Ha már a zenekarok nem csaptak azonnal a közepébe, hát csapjunk mi. Az előzenekarok jól megvárattak minket - állítólag lerobbant a busz. De legalább a nyári üresjárat után kárpótolt a közönség mérete - nem mindennapi látvány kis túlzással többszáz fekete öltözékbe bújt hosszúhajú, pláneként egy helyen. Viszont ezek után már nem különösebben nonkonformizmus a nonkonformizmus, szóval a vártnál jóval kevésbé tudta megdobogtatni a szívünket a még zenementes metál-légkör. Inkább az járt a fejünkben, vajon a Nile hoz-e olyan pólót, amire el tudnánk verni fáradtságos diák/rabszolgamunkával megkeresett pénzünket. Az est legmókásabb élménye pedig az volt, hogy az egyetlen igazán szimpatikus merch-póló már ott virított Lányi Dániel barátomon (fotók)…

A másik vicces tapasztalat egészen más volt: ki gondolta volna, hogy azon a koncerten, ahol a death metál legebb előadója lép fel, a közönség fele inkább a Belphegorra kíváncsi? Ezzel persze nem a belga black metál formáció ellen beszélek - a fanok igényesség-prioritás aránya rémített meg. Igaz, a Belphegor legalább másképp kommersz black metál együttes, mint mondjuk a botrányos kiállásáról híres Gorgoroth, de a Nile színvonalához képest még így is eltörpül. Hogy leegyszerűsítsem a black metál szféra Belphegor oldalára eső, és az attól távolabb álló előadók különbségét: a Kisstől egyesek az arcsminket és az alternatív-megbotránkoztató imázst örökölték, mások a bőrnadrágot és a dögös-kemény kiállást (ami persze szigorúan képletesen értendő!). Ez nagyjából leírja a műfajon belüli érdeklődés irányát: vannak együttesek, amelyek inkább egy imázsra, zenei tartalomra koncentrálnak, míg másokat inkább (és hagyományosabb módon) a zene "fizikai" része érdekli. A Belphegor tipikus példája az utóbbinak.

01

02

05

06

07

08

09

11

12

13

Gyors géppuska-dob, melodikus betétek, rögtönzés-szerű szólók, persze abból a rekedtes, reszelős fajtából: ezen a ponton már Iron Maiden és nem Gorgoroth, de továbbmennék. Nem kötik magukat a sötét-extrém körök kedvelt idoljaihoz, szimbólumaihoz, így inkább nihilisták mint "sátánisták" (és ez is képletesen értendő), szóval a pentagrammák/fordított keresztek aránya megfelelően konvergált a nullához. A deviancia csúcsa itt az volt, amikor az énekes - a mellettem állókat idézve - egy fetish "szopómaszkot" húzott a fejére. És ez természetesen a közönséget igencsak elbűvölte: a metál-villák felmutatási aránya máris 20%-al magasabb volt. Pont azt kaptuk az együttestől, amit vártunk: extrém volt, kemény, hol zúzott, hol nem - a többit mindenki tudja, aki hallott már valaha blacket (www.myspace.com/belphegor - aki még nem tette volna, most tegye meg!).

A svéd Grave ezek után szinte üdítő volt: elméletileg dallamosabb death metáljuk valahol a Belphegor hangulati masszája és a Nile szigorú, feszes húrzenéje között van. A zene nagyon emlékeztet a Vader lánctalpcsörgés-érzetű dobjaira, végletekig lehangolt öblös gitárhullámaira és rekedt szörnyénekére - valami olyan, ami az embert előbb emlékezteti száztonnás tankok csatájára, mint egy langyos metálszámra.

01

02

03

A gyakorlatban azonban a hangok nagy része elveszett a torzításban, az ének pusztán távoli kiabálásnak tűnt - lehet, ez az élmény csak az első sorokban állóknak szólt. Mi sajnos nem engedhettük meg magunknak, hogy hátrább álljunk, hiszen a következő együttes már a Nile volt. Így visszagondolva őszintén sajnáljuk, hogy nem tettük meg - lassan napok óta a Grave zenéjével fekszek.

Mint mondtam: a Nile a death metál Iron Maidenje. Egyike azon kevés zenekaroknak, akik szinte méltatlanul semmitmondó, egyszerű nevet választottak maguknak - ezzel együtt pedig egyike azon kevés zenekaroknak, akik még így is hatalmas elismertséget tudtak kiharcolni (ki gondolta volna 20 éve, hogy egy együttes pl. Metallica vagy Death néven a metal legismertebb előadói közé fog tartozni?). Az ortodox rajongók előszeretettel magyarázzák a névválasztást egy egyszerű adomával: a Nile, mint zene és folyó is "ősi" folyamként ragad el. Ha megálltuk mosolygás nélkül, akkor gondoljunk bele a következőbe: a metál zenei brutalitását a legtöbb előadónál rendkívül sablonos módon az albumokon rothadó hullák száma jelzi. Minél több a zombi/vér/vámpír/szörnyalak, annál keményebb zenére számíthatunk.

A Nile ilyen tekintetben is kivétel: az "ősi folyam" és a zombimentesség leginkább az együttes kelet-orientáltságával fonódik össze. Az együttes ugyanis azon kevés zenei projektek egyike, ahol a metál legextrémebb válfaját keleties hangzással (a hangskála és a motívum-rendszer is közel-keleti, sőt mi több: óegyiptomi!) teszik ütőssé. Hogy hány hasonló tény miatt lehetne a Nile-t a legegyedibb metálegyüttesek közé sorolni? Aki ismeri, szereti a bandát, annak a kérdés minden bizonnyal költői - aki pedig nem, az szeresse meg!

Nile - Sarcophagus

Hasonló formátumú előadóknál illik egy keveset beszélni a zenekar tagjairól is: sorban elsőként a basszusgitáros vonult fel a színpadra. Érdemes tudni róla, hogy - homályos okok miatt - nem tagja hivatalosan a zenekarnak. Sok presztízsvadász zsenit láttam már az A38 színpadán, viszont hasonlóan nagyképű zenekari taggal még nem volt dolgom (szó se róla: ha Axl Rose vagy Dave Murray megteheti, a Nile tagok miért ne?). A Dallas Toller-Wade - Karl Sanders páros megjelenésekor a közönség hatalmas ujjongásba kezdett, mutatva a zenészek formátumának nagyságát - majd egy sor pacsi után megjelenik a banda fiatal görög dobzsenije, George Kollias is. Bemutatkozásképp csak úgy kedvtelésből olyan sebességgel, lendülettel szólaltatja meg a lábdobokat, amire nagyon kevesen képesek a világon. Ráadásul ehhez olyan elképesztően komplex díszítések járulnak, ami miatt ütős-műveltség nélkül is azt tudom mondani, hogy a Nile dalaiban vannak a legjobban megírt dobtémák - és ezzel szeretnék eloszlatni minden tévhitet a death metállal kapcsolatban: a lényeg nem az erő vagy a sebesség, hanem ezeknek hogyanja, illetve tálalása.

01

02

03

05

07

08

09

10

11

12

13

A Nile esetében ez a következőt jelenti: a gitárok iszonytató lendülettel tekernek ugyan, de ezt olyan arabos cirádákkal színesítik, amelyek először egy furcsán torz kígyóbűvölő oboa-klarinét játékot juttatnak eszembe… A Nile esetében a technikásság szemléletes bemutatására a valaha volt leghíresebb gitárszimulátor-játékot, a Gitar Hero-t kell elővennem. A Gitar Hero lényege, hogy a játékkonzol gitárján eljátszhatjuk a világ leghíresebb rock/metál számait. Metallicától Guns n’ Rosesen keresztül Slayerig mindenben kipróbálhatjuk magunkat - kis hackkel még Nile-t vagy Nechrophagistet is lehet hozzá szerezni. Nos, a legjobb játékosok, a legnehezebb szinten már csak vért izzadva tudják eljátszani a heavy metál nagyok számait, a Nile-hoz viszont szinte már hozzá sem tudnak szagolni, annyira elképesztően összetett. Ez az igényesség az, ami a bandát kiemeli a fellépők sorából.

Hogy a Nile Iron Maidenségének egy más jelentéssíkját is megmutassam: a közös a két előadóban az, hogy mindkettő ugyanúgy képtelen kitörni saját (a Nile esetében valóban egyedi) stílusából. Sokan ezért jegyzik meg, hogy felesleges új albumokat írni - a korábbiak már úgyis vittek mindent. Ugyan a 2007-es Ithyphallic nem volt kevésbé zseniális, mint a talán legkultikusabbnak számító lemez, a Black Seeds of Vengeance (2000), de több sem volt annál. És ezért arattak nagyobb sikert a régebbi albumok slágerei: külön öröm volt, hogy nemcsak sok régebbi számot játszottak, de közöttük még az objektíven legérdekesebb, extrásabb kettőt is, az epikus hosszúságú (tizenkét perces) Unas, Slayer Of The Gods címűt (híres ambientes betéteiről), és az egyenesen doom metal Sarchophagust. Persze nem hiányzott a csúcsalbum, az Annihilation Of The Wicked klipesített és címadó dala és a "közönség-énekeltető" Black Seeds Of Vengeance sem. Úgy látszik, a Nile is tisztában van saját Iron Maidenségével.

A koncert végső soron olyan volt, amilyen az utolsó album lett: hibátlan, azaz a lehető legkevesebb, amit egy ilyen zenekartól akaratlanul is elvár az ember. "Csak" 100%, amikor egyes lemezek 120-at is jelentettek valamikor…