogy ezekhez a tapasztalatokhoz ne kizárólag a gender felől közelítsünk. Azt az elmondása szerint káros gyakorlatot, hogy a klasszikus irodalmi hagyományhoz képest állapítunk meg női irodalmat, dekonsturálni kell, és helyette úgy olvasni ezeket a könyveket, mint emberi sorsok és tapasztalatok reflexiói, elvégre nem azért női tapasztalatok ezek, mert a nők szeretnék őket kizárólag magukra vállalni, ezt a berendezkedést az intézményrendszer és a patriarchális kapitalista termelési logika kényszeríti ki.

Az elismerés hiánya

Pár perc szünet után rögtön elindult a nap második beszélgetése, az irodalmi díjak igazságosságának, illetve a díjazási rendszerben felállított női-férfi kategóriák szükségességének kérdéséről. A program meghívottjai közül ezúttal csak ketten, Horváth Györgyi és Szőnyi Judit tudtak eljönni az eseményre. Kezdésként Horváth bemutatta saját kutatását, amelynek fókuszában a 2020-ig kiosztott irodalmi díjak nemek közötti eloszlása állt.

Az eredményen világosan látni lehetett, hogy nők sokkal kevesebb részben kapnak elismerést az irodalmi munkájukért.

Elmondta, a „díjmonitoring” programot azért kezdeményezte, hogy meg lehessen figyelni, milyen mértékben és meddig emelkedik a nők számára kiosztott elismerések száma. A kutatás egyértelműen kimutatta egyrészt a női szerzők, másrészt a nőknek kiosztott díjak és ösztöndíjak számának emelkedését. Horváth emellett kifejtette annak a problémáját, hogy a díjak odaítélésének folyamata legtöbbször nem transzparens módon zajlik, ezáltal nem lehet belelátni, milyen mechanizmusok és kritériumok mentén döntenek a kuratórium tagjai.

Szőnyi a pályakezdés felől reflektált a témára, elmondta, úgy érzékeli, hogy nőként több akadállyal kell szembenéznie, mint férfi kortársainak – ezeket ő leginkább az eltérő témaválasztásnak és annak kevésbé komolyan vett státuszának tud be. Hozzátette, azért jelentkezett erre a panelbeszélgetésre, hogy választ kapjon arra, vajon ez valóban egy körülírható probléma-e, és nem csak az ő egyéni meglátása.

Ferencz arra volt kíváncsi, hogy a díjazási rendszer igazságtalan működésének felismerését követően milyen módon lenne lehetséges annak megreformálása.  Horváth szerint már az előrelépésnek tekinthető, ha felismerjük a problémát, és kiemelt helyet biztosítunk számára a diskurzusban. A változást az akadályozza, amikor valaki kitart amellett, hogy nincsenek előítéletei, és kizárólag az esztétikai minőségre hivatkozva részesít előnyben egyes írókat.

Úgy gondolja, célként a szövegismeretet érdemes kitűzni, annak érdekében, hogy a díjak kuratóriumainak tagjai változatos módon olvassanak kortárs irodalmi felhozatalból, a szerzők nemétől függetlenül.

Ferencz felhozta annak kérdését, hogy meddig elvárható a transzparencia gyakorlata a díjazási folyamatokban, amelyet tekintve Horváth megemlítette a brit Booker-díjat, mint teljesen átlátható és tiszta kritériumok mentén működő bírálati eljárással rendelkező honoráriumot. Azonban a végső lépésekre még itt sem derül fény, Horváth szerint ezen a ponton már bizalmi alapon döntenek, a bíráló mindenképp a szubjektivitás falába ütközik. Azonban attól még, hogy beismerjük a szubjektivitás kikerülhetetlenségét, a feladatunk olyan mechanizmusok beépítése a díjak odaítélésének folyamatába, amelyek azt a legkisebb mértékig csökkentik.

Fotó: Mariia Kashtanova