Az ’50-es évek Mexikóvárosában játszódó történet rögtön anakronisztikus szerzői gyakorlattal kezdődik, amikor felcsendül a Come As You Are a Nirvanától és az All Apologies Marigold és Sinead O’Connor előadásában. Luca Guadagnino már a zeneválasztásban jelzi, hogy filmje túllép a regény szövetén, az író élete, valamint más alkotókra tett hatása szervesen kapcsolódik a cselekményhez, amely finoman elejtett utalásokkal összegzi Burroughs munkásságát. A Queer az író debütáló önéletrajzi ihletésű könyvének, a Junkie-nak a folytatása, azonban – feltehetőleg az explicit homoszexuális tartalom miatt – csak 1985-ben jelent meg. A regény hányattatott sorsához hozzátartozik, hogy Burroughs akkor vetette papírra, miután végzetes kimenetelű Tell Vilmos-mutatványt játszott a feleségével, és a tárgyalásra várt. Ahogy David Cronenberg 1991-es Meztelen ebéd című bizarr agyszüleményében, úgy a Queerben is megjelenik ez a morbid életrajzi elem. A kanadai rendező ambiciózus Burroughs-adaptációja referenciapontként szolgálhatott Guadagnino számára, ugyanis a hallucinogén anyagok (heroin, ayahuasca) tudattágító birodalmában a film élesen leválik az addig esszenciálisan a rendezőre jellemző formáról, melynek következében a fejezetekre tagolt történet szövete fellazul, elmosódnak a határok képzelet és valóság között, nemcsak a karakterek lépnek ki a testükből, hanem az univerzum is kitágul.

A Queer főszereplője Daniel Craig magányos, ám öntudatos William Lee-je, aki éjszaka az utcákat rója, a Ship Ahoy nevű bárban egymás után kéri az italokat és kívülállóként nézi, ahogy pereg előtte az élete, majd egyéjszakás kalandokban keresi a vigaszt és a pár percnyi törődést.

Egy nap a tömegben kiszúrja a fiatal és jóképű Eugene Allertont, aki azonnal megbabonázza és vágyai tárgyává válik.

Allerton eleinte kíváncsian figyeli Lee olykor szánalmas próbálkozásait a hódításra, míg végül beadja a derekát és felmegy a lakására, ahol alkoholtól megrészegülve egymáséi lesznek, azonban ez a csillapíthatatlan vágy és vonzalom egyoldalú, Allerton sosem lesz igazán a férfié. Lee szeretné őt megérinteni, de túl nagy közöttük a szakadék. Szeretné őt megismerni, hallani a gondolatait, de Allerton közömbös marad és kalandnak fogja fel románcukat.

Luca Guadagnino mestere a másik után való epekedés és az érzékiség megragadásának. Mexikóváros vibráló színekben kel életre, szinte a bőrünkön érezzük a tűző napsütést és a nyakunkon gyülekező izzadságcseppeket, a nyelvünkön a mezcal füstös ízét, az orrunkban a cigarettát.

A viszonzatlan szerelem témáján keresztül a Queer a heroinfüggőség és a szexuális orientáció témáját is taglalja. Lee azért hagyta maga mögött Amerikát, mert Mexikóban szabadon lőheti magát heroinnal és bátran felvállalhatja homoszexualitását. Vele szemben Allerton queersége nincs nyíltan kimondva, és éppen ez a bizonytalanság taszítja Lee-t kétségek közé; mindenkire féltékeny, aki szelíd tekintetű szépfiúját megkörnyékezi. Közelebb akar kerülni hozzá, ezért elhívja őt egy dél-amerikai utazásra, ahol azonban nem jut heroinhoz, és súlyos elvonási tünetek jelentkeznek nála. Lee feltett szándéka, hogy az őserdőben rálel az úgynevezett yagéra, ismertebb nevén ayahuascára, amitől azt reméli, hogy pszichedelikus élmény által találja meg a válaszokat a kérdéseire. Ekkor mintha egy másik filmet néznénk, megváltozik a tónus, és az erre fogékony néző a karakterekkel együtt adja át magát a tudatmódosító főzet mozgóképes kivetülésének.

Lee és Allerton – akárcsak a Challengers fináléjában Art és Patrick – eggyé válnak, nem tudjuk, hogy hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik.

Lee végre a lelkéig hatol Allertonnak, azonban a közös immerzív élmény nem azt a feloldozást eredményezi, amelyben bízott. Lee a szívét adja Allertonnak, amelyet aztán darabokban kap vissza.

A lüktető, szexi és stílusában provokatív Challengers után Guadagnino ismét Justin Kuritzkes forgatókönyvíróban találta meg szellemi partnerét, akivel együtt transzportálták Burroughs felszabadító irodalmát a vászonra. Visszatérő operatőre, Sayombhu Mukdeeprom kamerájával a Szólíts a neveden taktilis vizuális miliőjét festette meg, ugyanakkor a film szürreális mivoltának köszönhetően a kísérletezésre, experimentális képalkotásra is bőséges lehetőség kínálkozott. A zeneszerzők ismét Atticus Ross és Trent Reznor voltak, de ezúttal a duó a dübörgő technozenét karcos jazzdallamokra cserélte.

A Queer nemcsak Luca Guadagnino szerzői életművében nyit új fejezetet, hanem Daniel Craig karrierjében is, aki bézs öltönyben, fedorával a fején és szemüvegben is megőrzi maszkulin attribútumait, miközben hitelesen artikulálja érzéseit a homoszexualitással kapcsolatban és vetíti ki a világtól való elidegenedését. Filmbéli partnerét az amerikai Drew Starkey alakítja, aki némileg a háttérbe szorul és nem tud kellőképpen elmerülni karaktere mélységeiben. Enigmatikus alakként mozog Lee történetében, aki eszköze lesz annak, hogy megértsük a főhős kábítószerekhez fűződő rabságát és magányát. Mellékszerepekben feltűnik még Jason Schwartzman, aki humort csempész a komor, melankolikus hangulatú filmbe, illetve a dzsungeles részben szerepel a szinte felismerhetetlenségig elmaszkírozott Lesley Manville.

A szicíliai születésű rendező remekül ragadja meg Burroughs és a beat irodalom fesztelenségét, aminek következménye, hogy a Queer epizodikus felépítése egyenlőtlen, és a narratív kohézió gyengül. Éppen ez a káosz öleli át a film egészét, és olyan elementáris filmélményben részesít, melyre egy darabig még biztos emlékezni fogunk.

Képek: Yannis Drakoulidis