Az egyetemes formán túlcsorduló világ a formátlanság és radikális plaszticitás jegyeit mutatja fel.[1] Erre a totalizálhatatlan és antropocentrikusan megragadhatatlan lágy rendezetlenségre használja Nemes Z. Márió tanulmányában a hiperkáosz kifejezést, egy olyan filozófiai fogalmat, amelyet Quentin Meillassoux vezetett be a kortárs filozófiába. Azonban a hiperkáosz nem csak a valóság vagy a vibráló materaialitás sajátja Juhász Ferenc költészetében, hanem a művet, mint olyat is jellemzi. Juhász költészetében a modern egészlegesség és rendszerezés mellett számos helye van a partikularitásnak, a differenciának és az elkülönböződésnek. A hiperkáosz és a végtelen komplexitás, valamint a barokkos bőség ezeket a sajátos verstesteket is jellemezni fogja. Azt is mondhatnánk, hogy Juhász epikus lírájában kifejleszt egy olyan versformát, amely közelít a materialitáshoz, miközben mimikriként visszaveri annak rendezetlenségét. Nem csak arról van szó, hogy roppant kifejezők a különböző listák, litániák, felsorolások, költői képek, hanem hogy a vers maga telítődik azzal a deterritorializálódó lágy materialitással, amely az egész lírai projekt mélyrétegét alkotja.

A juhászi kozmoszábrázolás túlmutat, mind az antropocentizmus által meghatározotott humanizmuson, mind a modernitás programján.  Az inorganikus vitalizmus rámutat, hogy az életmű mélyrétegét áthatja az anyagnak és a valóság egészének egy radikálisan nonmodern felmutatása. Míg a modern esztétikai ideológia „az emberi tudás egészét összegyűjthetőnek, rendezhetőnek és megformálhatónak tartja”, addig a nonmodern barokkaotikus, szférikus juhászi lírában bőven van hely a hiperkáosznak, a formátlan lágyságnak és a megformázhatatlan, visszafoghatatlan burjánzásnak.[2] Esszénk célja ezen rendezhetetlen, megformálhatatlan hiperkaotikusság vizsgálata, egy olyan burjánzó plasztikusság feltárása, amely az élet és az élettelen határait is dekonstruálja.

A hiperkáosztól az embert és az üres formát egyaránt megkívánja menteni a modern esztétikai megközelítés. Azonban a juhászi barokkos nyelv izgalmasan megtestesíti „a Forma és Formátlanság közötti burjánzást.”[3] Így a Forma és Formátlanság, a rendezettség és a hiperkáosz közti perspektíva váltások okán megállapítható, hogy „költészetantropológiailag a Juhász szövegek kifejezetten hasadtnak mondhatóak.”[4] A már-már materiálissá és szétfolyó anyagisággá váló tömör, barokkos epikus verstestet Nemes Z. szerint a deterritorializáció és a felbomlás jellemzi. Mint Nemes Z. megjegyzi a juhászi époszok „az ideológiai Alany által humanizált és az inorganikus vitalitás által dehumanizált” művek.[5] Csábi is utal nagyszerű tanulmányában arra, hogy „e költészeti projektnek szemére is hányták, hogy elemberteleníti a költészetet.”[6] Azonban ez az elembertelenítés a valóság kozmikusságának hatására, valamint a visszafoghatatlanul burjánzó és annak mimikrijeként funkcionáló nyelv hatására megy végbe.

Az inorganikus plasztikus szétfolyó teljesség a Formátlanság ideán túli valóságosságát tárja fel, a hiperkáosz heterogenitását. A juhászi líra nonmodern mélyrétegét „az antropocentrikus redukción túlmutató,” a valóság heterogenitását deklaráló „anyaggyönyör” adja. Az anyag extatikus formálása vagy Jane Bennett kifejezésével élve vibrációja túlmutat az emberin, de az organikusság határain is, hiszen a „nem-humán ágensek és heterogén leendések burjánzása az organikus kód szétírásával fenyeget.”[7] Az organikusságból is kivezet a nonhumán ágensek és heterogén materialitások extatikussága. Meglátásunk szerint Juhász művészetének valódi ontológiai tétjét az anyaggyönyör és a materialitás extázisa, egy sajátos inorganikus vitalizmus adja, mégis megjelenik a modern lírai hagyomány a mű felszíni rétegein, hiszen az organikus kódot szétfeszítő materiális burjánzást „az antropomorf Alany hisztérikus retorikával egyre újabb heroikus-tragikus Emberiség-himnuszokkal próbálja ellensúlyozni.”[8]

Ezen totalizálhatatlan, sematizálhatatlan rendezetlen hiperkáosz, mint „az állandó megérkezésben lévő végső idő” alapvetően bizonytalanítja el az antropocentrikus szuverenitást.[9] Az antropocénben feltűnő metaválság, valamint általánosabban a létet átitató deterritorializáció és felbomlás, amely az inorganikus vitalizmus sajátja, valójában kikezdi és elbizonytalanítja a humanizmus és a modernitás világmegváltó és valóság rendszerező projektjeit. A végső idő Juhász esetén természettudományos, geológiai, földrendszertudományos és kozmológiai színt kap. Így egy sajátos antropocén vagy nonmodern apokaliptikusság alkotja Juhász válság-lírájának plasztikus mélyrétegeit.

A világ formátlansága és radikális plaszticitása meghalad minden antropocentrikus formázhatóság igényét. A bevezetőnkben már használtuk erre a lágy rendezetlenségre és komplexitásra a hiperkáosz kifejezést. A juhászi monstruózus szövegtest is megidézi a valóság ezen hiperkaotikusságát. De mit is értünk ezen kifejezés alatt? Mit jelent a hiperkáosz, mint ontológiai és a kortárs filozófiában egyre inkább alkalmazott kifejezés? Hogyan kapcsolódik ez a fogalom a kortárs kultúratudomány posztantropocentrikus fordulatához? És nem utolsósorban, hogyan jelenik meg a hiperkáosz Juhász Ferenc költészetében.

A hiperkáosz fogalma a kortárs filozófia radikálisan realista és anti-korrelativista fordulata során jelent meg Queintin Meillassoux nagyhatású munkássága hatására. A francia teoretikus szerint, ha lebontjuk a szubjektivitás–objektivitás korrelációt, a helyén üres halmazként megmarad az abszolútum megüresedett helye, amelyet tetszés szerint bármivel feltölthetünk. Mit jelent ez a feltöltés vagy betöltés? Vajon ez az emberi akaratnak vagy valamilyen isteni beavatkozás-utáni vágynak megmaradása? Vagy csupán arról van szó, hogy ha a tudat és a valóság nem korrelálnak, akkor tulajdonképpen bármi megtörténhet? Meillassoux filozófiája következtében lehetővé válik a gondolatnak a világtól való teljes és maradéktalan leválasztása, mint a racionalista filozófia irracionalizmusba történő inverziójának legfontosabb lépése.[10] Arról van szó, hogy a valóság és annak materialitása, radikálisan ősrégi anyagisága megelőzi nem csupán az emberi tudatot, hanem bármilyen tudatot. Tehát egy tudat-előtti materialitás létét olvashatjuk ki a meillassoux-i anti-korrelativista filozófiai törekvésből. Mindez azt jelenti, hogy az a valóságot jellemző a lírai alany által nem rendszerezhető hiperkáosz megelőz minden tudatosságot. Nem csupán a lírai alany vagy a modernitás esztétikai programja vall csődöt a valóság tobzódó, vibráló heterogenitásával szemben, hanem minden rendszerező elv, hiszen a materialitás, az arché-fosszília megelőz minden tudatot. Mindehhez a juhászi líra inorganikus vitalista olvasata kiegészül még egy lényegretörő és megkerülhetetlen aspektussal. Álláspontunk szerint az aranyló lágyság a juhászi anyag fogalom mélyrétegeiben nem csak a hiperkáosz-jegyében megelőz minden tudatot és nem korrelál semmilyen tudattal, hanem magát az életet, mint olyat is megelőzi. Az inorganikus vitalizmus hiperkaotikus materialitása megelőzi a tudatot és az életet is. Ez a posztantropocentrikus perspektíva felfigyel az anyag tudat és élet előtti és azt megalapozó vibrációjára. Nem lehet rehumanizálni vagy a korrelativizmus csapdájába ejteni a valóság hiperkáoszát.

A hiperkáosz akkor azt jelentené, hogy Meillassoux valamilyen posztmodern relativizmust kívánna affirmálni? Aligha lehet erről szó, hiszen egész projektje az abszolútum gondolatának restaurációjára irányul, ami meglehetősen nagy távolságra helyezi őt a posztmodern tábortól. A metafizika-ellenesség nem egyenértékű a szkepszissel: Meillassoux azt kívánja, hogy új abszolútumban, új Istenben higgyünk. Meg kell haladni a régi dogmákat és a folyamatos leleplezést kínáló kritikai gondolkodást egyaránt, máskülönben a filozófiai spekuláció terméketlen zsákutcába kerülhet.[11] Nem tétnélküli relativizmus Meillassoux realizmusa, nem posztmodern nyelvi játékosság, hanem a valóságról ontológia alapjait kívánja feltárni. Ugyanez elmondható Juhász lírájáról, amely ugyan számol a posztmodern nyelvi játékosságával és a modernizmus bizonyos gesztusaival, mégis alapvetően túlmutat ezen irányzatokon. Juhász lírájában, -ahogy bevezetőnkben is már deklaráltuk-, egy a poszthumán valóságot, és az embertől független élet-előtti vagy életen-túli anyag plasztikus víziója rajzolódik ki, amely mégis a valóságról kíván elmondani ontológiai sajátosságokat. Ez az a filozófiai és ontológiai érdeklődés, amelyet több kortárs kritikus és értelmező is észrevett. És erre utal a juhászi nonmodern metafizika arché hármas szerkezete, a világ + világ + mű hármasság, amelyben a valóság és a világ hiperkáosza kerül túlsúlyba, de a mű sem egy rendszerezett kimért antropocentrikusan befogadható a lírai Alany által konstruált szövegkonstrukció, hanem egy monstruózus elefantizmusba hullott poszthumán szövegtest, amelyet átfertőz a világ hiperkaotikussága.

Kulcsmomentumhoz érkeztünk a juhászi líra hiperkaotikusságának feltárása közepette, hiszen a metafizikai arché kettős világ-szerkezetének alapvető jegyeinek feltárása átitatja, sőt átfertőzi a művet jelentő plasztikus és leendésekben bővelkedő szövegtestet is. Meg kell értenünk, hogy hogyan kerekedhet felül a juhászi lírában az inorganikus vitalitás által a dehumanizált, poszthumanisztikus rétegek. Hogyan lép át a valóság hiperkáosza a barokkaotikus bőség által leírható költői projektbe? Csakis Meillassoux hiperkáosz fogalmának megfelelő mélységű olvasatán keresztül érthetjük meg a modern/nonmodern binaritásnál is mélyebb és azt temporális értelemben is megelőző mélyrétegét a juhászi életműnek. A hiperkáosz a bináros világ struktúrán keresztül férkőzik be és fertőzi át az epikus művet, amely ezen hibridizáción vagy átfertőződésen keresztül önmaga is dezantropomorfizálódik. Az olvasót is elragadja és radikalizálja ez a drámai extatikus életmű, amely képes így a valóság hiperkáoszába is berántani.

De mit jelent a posztmodernttől elkülönülő hiperkáosz meillassoux-i projektje és miért fontos elkülönülni az egyszerű relativizmustól és felszínes játékosságtól? Kiszakadva a „nyelvi gettóból” (Harman kifejezése) szét kell áradnia a spekulációnak minél nagyobb felületen: szétrombolva a lingvisztikai korlátoltságot, a filozófusoknak és a költőknek újra merniük kell nagyokat álmodni. Juhász lírájának elementáris erejét éppen a valóság materialitásának és anyagi mélyrétegeinek ezen radikális realista megértése adja. Képesek vagyunk új hibrideket és kiméra-szerű létezőket elképzelni Juhász verseit olvasva, éppen lírájának hiperkaotikus realizmusából adódóan.[12]

Meillassoux nézetében a korrelativizmus által nem kötött új abszolútum nem más, mint a fakticitás, azaz a kontingencia abszolútizálása. Nem mellékes vagy járulékos tulajdonsága a valóságnak a kaotikusság, hanem alapvető meghatározó jegye. Ezért is fontos a juhászi líra kapcsán rámutatni a világ többletére és megragadhatatlanságára. A kaotikusságot nem a lírai Alany csempészi a költeményekbe, hanem a valóságból gyűrűzik át oda. A juhászi inorganikus vitalizmus sem csupán nyelvi lelemény vagy költői eszköz, hanem a valós anyag mélyrétegeit alkotó ontológiai sajátosság. A véletlenszerűség, a kaotizmus ezért nem posztmodern játékosság vagy könnyed költői fogás, hanem a valóságot meghatározó olyan jellegzetesség, amely a kontingencia abszolútizálásából fakad. A világot átható olyan jegy, amelyet Juhász is felismert és feltárt életművében.

A Meillassoux által tételezett új abszolútum kulcsa tehát a fakticitásban mint egyetemes létigazságban rejlik. Felvethető ugyanakkor, hogy a kontingencia abszolutizálása nem rejti-e magában az önmegsemmisítés veszélyét. Ha a szükségszerűség hiánya maga sem volna, a szükségszerűség egyik pillanatról a másikra felbukkanhatna és eltűnhetne a világban. Elvégre, ha semmi sem szükségszerű, még ezen ontológiai alapelv sem tekinthető mindig, minden körülmények között szükségszerűnek. Mi van akkor, ha a szükségszerűség nemléte is csupán átmeneti állapot? Mi van, ha a hiperkáosz is csupán kontingens?  Meillassoux válasza ezen lehetséges ellenvetésre nagyon egyszerű: a káoszt nem a rend vagy a szükségszerűség egyszerű hiányaként értelmezi. A káoszt nem negatív jegyekkel, nem a rend hiányaként közelíti meg. Ebben az apsektusban a meillassoux-i hiperkáosz fogalom ontológiai irányultsága hasonlítható az abszentológia hiány fogalmához. A hiányok és a negativitás középpontba állítása helyett egészen eltérő utat választ a francia teoretikus.

Az abszolútum a káosz maga, ám a rend hiánya átalakulhat bármikor, bármilyen hosszú időtartam erejéig renddé. Így a hiperkáoszban megtalálhatóak relatív stabil, bizonyos temporális viszonyok között állandónak tűnő struktúrák is. A hiperkáoesz értelmében a rend és káosz nem mondanak ellent egymásnak. Mit jelent mindez az inorganikus vitalizmus által áthatott juhászi líra, anyag-koncepció és világ-felfogás kapcsán? Juhász szövegeinek azon enciklopédikus-igényű, rendszerező jellegű felsorolásai, valamint a természeti és társadalmi struktúrák kvázi-stabilitása nem húzza át a hiperkáoszt. Az abszolút, teljes deterritorializáció mellett bizonyos részleges-reterritorializációk is megfigyelhetőek az életműben. A modern / nonmodern dilemmára visszautalva, mindez azt jelenti, hogy Juhász korai költeményeinek szocialista humanizmusa és bizonyos költemények rendszerező-elvű megközelítése nem érvényteleníti saját inorganikus vitalista olvasatunkat, amely az életmű mélyebb struktúráiban meghúzódó leendésekre és plasztikus elrendeződésekre irányítja a figyelmet. Valóban a hiperkáoszra irányul figyelmünk,de mindez nem jelenti azt, hogy megtagadnánk a relatív reterritorializáció és bizonyos fokú rendezettséget az életműtől. Így az ideológiai Alany részleges humanizációs kísérlete nem mond ellent a valóság radikális heterogenitásának. A valóság felszíni részét érinti ezen reterritorializációs kísérlet, amely alatt tovább burjánzik és áramlik a plasztikus hiperkáosz.

De akkor, hogy is értjük a fakticitást, mint abszolútumot Meillassoux filozófiája alapján? Az abszolútum a szükségszerű hatóok abszolút, mindenkor érvényes hiánya, nem pedig valamilyen szubjektív elv kivetítése az univerzumra. Könnyed mozdulattal átlendíti magát a francia filozófus a kontingencia gondolatától az abszolutizált, minden létezőre érvényes ontológiai szükségszerűség hiányáig. Mindez azt is jelenti, hogy a juhászi nonmodern metafizikai triádban helyes a világ felülemelkedése a lírai Alany és végsősoron az Ember felett is. Nem az emberből és nem a lírai érzékenységből származik a hatóok abszolút hiánya, a fakticitás egyetemessége, hanem a valóság hiperkaotikusságából. Mint írja Meillassoux, „az abszolútum a pillanatnyi állapotomnak bármely más állapotba történő lehetséges átmenete, méghozzá értelem nélkül.”[13] Semmi sem rendelkezik szükségszerű értelemmel. Egyfajta bizarr karteziánus gondolatkísérlet eredményeképp pontosan amiatt tudjuk értelem nélküliként felfogni a világ totalitását, mert képesek vagyunk legalább elgondolkodni az elgondolhatatlanról, mint létlehetőségről. Abból, hogy lehetségesként gondolhatjuk el az elgondolhatatlant, Meillassoux azt az abszurdként ható tézist vezeti le, mely szerint ezen elgondolhatóság (az elgondolhatatlanság elgondolhatósága) szavatolná „a valóság értelemnélküliségét.”[14] Elgondolható az elgondolhatatlanság, mert igazolható módon a materialitás megelőzi a gondolatot. Nem korlátozza a korrelativizmus béklyója a valóság tomboló sokrétűségét.

Ebből is következik, hogy a hiperkáosz értelmében a valóságot leendések és furcsa transzformációk hatják át. Ezért Juhász költészetének inorganikus vitalista olvasata különös figyelmet fordít a leendésekre, az anyag plasztikus és változékony mélyrétegeire, a hibriditásra és a különös metamorfózisokra. Azonban ebből az is következik, hogy a Mű sohasem lehet képes teljesen befogadni a valóság ezen változékonyságát. A fakticitás, mint abszolútum nem teszi lehetővé, hogy a lírai Alany rögzítse vagy lejegyezze a valóság egészét. A legteljesebbnek ható juhászi felsorolás és enciklopédikus kimerítően ható lajstrom sem képes visszaadni a valóság kontingenciáját. Az anti-korrelativizmus egy sajátosan radikalizált formáját mutatja be Meillassoux, amikor a minden gondolatot és elméletet megelőző arche fosszíliákról ír.

Azonban felmerülhet egy érdekes dilemma Meillassoux filozófiája kapcsán. Ha a végesség gondolatából, méghozzá az értelem végességének felismeréséből származtatható afféle karteziánus tézisből indul ki, ez nem mond-e ellent a korrelativizmus meghaladásának mint célkitűzésnek? Ha egy, a racionalitás által szavatolható abszolútumot keresünk, ez a keresés szükségképpen visszavezet hozzánk, bizonyosságot kereső lényekhez is. Másképpen kifejezve: „minden keresés voltaképpen mindig is visszaküld a keresőhöz magához is.”[15] Ha a keresés önreferenciális kérdő jelzésnek tekinthető, olyan jelnek, amely nem utal semmire önmagán kívül, miképpen oldható fel az a tátongó szakadék, ami elválasztja a kérdés hermeneutikai megalapozásának jogos igényét a korrelációt meghaladni kívánó realista filozófia követelményétől?

Meillassoux megoldási kísérlete a végesség, mint negativitásnak az elfogadásán és radikális affirmációján alapul. Azért is fontos a francia spekulatív realista filozófus ezen meglátására külön is utalnunk, mert ahogy bevezetőnkben, valamint a halálról szóló fejezetünkből láthattuk, a végesség és a megszűnés erőteljesen hatja át a juhászi lírát. A végesség kortárs filozófiai értelmezésére alapvető szüksége van az inorganikus vitalizmusnak. Ezen a ponton a végesség kapcsán egy kettős stratégia vagy teoretikus út lehetősége sejlik fel. Az egyik a posztumusz poszthumanizmus valamint a halál különös vitalizmusa (nekrovitalizmus) kapcsán felvetett alapvetően materialista elgondolás, amely aláássa az emberközpontúságot. Az embert körülvevő materialitás és az emberi test abjekt szétfolyó maradványként túléli a tudatot és a racionalitást. Ahogy az arche fosszília igazolja a materialitás és a valóság függetlenségét az elmétől, úgy a különböző maradványok rámutatnak az életet követő formálódó és dinamikus valóság lehetőségére. Azonban nem csak a halálhoz kapcsolódó különböző új materialista vagy poszthumanista fejtegetések fontosak az inorganikus vitalizmus számára. Meillassoux a végesség elgondolásán keresztül szabadítja ki a korrelativizmus béklyójából a filozófiát. Ha az abszolútum létére rákérdező szubjektum képes elgondolni önnönmaga halálát vagy hiányát, ez olyan lehetőség, ami belülről szétrohasztja, felrobbantja a korrelativizmust. Az értelem képes elgondolni minden értelem hiányát, tehát nem kizárható az értelem egyetemes hiányának ontológiai posztulátuma: „képesek vagyunk elgondolni – saját létünk értelem nélkülisége okán – egy olyan létlehetőséget, ami képes egészen felszámolni vagy radikálisan átalakítani bennünket. Ha ez így van, akkor ez a mássá alakulás mint képesség nem lehet kizárólag a gondolkodásunk korrelátuma, pontosan amiatt, mert már magában tartalmazza saját nem-létünk lehetőségét.”[16] Ha az értelem képes elgondolni az élet kihalását vagy a szükségszerűség hiányát, ezen lehetőségek már kizárhatatlanok az ontológia köréből. Ezen a ponton is látjuk, hogy a mássá alakulás, a metamorfózis, a radikális transzformáció és hibridizáció nem csupán a korrelativizmusból kiszabadult és a végességet nem csak elgondoló, hanem affirmáló ember sajátja, hanem a valóságé is. Az átalakulás, a mássá válás a valóság ontológiai sajátossága és nem az elmétől függ. Így a plasztikus, folyamatos leendésekre építkező juhászi lírai szövegtest sem a lírai Alanytól függ, hanem a metafizikai arché triád alapján a valósághoz kapcsolódik. A valóság azonban tele van végeséggel, magában rejti a felszámolódás és a radikális átalakulás lehetőségét. Juhász a formátlan hiperkaotikus lírájában teret enged ennek az elnyelődésnek.

Már eleve képesek vagyunk elgondolni a szükségszerűség teljes hiányát, tehát szükségszerűen nem-korrelatív jelleggel kell bírnia ennek az új abszolútumnak.[17] Meglehetősen nagy ugrás ez, de Meillassoux nem tart a merész gondolatmenetektől. A spekulatív filozófia fontos ismérve a gondolkodásra irányuló bátorság, az akár abszurditásig fokozott intenzitás.

Ez a spekulatív és extatikus kísérletezés is összekapcsolja a kortárs realista kultúratudományokat Juhász lírai projektjével. A valóság vadságától megrészegült és hiszterizált lírai alany túlkódolja és túlírja a valóságot is. Azonban az inorganikus vitalizmus meghúzódik ezen lírai szövegtesten belül is. Tehát a halál és a felbomlás nem csupán a világ egyik megkerülhetetlen sajátossága, hanem a szövegtestet is átitatja. Semmi egyébhez hasonlítható módon az emberi gondolat és esztétikai érzékenység  képes elképzelni saját felszámolódását, semmisségét, ürességét. A saját halál elgondolhatósága ontológiai alapelvvé rögzíthető és kitágítható: létezésünk fakticitása, egyszer és mindenkorra adott rögzíthetetlensége olyan szubjektív képzet, amely objektív érvénnyel bír, azaz ontológizálható.[18] A valóság tudattól való függetlensége alapozza meg az inorganikusság és élettelenség elképzelését. Éppen az anyag életen túlisága és a valóság poszthumán jellege garantálja a megszűnés elgondolhatóságát.

Ezért nevezheti magát Meillassoux – teljes joggal – „realistának.” És ezért is nevezhetjük Juhász Ferenc líráját is alapvetően olyan realizmusnak, amely a valóság egy komplexebb és mélyebb rétegét tárja fel. A valóságból származik az inorganikus vitalizmus, és nem a költői fantázia teremti meg. De mit is jelent ez a sajátos új abszolútum, és milyen esztétikai tétje van? A fakticitás abszolutizálásán keresztül megtaláltunk egy olyan abszolútumot, amely nem korrelál a gondolattal (a gondolkodó lény képes elgondolni minden gondolkodó lény kihalását), ugyanakkor egyetlen egy szükségszerű entitást sem tételez.

Az abszolútum: bármilyen szükségszerű létező hiánya. „A mi abszolútumunk”, fogalmaz Meillassoux, „alapvetően semmi egyéb, mint a káosznak egy szélsőséges formája, egy hiperkáosz, amely számára semmi sem tűnik lehetetlennek, még az elgondolhatatlan sem.”[19] A hiperkáoesz tehát a káosz egy sajátos, felfokozott és dinamizált válfaja. De mit is jelent a káosz ezen szélsőséges formája, miben tér el a megszokott káosz fogalmainktól? Vajon a juhászi lírában egy a valóság minden területe felett árnyékként megtestesülő hiper-tárgyként tűnik fel a káosz?

Visszatérvén a Meillassoux-i hiperkáoszhoz: a káosz, mint már korábban hangsúlyoztuk, nem minden rend hiányát jelzi, hanem a szükségszerűség abszolút érvényű hiányát. Nem szükségszerű sem a rendezett állapot sem a rendezetlen. A szükségszerűség hiánya jelenti azt a totális fakticitást és kontingenciát amely Meillassoux realizmusának központi sajátosságát jelenti. Mindez a juhászi lírában is alapvetően megjelenik. Az, hogy vannak rendezett, sőt akár enciklopédikusan feltárt vagy modern módon rendszerezett tárgyak és természeti létezők, még nem jelenti azt, hogy ne állná meg a helyét Juhász inorganikus vitalista olvasata. A csillogó ékszerek, mindennapi haszánlati eszközök, természeti jelenségek, különböző állatok sokszor relatíve határozott körvonalakkal vannak megrajzolva. Ez azonban nem valamilyen kozmikus állandó rendet feltételez a hiperkáosz alapján. Hanem azt a kvázi-rendet, amely ideig-óráig fennáll. Ezen átformálódás vagy átalakulás megértésében segít a juhászi ősidő fogalom bevezetőse, amelyet külön fejezetben tárunk fel részletesebben. Elég itt annyit megjegyezni, hogy a temporális struktúrák és időtávok radikális kitolása és dehumanizációja elegendő ahhoz, hogy ezen kvázi-rendeket és stabilnak tűnő struktúrákat elbizonytalanítsa és átrendezze Juhász. Elsőre úgy tűnhet, hogy azt állítjuk, hogy a juhászi lírai kozmoszban szereplő dolgok felszínét adja ez a határozott kontúr, még mélyrétegét inkább a plasztikus lágyság, a leendések változékony világa. Azonban nem ennyire egyszerű a helyzet, hiszen a díszítettség és a felszíni jegyek komplexitása és feltárhatatlansága is jellemzi ezt a lírát. A barokkáosz és a barokkos bőség nem csak a dolgok és a különböző materialitások mélyrétegét jellemzi, hanem felszíni jegyeit is áthatják. Így azt mondhatjuk, hogy Juhász költészetében a mély és felszíni struktúrákat is áthatja a totális deterritorializáció, az inorganikusságba való felbomlás lehetősége, amely azonban nem egy totális leállással vagy passzivitással jár együtt, hanem egy sajátos vitalizmussal.

A hiperkáoszban egyetlen állapot sem szükségszerű, sem a változás, sem az állandóság. Ebben a világképben még a fizikai törvények sem örökkévalóak vagy univerzálisak, mivel minden, ami van, alá van vetve egy átfogó destruktív temporalitásnak. Ezt a temporalitást szavatolja a francia filozófusnál az arche fosszília és Juhásznál az ősidő, amelyet Juhász kapcsán nem szigorúan csak a múlthoz kötünk, hanem a temporális struktúrák ezen radikális dezantropomorfizációjához és extatikus kilökődéséhez. Ezért adhatunk igazat Kerbernek és más kommentátoroknak, akik felfedezik a modern tudományosságra és enciklopédikus rendezettségre való igényt Juhász lírájában. Azonban ezek az ideig-óráig fennálló rendszerek sem tekinthetőek állandónak vagy totálisan stabilnak. A dolgok szivárognak, burjánoznak, kilépnek határozott kontúrjaik közül. Még a természettudományos és fizikai törvények sem tekinthetően teljesen állandóan a hiperkáoszban. Nem csak hogy az arche fosszília vagy az ősidő kezdi ki a fennálló fizikai törvények örökkévalóságát és stabilitását, hanem a különböző mitikus, titokzatos és mágikus feltűnés. Itt nem kizárólag a juhászi lírai vízióra gondolunk, amelyben mitikus lények és titokzatos hibridek tűnnek fel. A spekulatív realista ontológiát például Morton kötetében realista mágiának nevezi, míg Harman a dolgok visszahúzódását ontologizálja. A valóságban szereplő dolgok enigmatikussága és titokzatossága is ellehetetleníti az abszolút univerzális totális fizikai törvényeket. Ezért is hibás Juhásznál külön szakaszokkal elkülöníteni a modernizáló rendszerező indíttatást, és az egész életművet átható, de különösen a 60-70-es évektől felerősödő szürreális barokkos szóbőséget, amely alapvetően a valóság instabilitására és lágyságára utal. Nem mond ellent annak az életmű azon mélyrétegének, amelyet Nemes Z. hiperkáoszként nevez meg, a bizonyos fokú időleges statikusság, stabilitás vagy rendszerezettség.

A hiperkáoszban bármely törvényt bármelyik pillanatban felválthatja egy alternatív törvény, amely az eddig fennálló rendnek az ellentéte is lehet. Tehát az éjszaka sötétje hirtelen a nappal tűző és égető világosságába léphet át, vagy az idő relatív stabil temporális haladása megadhatja magát az ősidő misztikusságának vagy a ciklikusan vagy szférikusan haladó nonmodern temporális struktúráknak. Juhász művészetében nem csak perspektíva váltásokról van szó amikor a közelítések és a kozmikus távolítások váltják egymást, hanem gyakran úgy érezhetjük, hogy az adottnak vagy megszokottnak vélt emberi vagy természettudományos törvények hirtelen összeomlanak vagy radikálisan átformálódnak. Meillassoux megfogalmazása szerint „a kontingencia azt jelenti, hogy bármi megtörténhet, vagy akár semmi sem, ennélfogva az is megmaradhat akár, ami eddig fennállt.”[20] Még a változásnak sincs állandósága. Ebből az is következik, hogy ha a juhászi lírai projektben szinte kizárólag a rendszerező modern hangoltság lenne domináns, akkor sem lenne lehetetlen az a hiperkaotikus, posztantropocentrikus olvasat, amelyre az Inorganikus vitalizmus vállalkozik. A változás sem jelent stabil, állandó struktúrák Juhász művészetében. Nem valamilyen teleologikus haladásról vagy megragadható változási-mechanizmusról van szó, akkor sem, ha a biológiai test működését gyakran mechanisztikus kifejezésekkel fejezi ki Juhász. A változás is változékony, formálódó és így a káosz foka is átformálódhat. A hiperkáosz változási mechanizmussait így relatív rendek és bizonyos feltűnő, hirtelen változások, majd azt követően újabb kvázi stabilitások jelentik, miközben arra is van lehetőség, hogy a káosz hiper-minőséget magára véve totális tombolásba kezdjen. Az az a teljes felbomlást előre jelző apokaliptikus hang az atomfenyegetés árnyékában amúgy is jellemzője a juhászi lírának, ahogy a természet-versekben is folyamatosan benne van az elsorvadás az elmúlás lehetősége, olyan jegyek, amelyek a kortárs antropocén lírában különösen aktuálisnak hatnak.

De térjünk vissza a hiperkáosz temporális elrendeződéseire. A juhászi temporalitásról szóló Ősidő című fejezetünk alapját is a hiperkáosz idő-struktúrája és idő-filozófiája adja. Jelen fejezet nem egy elkülöníthető exkurzus, hanem a juhászi inorganikus vitalizmus egyik központi jegyének alapfogalmát tisztázza. Abból, hogy az idő destruktivitása következtében akár a természeti törvények is bármikor megváltozhatnak, még nem következik, hogy ténylegesen, állandóan meg kell változniuk. A változásnak sincs rendje, ahogy az állandóságnak sincsen. Az egyetlen tényező, ami örökkévaló Meillassoux ontológiájában, az a szükségszerűség temporalizálható hiánya: „egyedül azt az időt nevezhetjük abszolútnak, amely magában hordozza minden meghatározható realitás felszámolásának képességét, miközben egyetlen törvényt vagy értelmet sem követ. Egyedül az értelemnélküliség tekinthető örökkévalónak.”[21] Mindez megmagyarázza, hogy a hiperkáoszt miért használhatjuk a Juhászi lírai kozmológia ontológiai alapjaként. Míg a különböző dolgok, tárgyak, objektumok és anyagok belső elrendeződésére és kapcsolódására a leendés, a plasztikusság vagy a juhászi aranyló lágyság fogalmát alkalmazzunk, addig a valóság egészére a hiperkáosz kifejezést használjuk.

A kontingencia a hétköznapi észlelés keretén belül nem mindig tapasztalható körülmény, mivel az emberi tudat úgy operál, hogy kizárja önmagából a jelentéktelennek vélt zavaró tényezőket. Tehát az antropocentrikus humán-értelmezési keret folyamatos redukció és kizárási-mechanizmusokon keresztül tereli a kontigencia apróbb feltűnéseit. Felfigyelünk-e valaha arra, hogy egy porszem máshogy áll egy fekete szék hátoldalán, vagy hogy az előttünk lévő papírlap izzadság foltja vajon ugyanolyan alakot ölt, mint ahogy azt pár nappal korábban láttuk. A juhászi lírai projekt segíti felszabadítani ezeket a mikro-konzisztenciákat. A korábban jelzett és ontológiai kiindulópontként kezelt hiperkáosz mellé érdemes bevezetnünk a mikro-káosz fogalmát, amely a perspektívikus, drámai módon fókuszáló Juhász költészet kapcsán megkerülhetetlen. A juhászi líra közel juttat bennünket a megszokott emberi szűklátókörűség kapcsán kizárt vagy észre nem vett apró rezdülésekre és jelentéktelennek ható eltérésekre. A valóságot gazdagítja, dúsítja és furcsábbá teszi ez a fajta posztantropocentrikus vagy dehumanizált érzékenység. Azonban ez a hiszterizált, felfokozott drámai lírai nyelv a dezantropomorfizáción vagy dehumanizáción keresztül nem elszegényít, hanem dúsít és gazdagít. A modern visszafogott ökonomizmussal szembeni nonmodern juhászi lírai bőség egyik fontos alkotóeleme a lírai-hiper-fókuszból építkező mikrokáosz.

A különböző mikro-káosz feltűnések észrevétlenül a háttérben húzódnak meg. Ez utóbbiak zajként kódolódnak, és a legtöbb esetben nem regisztrálódnak. Bizonyos helyzetekben viszont felbomlasztódik a lehetséges és a lehetetlen közötti distinkció. Ilyen esetekben képtelenné válunk a valós és a valótlan, a törvényszerű és a törvénytelen közötti megkülönböztetés fenntartására. A hiperkáosz több, mint a mikro-káosz zaj-szerű feltűnéseinek összeadódásai. Elképzelhető olyan állapot, amelyben minden szabályszerűség és rendszer teljességgel felbomlik és összeomlik. Ebben az esetben úgy halmozódnak egymásra az értelmetlen történések, hogy közöttük semmilyen összefüggés sem fedezhető fel. Nem új rend képződik a régi helyében, hanem a teljes alaptalanság és rendtelenség állapota lép fel. Fontos tisztáznunk, hogy a hiperkáosz ahogy a kvázi-rendet vagy a relatív szabályszerűséget is megengedi, ugyanúgy lehetőséget biztosít a totális őskáosz burjánzásának.

Ugyanakkor ez a radikális kiszakadás, - minden törvényszerűség felfüggesztődése -, mint esemény rámutat a saját rendünk törékenységére és alaptalanságára. Az inorganikus vitalizmus egyértelműen a Juhászi líra alapján a valóság plasztikus mélyrétegeire irányítja figyelmét. A deterritorializáció, az inorganikusságban való feloldódás fontos része a valóságnak és a különböző dolognak. A hiperkáosz rámutat az antropocentrikus és modern rend sebezhetőségére. A juhászi lírai nonmodern hiperkáosza folyamatosan a modern rend és a modern esztétikai alapállás és a lírai Alany alaptalanságára hívja fel figyelmünket. Meillassoux alapján bármilyen rend relativizációjával van dolgunk. Azonban a modernitást meghatározó humanista emberközpontú antropo-technikák korában különösen fontos deklarálnunk a juhászi nonmodern líra fontosságát ezen meghaladásra váró alapstruktúrák kapcsán. Az emberi rend, a modern enciklopédikus rendszerezés vagy a modernitás teleologikus projektje alatt a hiperkáosz tenyészik és a materialitás vad vibrációja húzódik meg. Juhász művei visszarántanak bennünket nem csak az életet is megelőző anyag ősidejébe és poszthumán kiterjedésébe. Nem valamilyen radikális vagy hirtelen szakadásról vagy valami forradalomszerű állapotról vagy fordulatról van szó. Maga a humántudományokban egyre meghatározóbb nonhumán fordulat sem erre utal, ahogy Juhász lírájai víziójának mélystruktúrái sem így működnek. Sokkal inkább a valóság elhallgatott, elrejtett, elfeledett rétegeire és ezen valóságszintek mélyebb működésére irányítja a figyelmet. A halál, a különböző jelentéktelen dolog, az emberi test részletei, a távoli csillagrendszerek, apokaliptikus technikai eszközök mind olyan többletet hordoznak, amelyre fel kell figyelnünk. A valóság valójában olyan többlet vagy bőség, amelyre az inorganikus vitalitmuson keresztül hangolódhatunk rá.

A fakticitás abszolutizálása következtében minden lehetővé válik. Törvénytelen események és önálló életre kelő szervek afféle ultrabiológiai nyomokként utalnak vissza az előbbiekben jelzett „törvénytelen időre.”[22] A juhászi lírában is gépiesen zakatoló mechanisztikus szervek indulnak be, miközben a test egésze furcsán vagy egyáltalán nem működik. Világ-szintek és valóság-elemek csapnak össze és húzódnak vissza egymás elől. A perspektíva váltások közepette alámerülünk a bolygó ősmúltjába, vagy vulkánok forró lávájába, vagy atombomba robbanás végtelen tüzében olvadunk fel. A juhászi líra a valóság katlanjába vezet. Azonban nem csak apokaliptikus vagy felbomlasztó események vanna jelen ebben az életműben. Ott van a szerelem, a testi egyesülés a mitikus valóságelemekkel való találkozás extázisa. A létezés végtelen, mérhetetlen öröme, amely szinte felbomlasztja a szervezetet. Olyan szeretetről és vágyódásról, elhivatottságtól és átitatottságtól terhesek Juhász verssorai, amelyek szó szerint fájdalmat okoznak és már-már feloldanak bennünket is ezekben az extatikus érzésekben. Úgy érezhetjük verssorait olvasva, hogy egyik pillanatban csak szemünk jár a hatalmas szövegtestbe beleolvadva, - érezzük, hogy szemgolyónk alig bírja követni az egymás után következő szóhibrideket és végtelen halmozásokat, máskor pedig sorait olvasva azt tapasztaljuk, hogy szívünk érez valami felfoghatatlan mély a szomorúságtól alig különböző örömöt. Azt tapasztaljuk ilyenkor, hogy szívünkön kívül minden más testrészünk megállt vagy leállt volna, míg szívünk valamilyen felfokozott állapotban dobogna. Sőt megnagyobbodott szívünk ultrabiológiai nyomként vagy felsebződő hegként kezdi önmagáról levetkőzni szerv-szerűségét, és jobban hasonlít egy hegyvonulatra vagy összetolódó földkéregre.

A temporalizálható törvénytelenségként lepleződik le, a káosz az időtől elválaszthatatlannak bizonyul. Minden rendszerezető temporális rend csupán időszerűség vagy múlandó struktúra, amelyet körbevesz a fakticitás. Bármi megtörténhet, fennállhat az adott törvény vagy struktúra továbbra is, de hirtelen fel is bomolhat minden. Azonban a temporalitás mellett a juhászi lírában a materialitástól is elválaszthatatlan a hiperkáosz. Fontos rámutatnunk, hogy az arché fosszíliákra alapozódó Meillassoux-i filozófia alapvetően realista és materialista kíván lenni.

Mi a következménye mindennek a létezés ontológiai szintjén? Egyetlen szükségszerű következménye ezen felfedezésünknek a bármely szükségszerű lény létébe vetett hit feladása. Ha a kozmosz egésze a hiperkáosz mint metahelv uralma alatt helyezkedik el, semmilyen létező sem rendelkezhet – legalábbis a maga faktuális létén belül – szükségszerűnek mondható létezéssel. Egyetlen létező sem szükségszerű, egyetlen létező fennállása sem szabályszerű. Megtörténhet, fennállhat, létrejöhet, de nem szükségszerűen. Meglátásunk szerint az inorganikus vitalizmus kiválóan alkalmazható a fennállás szükségszerűségét tagadó spekulatív realizmushoz. Az inorganikus vitalizmus a materialitás szintjén is számol a felbomlás, a szétesés lehetőségével. A különböző hegységek nemcsak megelőzik a tudatot, hanem az életet, mint olyat is. Jelenlegi tudomásunk szerint az univerzum bolygóinak nagyrésze élettelen és nem tartalmaz életet. A valóság nagyrésze élet nélkül is fennáll. Az élet nem alapstruktúrája vagy központi eleme és nem is rendező elve a valóságnak. Az inorganikus vitalizmus nem ellehetetleníteni vagy háttérbe kívánja szorítani az életet, mint olyat, hanem számol ezzel a körülménnyel. Az, hogy a létezés mélystruktúráiban a halál és a szétesés aranyló lágyságként tűnik fel, azt is jelenti, hogy nem szabályszerű vagy szükségszerű bármilyen létező fennállása. A fakticitásra alapozódó hiperkáosz értelmében nem szabályszerű bármilyen létezőnek vagy életnek a fennmaradása.

A szükségszerűség nem létező Meillassoux ontológiájában, hanem a léten kívül fennálló állapot. Erről az abszolút kívülállóságról racionálisan semmit sem állíthatunk, csupán azt, hogy a világ immanenciáján belül a hiperkáosznak minden egyes mozzanata mentes bármilyen szükségszerűségtől. Nincs előre meghatározható teljesen bizonyos szabályszerűség, hiszen nem létezik szükségszerűség sem.

Mindez a juhászi inorganikus vitalizmus szintjén a dolgok bizonytalan és plasztikus ontológiai mélyrétegei kapcsán megkerülhetetlenek. A nyelvi burjánzás által leírt heterogén valóság nem totalizálható és teljesen nem rögzíthető, miközben lehet róla tényeket és állításokat megállapítani. Mint később látni fogjuk a kortárs spekulatív realizmus nem zárja ki a visszahúzódást és a valóságról való állítások megtételének lehetőségét. A Juhász féle leendések és hibrid létezők nem korlátozzák vagy némítják el a lírai hangot, hanem hiszterizálják és felfokozzák. Ez a vibráló materialitásból származó transzállapot alapvetően meghatározza Juhász művészetét. De a bizonytalanság, a zavarosság vagy a mikro és hiper-káosz közötti perspektíva váltások nem hallgattatják el költőt, hanem valójában a materialitás változékonysághoz hasonló mágikus szótermelésre késztetik. Ilyen szempontból a nonmodern metafizikai triád kettős világ-szerkezete olyan szinten fertőzi át a művet, hogy az mimikriként lép fel a valósággal szemben.

Azért is használjuk Juhász lírája kapcsán Nemes Z.-hez hasonlóan a hiperkáosz kifejezést, mert a felszínen feltűnő megszokott formavilágok, struktúrák, enciklopédikus listák és határozott vonalak rész-rendje ne mond ellent és nem zárja ki a hiperkáosznak, mint olyannak, hiszen nem szükségszerűek. Nem szükségszerű, hogy egy asztal úgy néz ki ahogy, sem az, hogy egy pohár milyen alakot ölt magára. De elképzelhető, hogy bizonyos kulturális és társadalmi tények és szokások bizonyos fokon meghatározzák ezen tárgyak struktúráját. Azonban ez az antropocentrikus relatíve korlátozott temporalitáson belüli ismétlődés és mintázódás, nem jelent egyet azzal, hogy szükségszerűségről lenne szó.

A politikai és teológiai implikációkat zárójelezve a káosz reprezentálhatóságának kérdése Juhász műveiben is megjelenik. A burjánzó barokkos lírai nyelv által leírt kaotikus valóságot próbálja megragadni. Azonban ez könnyel azzal a veszéllyel is járhat, hogy megállítja vagy egyenesen eltörli a fakticitást és a radikális változékonyságot. A kontigencia kiiktatásával fenyegethet a hiperkáoszt megragadó lírai nyelv. Ebben az esetben a metafizikai hárma struktúra világ-fókusza elmozdulni a Mű felé, amelyet ebben az esetben Világműnek is nevezhetnénk. Nem tagadjuk, hogy minden lírai megragadás olyan nyelvi gesztus, amely bizonyos reterritorializációs gyakorlatokat rejt magában. Azonban ahogy már bevezetőnkben deklaráltuk, a juhászi lírai tenyészet nem mond ellent a valóság hiperkáoszának. Nem csak realista-irányultságú a juhászi líra, hanem számol a valóság megragadhatatlanságával is. Sőt az elszabadult, Nemes Z. alapján dehumanizáltnak nevezett költői nyelv aktív ágensként termeli a káoszt. A nyelvi kaotikusság részét képezi az általános hiperkáosznak. Sőt a vers relatív stabil struktúráját értelmezhetjük bizonyos ideig fennálló, majd potenciálisan összeomló kvázi-rendként, amely nem bír általános érvénnyel. Nem mond ellent a hiperkáosz filozófiai rendszerben (Meillassoux) vagy líra technikával való rögzítése az általános fakticitásnak, azaz a szükségszerűség hiányának.

A kauzális univerzumon belül is elképzelhető reprezentáció, észlelő lények kialakulhatnak és kipusztulhatnak akár radikálisan instabil univerzumokon belül is. „A fenomenális világ állandósága”, írja Meillassoux, „nem cáfolja meg a fizikai törvények kontingenciáját.”[23] Szükségtelen az észlelésnek kereteket nyújtó kanti kategóriák örökkévalóvá történő kibővítése is, mivel a lokális rend tételezése nem mond ellent a globális káosznak és rendszertelenségnek. Mindez azt jelenti, hogy a valóságot leíró és még bizonyos fokon statikussá tevé lírai nyelv nem írja fel a valóság hiperkaotikus jellegét. Még a leginkább a megőrzésre és a stabilitásra hangsúlyt fordító esztétikai projektek sem fosztják meg Meillassoux ontológiáját filozófiai érvényétől. Ráadásul Juhász lírájának szövegtestének mélyrétegében mindvégig számolt a deterritorializációval és felbomlással. Nem mond ellent a valóság rögzítése és leírása a hiperkáosznak.

Jegyzetek

[1] Erre a totalizálhatatlan és antropocentrikusan megragadhatatlan lágy rendezetlenségre használja Nemes Z. Márió tanulmányában a hiperkáosz kifejezést, egy olyan filozófiai fogalmat, amelyet Quentin Meillassoux vezetett be a kortárs filozófiába. Azonban a hiperkáosz nem csak a valóság vagy a vibráló materaialitás sajátja Juhász Ferenc költészetében, hanem a művet, mint olyat is jellemzi. Juhász költészetében a modern egészlegesség és rendszerezés mellett számos helye van a partikularitásnak, a differenciának és az elkülönböződésnek. A hiperkáosz és a végtelen komplexitás, valamint a barokkos bőség ezeket a sajátos verstesteket is jellemezni fogja. Azt is mondhatnánk, hogy Juhász epikus lírájában kifejleszt egy olyan versformát, amely közelít a materialitáshoz, miközben mimikriként visszaveri annak rendezetlenségét. Nem csak arról van szó, hogy roppant kifejezők a különböző listák, litániák, felsorolások, költői képek, hanem hogy a vers maga telítődik azzal a deterritorializálódó lágy materialitással, amely az egész lírai projekt mélyrétegét alkotja.

A juhászi kozmoszábrázolás túlmutat, mind az antropocentizmus által meghatározotott humanizmuson, mind a modernitás programján.  Az inorganikus vitalizmus rámutat, hogy az életmű mélyrétegét áthatja az anyagnak és a valóság egészének egy radikálisan nonmodern felmutatása. Míg a modern esztétikai ideológia „az emberi tudás egészét összegyűjthetőnek, rendezhetőnek és megformálhatónak tartja”, addig a nonmodern barokkaotikus, szférikus juhászi lírában bőven van hely a hiperkáosznak, a formátlan lágyságnak és a megformázhatatlan, visszafoghatatlan burjánzásnak.[2] Esszénk célja ezen rendezhetetlen, megformálhatatlan hiperkaotikusság vizsgálata, egy olyan burjánzó plasztikusság feltárása, amely az élet és az élettelen határait is dekonstruálja.

A hiperkáosztól az embert és az üres formát egyaránt megkívánja menteni a modern esztétikai megközelítés. Azonban a juhászi barokkos nyelv izgalmasan megtestesíti „a Forma és Formátlanság közötti burjánzást.” [3] Így a Forma és Formátlanság, a rendezettség és a hiperkáosz közti perspektíva váltások okán megállapítható, hogy „költészetantropológiailag a Juhász szövegek kifejezetten hasadtnak mondhatóak.” [4] A már-már materiálissá és szétfolyó anyagisággá váló tömör, barokkos epikus verstestet Nemes Z. szerint a deterritorializáció és a felbomlás jellemzi. Mint Nemes Z. megjegyzi a juhászi époszok „az ideológiai Alany által humanizált és az inorganikus vitalitás által dehumanizált” művek. [5]  Csábi is utal nagyszerű tanulmányában arra, hogy „e költészeti projektnek szemére is hányták, hogy elemberteleníti a költészetet.” [6] Azonban ez az elembertelenítés a valóság kozmikusságának hatására, valamint a visszafoghatatlanul burjánzó és annak mimikrijeként funkcionáló nyelv hatására megy végbe.

Az inorganikus plasztikus szétfolyó teljesség a Formátlanság ideán túli valóságosságát tárja fel, a hiperkáosz heterogenitását. A juhászi líra nonmodern mélyrétegét „az antropocentrikus redukción túlmutató,” a valóság heterogenitását deklaráló „anyaggyönyör” adja. Az anyag extatikus formálása vagy Jane Bennett kifejezésével élve vibrációja túlmutat az emberin, de az organikusság határain is, hiszen a „nem-humán ágensek és heterogén leendések burjánzása az organikus kód szétírásával fenyeget.”[7] Az organikusságból is kivezet a nonhumán ágensek és heterogén materialitások extatikussága. Meglátásunk szerint Juhász művészetének valódi ontológiai tétjét az anyaggyönyör és a materialitás extázisa, egy sajátos inorganikus vitalizmus adja, mégis megjelenik a modern lírai hagyomány a mű felszíni rétegein, hiszen az organikus kódot szétfeszítő materiális burjánzást „az antropomorf Alany hisztérikus retorikával egyre újabb heroikus-tragikus Emberiség-himnuszokkal próbálja ellensúlyozni.”[8]

Ezen totalizálhatatlan, sematizálhatatlan rendezetlen hiperkáosz, mint „az állandó megérkezésben lévő végső idő” alapvetően bizonytalanítja el az antropocentrikus szuverenitást.[9] Az antropocénben feltűnő metaválság, valamint általánosabban a létet átitató deterritorializáció és felbomlás, amely az inorganikus vitalizmus sajátja, valójában kikezdi és elbizonytalanítja a humanizmus és a modernitás világmegváltó és valóság rendszerező projektjeit. A végső idő Juhász esetén természettudományos, geológiai, földrendszertudományos és kozmológiai színt kap. Így egy sajátos antropocén vagy nonmodern apokaliptikusság alkotja Juhász válság-lírájának plasztikus mélyrétegeit.

A világ formátlansága és radikális plaszticitása meghalad minden antropocentrikus formázhatóság igényét. A bevezetőnkben már használtuk erre a lágy rendezetlenségre és komplexitásra a hiperkáosz kifejezést. A juhászi monstruózus szövegtest is megidézi a valóság ezen hiperkaotikusságát. De mit is értünk ezen kifejezés alatt? Mit jelent a hiperkáosz, mint ontológiai és a kortárs filozófiában egyre inkább alkalmazott kifejezés? Hogyan kapcsolódik ez a fogalom a kortárs kultúratudomány posztantropocentrikus fordulatához? És nem utolsósorban, hogyan jelenik meg a hiperkáosz Juhász Ferenc költészetében.

A hiperkáosz fogalma a kortárs filozófia radikálisan realista és anti-korrelativista fordulata során jelent meg Queintin Meillassoux nagyhatású munkássága hatására. A francia teoretikus szerint, ha lebontjuk a szubjektivitás–objektivitás korrelációt, a helyén üres halmazként megmarad az abszolútum megüresedett helye, amelyet tetszés szerint bármivel feltölthetünk. Mit jelent ez a feltöltés vagy betöltés? Vajon ez az emberi akaratnak vagy valamilyen isteni beavatkozás-utáni vágynak megmaradása? Vagy csupán arról van szó, hogy ha a tudat és a valóság nem korrelálnak, akkor tulajdonképpen bármi megtörténhet? Meillassoux filozófiája következtében lehetővé válik a gondolatnak a világtól való teljes és maradéktalan leválasztása, mint a racionalista filozófia irracionalizmusba történő inverziójának legfontosabb lépése. [10]Arról van szó, hogy a valóság és annak materialitása, radikálisan ősrégi anyagisága megelőzi nem csupán az emberi tudatot, hanem bármilyen tudatot. Tehát egy tudat-előtti materialitás létét olvashatjuk ki a meillassoux-i anti-korrelativista filozófiai törekvésből. Mindez azt jelenti, hogy az a valóságot jellemző a lírai alany által nem rendszerezhető hiperkáosz megelőz minden tudatosságot. Nem csupán a lírai alany vagy a modernitás esztétikai programja vall csődöt a valóság tobzódó, vibráló heterogenitásával szemben, hanem minden rendszerező elv, hiszen a materialitás, az arché-fosszília megelőz minden tudatot. Mindehhez a juhászi líra inorganikus vitalista olvasata kiegészül még egy lényegretörő és megkerülhetetlen aspektussal. Álláspontunk szerint az aranyló lágyság a juhászi anyag fogalom mélyrétegeiben nem csak a hiperkáosz-jegyében megelőz minden tudatot és nem korrelál semmilyen tudattal, hanem magát az életet, mint olyat is megelőzi. Az inorganikus vitalizmus hiperkaotikus materialitása megelőzi a tudatot és az életet is. Ez a posztantropocentrikus perspektíva felfigyel az anyag tudat és élet előtti és azt megalapozó vibrációjára. Nem lehet rehumanizálni vagy a korrelativizmus csapdájába ejteni a valóság hiperkáoszát.

A hiperkáosz akkor azt jelentené, hogy Meillassoux valamilyen posztmodern relativizmust kívánna affirmálni? Aligha lehet erről szó, hiszen egész projektje az abszolútum gondolatának restaurációjára irányul, ami meglehetősen nagy távolságra helyezi őt a posztmodern tábortól. A metafizika-ellenesség nem egyenértékű a szkepszissel: Meillassoux azt kívánja, hogy új abszolútumban, új Istenben higgyünk. Meg kell haladni a régi dogmákat és a folyamatos leleplezést kínáló kritikai gondolkodást egyaránt, máskülönben a filozófiai spekuláció terméketlen zsákutcába kerülhet.[11] Nem tétnélküli relativizmus Meillassoux realizmusa, nem posztmodern nyelvi játékosság, hanem a valóságról ontológia alapjait kívánja feltárni. Ugyanez elmondható Juhász lírájáról, amely ugyan számol a posztmodern nyelvi játékosságával és a modernizmus bizonyos gesztusaival, mégis alapvetően túlmutat ezen irányzatokon. Juhász lírájában, -ahogy bevezetőnkben is már deklaráltuk-, egy a poszthumán valóságot, és az embertől független élet-előtti vagy életen-túli anyag plasztikus víziója rajzolódik ki, amely mégis a valóságról kíván elmondani ontológiai sajátosságokat. Ez az a filozófiai és ontológiai érdeklődés, amelyet több kortárs kritikus és értelmező is észrevett. És erre utal a juhászi nonmodern metafizika arché hármas szerkezete, a világ+ világ + mű hármasság, amelyben a valóság és a világ hiperkáosza kerül túlsúlyba, de a mű sem egy rendszerezett kimért antropocentrikusan befogadható a lírai Alany által konstruált szövegkonstrukció, hanem egy monstruózus elefantizmusba hullott poszthumán szövegtest, amelyet átfertőz a világ hiperkaotikussága.

Kulcsmomentumhoz érkeztünk a juhászi líra hiperkaotikusságának feltárása közepette, hiszen a metafizikai arché kettős világ-szerkezetének alapvető jegyeinek feltárása átitatja, sőt átfertőzi a művet jelentő plasztikus és leendésekben bővelkedő szövegtestet is. Meg kell értenünk, hogy hogyan kerekedhet felül a juhászi lírában az inorganikus vitalitás által a dehumanizált, poszthumanisztikus rétegek. Hogyan lép át a valóság hiperkáosza a barokkaotikus bőség által leírható költői projektbe? Csakis Meillassoux hiperkáosz fogalmának megfelelő mélységű olvasatán keresztül érthetjük meg a modern/nonmodern binaritásnál is mélyebb és azt temporális értelemben is megelőző mélyrétegét a juhászi életműnek. A hiperkáosz a bináros világ struktúrán keresztül férkőzik be és fertőzi át az epikus művet, amely ezen hibridizáción vagy átfertőződésen keresztül önmaga is dezantropomorfizálódik. Az olvasót is elragadja és radikalizálja ez a drámai extatikus életmű, amely képes így a valóság hiperkáoszába is berántani.

De mit jelent a posztmodernttől elkülönülő hiperkáosz meillassoux-i projektje és miért fontos elkülönülni az egyszerű relativizmustól és felszínes játékosságtól? Kiszakadva a „nyelvi gettóból” (Harman kifejezése) szét kell áradnia a spekulációnak minél nagyobb felületen: szétrombolva a lingvisztikai korlátoltságot, a filozófusoknak és a költőknek újra merniük kell nagyokat álmodni. Juhász lírájának elementáris erejét éppen a valóság materialitásának és anyagi mélyrétegeinek ezen radikális realista megértése adja. Képesek vagyunk új hibrideket és kiméra-szerű létezőket elképzelni Juhász verseit olvasva, éppen lírájának hiperkaotikus realizmusából adódóan.[12]

Meillassoux nézetében a korrelativizmus által nem kötött új abszolútum nem más, mint a fakticitás, azaz a kontingencia abszolútizálása. Nem mellékes vagy járulékos tulajdonsága a valóságnak a kaotikusság, hanem alapvető meghatározó jegye. Ezért is fontos a juhászi líra kapcsán rámutatni a világ többletére és megragadhatatlanságára. A kaotikusságot nem a lírai Alany csempészi a költeményekbe, hanem a valóságból gyűrűzik át oda. A juhászi inorganikus vitalizmus sem csupán nyelvi lelemény vagy költői eszköz, hanem a valós anyag mélyrétegeit alkotó ontológiai sajátosság. A véletlenszerűség, a kaotizmus ezért nem posztmodern játékosság vagy könnyed költői fogás, hanem a valóságot meghatározó olyan jellegzetesség, amely a kontingencia abszolútizálásából fakad. A világot átható olyan jegy, amelyet Juhász is felismert és feltárt életművében.

A Meillassoux által tételezett új abszolútum kulcsa tehát a fakticitásban mint egyetemes létigazságban rejlik. Felvethető ugyanakkor, hogy a kontingencia abszolutizálása nem rejti-e magában az önmegsemmisítés veszélyét. Ha a szükségszerűség hiánya maga sem volna, a szükségszerűség egyik pillanatról a másikra felbukkanhatna és eltűnhetne a világban. Elvégre, ha semmi sem szükségszerű, még ezen ontológiai alapelv sem tekinthető mindig, minden körülmények között szükségszerűnek. Mi van akkor, ha a szükségszerűség nemléte is csupán átmeneti állapot? Mi van, ha a hiperkáosz is csupán kontingens?  Meillassoux válasza ezen lehetséges ellenvetésre nagyon egyszerű: a káoszt nem a rend vagy a szükségszerűség egyszerű hiányaként értelmezi. A káoszt nem negatív jegyekkel, nem a rend hiányaként közelíti meg. Ebben az apsektusban a meillassoux-i hiperkáosz fogalom ontológiai irányultsága hasonlítható az abszentológia hiány fogalmához. A hiányok és a negativitás középpontba állítása helyett egészen eltérő utat választ a francia teoretikus.

Az abszolútum a káosz maga, ám a rend hiánya átalakulhat bármikor, bármilyen hosszú időtartam erejéig renddé. Így a hiperkáoszban megtalálhatóak relatív stabil, bizonyos temporális viszonyok között állandónak tűnő struktúrák is. A hiperkáoesz értelmében a rend és káosz nem mondanak ellent egymásnak. Mit jelent mindez az inorganikus vitalizmus által áthatott juhászi líra, anyag-koncepció és világ-felfogás kapcsán? Juhász szövegeinek azon enciklopédikus-igényű, rendszerező jellegű felsorolásai, valamint a természeti és társadalmi struktúrák kvázi-stabilitása nem húzza át a hiperkáoszt. Az abszolút, teljes deterritorializáció mellett bizonyos részleges-reterritorializációk is megfigyelhetőek az életműben. A modern / nonmodern dilemmára visszautalva, mindez azt jelenti, hogy Juhász korai költeményeinek szocialista humanizmusa és bizonyos költemények rendszerező-elvű megközelítése nem érvényteleníti saját inorganikus vitalista olvasatunkat, amely az életmű mélyebb struktúráiban meghúzódó leendésekre és plasztikus elrendeződésekre irányítja a figyelmet. Valóban a hiperkáoszra irányul figyelmünk,de mindez nem jelenti azt, hogy megtagadnánk a relatív reterritorializáció és bizonyos fokú rendezettséget az életműtől. Így az ideológiai Alany részleges humanizációs kísérlete nem mond ellent a valóság radikális heterogenitásának. A valóság felszíni részét érinti ezen reterritorializációs kísérlet, amely alatt tovább burjánzik és áramlik a plasztikus hiperkáosz.

De akkor, hogy is értjük a fakticitást, mint abszolútumot Meillassoux filozófiája alapján? Az abszolútum a szükségszerű hatóok abszolút, mindenkor érvényes hiánya, nem pedig valamilyen szubjektív elv kivetítése az univerzumra. Könnyed mozdulattal átlendíti magát a francia filozófus a kontingencia gondolatától az abszolutizált, minden létezőre érvényes ontológiai szükségszerűség hiányáig. Mindez azt is jelenti, hogy a juhászi nonmodern metafizikai triádban helyes a világ felülemelkedése a lírai Alany és végsősoron az Ember felett is. Nem az emberből és nem a lírai érzékenységből származik a hatóok abszolút hiánya, a fakticitás egyetemessége, hanem a valóság hiperkaotikusságából. Mint írja Meillassoux, „az abszolútum a pillanatnyi állapotomnak bármely más állapotba történő lehetséges átmenete, méghozzá értelem nélkül.”[13] Semmi sem rendelkezik szükségszerű értelemmel. Egyfajta bizarr karteziánus gondolatkísérlet eredményeképp pontosan amiatt tudjuk értelem nélküliként felfogni a világ totalitását, mert képesek vagyunk legalább elgondolkodni az elgondolhatatlanról, mint létlehetőségről. Abból, hogy lehetségesként gondolhatjuk el az elgondolhatatlant, Meillassoux azt az abszurdként ható tézist vezeti le, mely szerint ezen elgondolhatóság (az elgondolhatatlanság elgondolhatósága) szavatolná „a valóság értelemnélküliségét.”[14] Elgondolható az elgondolhatatlanság, mert igazolható módon a materialitás megelőzi a gondolatot. Nem korlátozza a korrelativizmus béklyója a valóság tomboló sokrétűségét.

Ebből is következik, hogy a hiperkáosz értelmében a valóságot leendések és furcsa transzformációk hatják át. Ezért Juhász költészetének inorganikus vitalista olvasata különös figyelmet fordít a leendésekre, az anyag plasztikus és változékony mélyrétegeire, a hibriditásra és a különös metamorfózisokra. Azonban ebből az is következik, hogy a Mű sohasem lehet képes teljesen befogadni a valóság ezen változékonyságát. A fakticitás, mint abszolútum nem teszi lehetővé, hogy a lírai Alany rögzítse vagy lejegyezze a valóság egészét. A legteljesebbnek ható juhászi felsorolás és enciklopédikus kimerítően ható lajstrom sem képes visszaadni a valóság kontingenciáját. Az anti-korrelativizmus egy sajátosan radikalizált formáját mutatja be Meillassoux, amikor a minden gondolatot és elméletet megelőző arche fosszíliákról ír.

Azonban felmerülhet egy érdekes dilemma Meillassoux filozófiája kapcsán. Ha a végesség gondolatából, méghozzá az értelem végességének felismeréséből származtatható afféle karteziánus tézisből indul ki, ez nem mond-e ellent a korrelativizmus meghaladásának mint célkitűzésnek? Ha egy, a racionalitás által szavatolható abszolútumot keresünk, ez a keresés szükségképpen visszavezet hozzánk, bizonyosságot kereső lényekhez is. Másképpen kifejezve: „minden keresés voltaképpen mindig is visszaküld a keresőhöz magához is.”[15] Ha a keresés önreferenciális kérdő jelzésnek tekinthető, olyan jelnek, amely nem utal semmire önmagán kívül, miképpen oldható fel az a tátongó szakadék, ami elválasztja a kérdés hermeneutikai megalapozásának jogos igényét a korrelációt meghaladni kívánó realista filozófia követelményétől?

Meillassoux megoldási kísérlete a végesség, mint negativitásnak az elfogadásán és radikális affirmációján alapul. Azért is fontos a francia spekulatív realista filozófus ezen meglátására külön is utalnunk, mert ahogy bevezetőnkben, valamint a halálról szóló fejezetünkből láthattuk, a végesség és a megszűnés erőteljesen hatja át a juhászi lírát. A végesség kortárs filozófiai értelmezésére alapvető szüksége van az inorganikus vitalizmusnak. Ezen a ponton a végesség kapcsán egy kettős stratégia vagy teoretikus út lehetősége sejlik fel. Az egyik a posztumusz poszthumanizmus valamint a halál különös vitalizmusa (nekrovitalizmus) kapcsán felvetett alapvetően materialista elgondolás, amely aláássa az emberközpontúságot. Az embert körülvevő materialitás és az emberi test abjekt szétfolyó maradványként túléli a tudatot és a racionalitást. Ahogy az arche fosszília igazolja a materialitás és a valóság függetlenségét az elmétől, úgy a különböző maradványok rámutatnak az életet követő formálódó és dinamikus valóság lehetőségére. Azonban nem csak a halálhoz kapcsolódó különböző új materialista vagy poszthumanista fejtegetések fontosak az inorganikus vitalizmus számára. Meillassoux a végesség elgondolásán keresztül szabadítja ki a korrelativizmus béklyójából a filozófiát. Ha az abszolútum létére rákérdező szubjektum képes elgondolni önnönmaga halálát vagy hiányát, ez olyan lehetőség, ami belülről szétrohasztja, felrobbantja a korrelativizmust. Az értelem képes elgondolni minden értelem hiányát, tehát nem kizárható az értelem egyetemes hiányának ontológiai posztulátuma: „képesek vagyunk elgondolni – saját létünk értelem nélkülisége okán – egy olyan létlehetőséget, ami képes egészen felszámolni vagy radikálisan átalakítani bennünket. Ha ez így van, akkor ez a mássá alakulás mint képesség nem lehet kizárólag a gondolkodásunk korrelátuma, pontosan amiatt, mert már magában tartalmazza saját nem-létünk lehetőségét.”[16] Ha az értelem képes elgondolni az élet kihalását vagy a szükségszerűség hiányát, ezen lehetőségek már kizárhatatlanok az ontológia köréből. Ezen a ponton is látjuk, hogy a mássá alakulás, a metamorfózis, a radikális transzformáció és hibridizáció nem csupán a korrelativizmusból kiszabadult és a végességet nem csak elgondoló, hanem affirmáló ember sajátja, hanem a valóságé is. Az átalakulás, a mássá válás a valóság ontológiai sajátossága és nem az elmétől függ. Így a plasztikus, folyamatos leendésekre építkező juhászi lírai szövegtest sem a lírai Alanytól függ, hanem a metafizikai arché triád alapján a valósághoz kapcsolódik. A valóság azonban tele van végeséggel, magában rejti a felszámolódás és a radikális átalakulás lehetőségét. Juhász a formátlan hiperkaotikus lírájában teret enged ennek az elnyelődésnek.

Már eleve képesek vagyunk elgondolni a szükségszerűség teljes hiányát, tehát szükségszerűen nem-korrelatív jelleggel kell bírnia ennek az új abszolútumnak.[17] Meglehetősen nagy ugrás ez, de Meillassoux nem tart a merész gondolatmenetektől. A spekulatív filozófia fontos ismérve a gondolkodásra irányuló bátorság, az akár abszurditásig fokozott intenzitás.

Ez a spekulatív és extatikus kísérletezés is összekapcsolja a kortárs realista kultúratudományokat Juhász lírai projektjével. A valóság vadságától megrészegült és hiszterizált lírai alany túlkódolja és túlírja a valóságot is. Azonban az inorganikus vitalizmus meghúzódik ezen lírai szövegtesten belül is. Tehát a halál és a felbomlás nem csupán a világ egyik megkerülhetetlen sajátossága, hanem a szövegtestet is átitatja. Semmi egyébhez hasonlítható módon az emberi gondolat és esztétikai érzékenység  képes elképzelni saját felszámolódását, semmisségét, ürességét. A saját halál elgondolhatósága ontológiai alapelvvé rögzíthető és kitágítható: létezésünk fakticitása, egyszer és mindenkorra adott rögzíthetetlensége olyan szubjektív képzet, amely objektív érvénnyel bír, azaz ontológizálható.[18] A valóság tudattól való függetlensége alapozza meg az inorganikusság és élettelenség elképzelését. Éppen az anyag életen túlisága és a valóság poszthumán jellege garantálja a megszűnés elgondolhatóságát.

Ezért nevezheti magát Meillassoux – teljes joggal – „realistának.” És ezért is nevezhetjük Juhász Ferenc líráját is alapvetően olyan realizmusnak, amely a valóság egy komplexebb és mélyebb rétegét tárja fel. A valóságból származik az inorganikus vitalizmus, és nem a költői fantázia teremti meg. De mit is jelent ez a sajátos új abszolútum, és milyen esztétikai tétje van? A fakticitás abszolutizálásán keresztül megtaláltunk egy olyan abszolútumot, amely nem korrelál a gondolattal (a gondolkodó lény képes elgondolni minden gondolkodó lény kihalását), ugyanakkor egyetlen egy szükségszerű entitást sem tételez.

Az abszolútum: bármilyen szükségszerű létező hiánya. „A mi abszolútumunk”, fogalmaz Meillassoux, „alapvetően semmi egyéb, mint a káosznak egy szélsőséges formája, egy hiperkáosz, amely számára semmi sem tűnik lehetetlennek, még az elgondolhatatlan sem.”[19] A hiperkáoesz tehát a káosz egy sajátos, felfokozott és dinamizált válfaja. De mit is jelent a káosz ezen szélsőséges formája, miben tér el a megszokott káosz fogalmainktól? Vajon a juhászi lírában egy a valóság minden területe felett árnyékként megtestesülő hiper-tárgyként tűnik fel a káosz?

Visszatérvén a Meillassoux-i hiperkáoszhoz: a káosz, mint már korábban hangsúlyoztuk, nem minden rend hiányát jelzi, hanem a szükségszerűség abszolút érvényű hiányát. Nem szükségszerű sem a rendezett állapot sem a rendezetlen. A szükségszerűség hiánya jelenti azt a totális fakticitást és kontingenciát amely Meillassoux realizmusának központi sajátosságát jelenti. Mindez a juhászi lírában is alapvetően megjelenik. Az, hogy vannak rendezett, sőt akár enciklopédikusan feltárt vagy modern módon rendszerezett tárgyak és természeti létezők, még nem jelenti azt, hogy ne állná meg a helyét Juhász inorganikus vitalista olvasata. A csillogó ékszerek, mindennapi haszánlati eszközök, természeti jelenségek, különböző állatok sokszor relatíve határozott körvonalakkal vannak megrajzolva. Ez azonban nem valamilyen kozmikus állandó rendet feltételez a hiperkáosz alapján. Hanem azt a kvázi-rendet, amely ideig-óráig fennáll. Ezen átformálódás vagy átalakulás megértésében segít a juhászi ősidő fogalom bevezetőse, amelyet külön fejezetben tárunk fel részletesebben. Elég itt annyit megjegyezni, hogy a temporális struktúrák és időtávok radikális kitolása és dehumanizációja elegendő ahhoz, hogy ezen kvázi-rendeket és stabilnak tűnő struktúrákat elbizonytalanítsa és átrendezze Juhász. Elsőre úgy tűnhet, hogy azt állítjuk, hogy a juhászi lírai kozmoszban szereplő dolgok felszínét adja ez a határozott kontúr, még mélyrétegét inkább a plasztikus lágyság, a leendések változékony világa. Azonban nem ennyire egyszerű a helyzet, hiszen a díszítettség és a felszíni jegyek komplexitása és feltárhatatlansága is jellemzi ezt a lírát. A barokkáosz és a barokkos bőség nem csak a dolgok és a különböző materialitások mélyrétegét jellemzi, hanem felszíni jegyeit is áthatják. Így azt mondhatjuk, hogy Juhász költészetében a mély és felszíni struktúrákat is áthatja a totális deterritorializáció, az inorganikusságba való felbomlás lehetősége, amely azonban nem egy totális leállással vagy passzivitással jár együtt, hanem egy sajátos vitalizmussal.

A hiperkáoszban egyetlen állapot sem szükségszerű, sem a változás, sem az állandóság. Ebben a világképben még a fizikai törvények sem örökkévalóak vagy univerzálisak, mivel minden, ami van, alá van vetve egy átfogó destruktív temporalitásnak. Ezt a temporalitást szavatolja a francia filozófusnál az arche fosszília és Juhásznál az ősidő, amelyet Juhász kapcsán nem szigorúan csak a múlthoz kötünk, hanem a temporális struktúrák ezen radikális dezantropomorfizációjához és extatikus kilökődéséhez. Ezért adhatunk igazat Kerbernek és más kommentátoroknak, akik felfedezik a modern tudományosságra és enciklopédikus rendezettségre való igényt Juhász lírájában. Azonban ezek az ideig-óráig fennálló rendszerek sem tekinthetőek állandónak vagy totálisan stabilnak. A dolgok szivárognak, burjánoznak, kilépnek határozott kontúrjaik közül. Még a természettudományos és fizikai törvények sem tekinthetően teljesen állandóan a hiperkáoszban. Nem csak hogy az arche fosszília vagy az ősidő kezdi ki a fennálló fizikai törvények örökkévalóságát és stabilitását, hanem a különböző mitikus, titokzatos és mágikus feltűnés. Itt nem kizárólag a juhászi lírai vízióra gondolunk, amelyben mitikus lények és titokzatos hibridek tűnnek fel. A spekulatív realista ontológiát például Morton kötetében realista mágiának nevezi, míg Harman a dolgok visszahúzódását ontologizálja. A valóságban szereplő dolgok enigmatikussága és titokzatossága is ellehetetleníti az abszolút univerzális totális fizikai törvényeket. Ezért is hibás Juhásznál külön szakaszokkal elkülöníteni a modernizáló rendszerező indíttatást, és az egész életművet átható, de különösen a 60-70-es évektől felerősödő szürreális barokkos szóbőséget, amely alapvetően a valóság instabilitására és lágyságára utal. Nem mond ellent annak az életmű azon mélyrétegének, amelyet Nemes Z. hiperkáoszként nevez meg, a bizonyos fokú időleges statikusság, stabilitás vagy rendszerezettség.

A hiperkáoszban bármely törvényt bármelyik pillanatban felválthatja egy alternatív törvény, amely az eddig fennálló rendnek az ellentéte is lehet. Tehát az éjszaka sötétje hirtelen a nappal tűző és égető világosságába léphet át, vagy az idő relatív stabil temporális haladása megadhatja magát az ősidő misztikusságának vagy a ciklikusan vagy szférikusan haladó nonmodern temporális struktúráknak. Juhász művészetében nem csak perspektíva váltásokról van szó amikor a közelítések és a kozmikus távolítások váltják egymást, hanem gyakran úgy érezhetjük, hogy az adottnak vagy megszokottnak vélt emberi vagy természettudományos törvények hirtelen összeomlanak vagy radikálisan átformálódnak. Meillassoux megfogalmazása szerint „a kontingencia azt jelenti, hogy bármi megtörténhet, vagy akár semmi sem, ennélfogva az is megmaradhat akár, ami eddig fennállt.”[20] Még a változásnak sincs állandósága. Ebből az is következik, hogy ha a juhászi lírai projektben szinte kizárólag a rendszerező modern hangoltság lenne domináns, akkor sem lenne lehetetlen az a hiperkaotikus, posztantropocentrikus olvasat, amelyre az Inorganikus vitalizmus vállalkozik. A változás sem jelent stabil, állandó struktúrák Juhász művészetében. Nem valamilyen teleologikus haladásról vagy megragadható változási-mechanizmusról van szó, akkor sem, ha a biológiai test működését gyakran mechanisztikus kifejezésekkel fejezi ki Juhász. A változás is változékony, formálódó és így a káosz foka is átformálódhat. A hiperkáosz változási mechanizmussait így relatív rendek és bizonyos feltűnő, hirtelen változások, majd azt követően újabb kvázi stabilitások jelentik, miközben arra is van lehetőség, hogy a káosz hiper-minőséget magára véve totális tombolásba kezdjen. Az az a teljes felbomlást előre jelző apokaliptikus hang az atomfenyegetés árnyékában amúgy is jellemzője a juhászi lírának, ahogy a természet-versekben is folyamatosan benne van az elsorvadás az elmúlás lehetősége, olyan jegyek, amelyek a kortárs antropocén lírában különösen aktuálisnak hatnak.

De térjünk vissza a hiperkáosz temporális elrendeződéseire. A juhászi temporalitásról szóló Ősidő című fejezetünk alapját is a hiperkáosz idő-struktúrája és idő-filozófiája adja. Jelen fejezet nem egy elkülöníthető exkurzus, hanem a juhászi inorganikus vitalizmus egyik központi jegyének alapfogalmát tisztázza. Abból, hogy az idő destruktivitása következtében akár a természeti törvények is bármikor megváltozhatnak, még nem következik, hogy ténylegesen, állandóan meg kell változniuk. A változásnak sincs rendje, ahogy az állandóságnak sincsen. Az egyetlen tényező, ami örökkévaló Meillassoux ontológiájában, az a szükségszerűség temporalizálható hiánya: „egyedül azt az időt nevezhetjük abszolútnak, amely magában hordozza minden meghatározható realitás felszámolásának képességét, miközben egyetlen törvényt vagy értelmet sem követ. Egyedül az értelemnélküliség tekinthető örökkévalónak.”[21] Mindez megmagyarázza, hogy a hiperkáoszt miért használhatjuk a Juhászi lírai kozmológia ontológiai alapjaként. Míg a különböző dolgok, tárgyak, objektumok és anyagok belső elrendeződésére és kapcsolódására a leendés, a plasztikusság vagy a juhászi aranyló lágyság fogalmát alkalmazzunk, addig a valóság egészére a hiperkáosz kifejezést használjuk.

A kontingencia a hétköznapi észlelés keretén belül nem mindig tapasztalható körülmény, mivel az emberi tudat úgy operál, hogy kizárja önmagából a jelentéktelennek vélt zavaró tényezőket. Tehát az antropocentrikus humán-értelmezési keret folyamatos redukció és kizárási-mechanizmusokon keresztül tereli a kontigencia apróbb feltűnéseit. Felfigyelünk-e valaha arra, hogy egy porszem máshogy áll egy fekete szék hátoldalán, vagy hogy az előttünk lévő papírlap izzadság foltja vajon ugyanolyan alakot ölt, mint ahogy azt pár nappal korábban láttuk. A juhászi lírai projekt segíti felszabadítani ezeket a mikro-konzisztenciákat. A korábban jelzett és ontológiai kiindulópontként kezelt hiperkáosz mellé érdemes bevezetnünk a mikro-káosz fogalmát, amely a perspektívikus, drámai módon fókuszáló Juhász költészet kapcsán megkerülhetetlen. A juhászi líra közel juttat bennünket a megszokott emberi szűklátókörűség kapcsán kizárt vagy észre nem vett apró rezdülésekre és jelentéktelennek ható eltérésekre. A valóságot gazdagítja, dúsítja és furcsábbá teszi ez a fajta posztantropocentrikus vagy dehumanizált érzékenység. Azonban ez a hiszterizált, felfokozott drámai lírai nyelv a dezantropomorfizáción vagy dehumanizáción keresztül nem elszegényít, hanem dúsít és gazdagít. A modern visszafogott ökonomizmussal szembeni nonmodern juhászi lírai bőség egyik fontos alkotóeleme a lírai-hiper-fókuszból építkező mikrokáosz.

A különböző mikro-káosz feltűnések észrevétlenül a háttérben húzódnak meg. Ez utóbbiak zajként kódolódnak, és a legtöbb esetben nem regisztrálódnak. Bizonyos helyzetekben viszont felbomlasztódik a lehetséges és a lehetetlen közötti distinkció. Ilyen esetekben képtelenné válunk a valós és a valótlan, a törvényszerű és a törvénytelen közötti megkülönböztetés fenntartására. A hiperkáosz több, mint a mikro-káosz zaj-szerű feltűnéseinek összeadódásai. Elképzelhető olyan állapot, amelyben minden szabályszerűség és rendszer teljességgel felbomlik és összeomlik. Ebben az esetben úgy halmozódnak egymásra az értelmetlen történések, hogy közöttük semmilyen összefüggés sem fedezhető fel. Nem új rend képződik a régi helyében, hanem a teljes alaptalanság és rendtelenség állapota lép fel. Fontos tisztáznunk, hogy a hiperkáosz ahogy a kvázi-rendet vagy a relatív szabályszerűséget is megengedi, ugyanúgy lehetőséget biztosít a totális őskáosz burjánzásának.

Ugyanakkor ez a radikális kiszakadás, - minden törvényszerűség felfüggesztődése -, mint esemény rámutat a saját rendünk törékenységére és alaptalanságára. Az inorganikus vitalizmus egyértelműen a Juhászi líra alapján a valóság plasztikus mélyrétegeire irányítja figyelmét. A deterritorializáció, az inorganikusságban való feloldódás fontos része a valóságnak és a különböző dolognak. A hiperkáosz rámutat az antropocentrikus és modern rend sebezhetőségére. A juhászi lírai nonmodern hiperkáosza folyamatosan a modern rend és a modern esztétikai alapállás és a lírai Alany alaptalanságára hívja fel figyelmünket. Meillassoux alapján bármilyen rend relativizációjával van dolgunk. Azonban a modernitást meghatározó humanista emberközpontú antropo-technikák korában különösen fontos deklarálnunk a juhászi nonmodern líra fontosságát ezen meghaladásra váró alapstruktúrák kapcsán. Az emberi rend, a modern enciklopédikus rendszerezés vagy a modernitás teleologikus projektje alatt a hiperkáosz tenyészik és a materialitás vad vibrációja húzódik meg. Juhász művei visszarántanak bennünket nem csak az életet is megelőző anyag ősidejébe és poszthumán kiterjedésébe. Nem valamilyen radikális vagy hirtelen szakadásról vagy valami forradalomszerű állapotról vagy fordulatról van szó. Maga a humántudományokban egyre meghatározóbb nonhumán fordulat sem erre utal, ahogy Juhász lírájai víziójának mélystruktúrái sem így működnek. Sokkal inkább a valóság elhallgatott, elrejtett, elfeledett rétegeire és ezen valóságszintek mélyebb működésére irányítja a figyelmet. A halál, a különböző jelentéktelen dolog, az emberi test részletei, a távoli csillagrendszerek, apokaliptikus technikai eszközök mind olyan többletet hordoznak, amelyre fel kell figyelnünk. A valóság valójában olyan többlet vagy bőség, amelyre az inorganikus vitalitmuson keresztül hangolódhatunk rá.

A fakticitás abszolutizálása következtében minden lehetővé válik. Törvénytelen események és önálló életre kelő szervek afféle ultrabiológiai nyomokként utalnak vissza az előbbiekben jelzett „törvénytelen időre.”[22] A juhászi lírában is gépiesen zakatoló mechanisztikus szervek indulnak be, miközben a test egésze furcsán vagy egyáltalán nem működik. Világ-szintek és valóság-elemek csapnak össze és húzódnak vissza egymás elől. A perspektíva váltások közepette alámerülünk a bolygó ősmúltjába, vagy vulkánok forró lávájába, vagy atombomba robbanás végtelen tüzében olvadunk fel. A juhászi líra a valóság katlanjába vezet. Azonban nem csak apokaliptikus vagy felbomlasztó események vanna jelen ebben az életműben. Ott van a szerelem, a testi egyesülés a mitikus valóságelemekkel való találkozás extázisa. A létezés végtelen, mérhetetlen öröme, amely szinte felbomlasztja a szervezetet. Olyan szeretetről és vágyódásról, elhivatottságtól és átitatottságtól terhesek Juhász verssorai, amelyek szó szerint fájdalmat okoznak és már-már feloldanak bennünket is ezekben az extatikus érzésekben. Úgy érezhetjük verssorait olvasva, hogy egyik pillanatban csak szemünk jár a hatalmas szövegtestbe beleolvadva, - érezzük, hogy szemgolyónk alig bírja követni az egymás után következő szóhibrideket és végtelen halmozásokat, máskor pedig sorait olvasva azt tapasztaljuk, hogy szívünk érez valami felfoghatatlan mély a szomorúságtól alig különböző örömöt. Azt tapasztaljuk ilyenkor, hogy szívünkön kívül minden más testrészünk megállt vagy leállt volna, míg szívünk valamilyen felfokozott állapotban dobogna. Sőt megnagyobbodott szívünk ultrabiológiai nyomként vagy felsebződő hegként kezdi önmagáról levetkőzni szerv-szerűségét, és jobban hasonlít egy hegyvonulatra vagy összetolódó földkéregre.

A temporalizálható törvénytelenségként lepleződik le, a káosz az időtől elválaszthatatlannak bizonyul. Minden rendszerezető temporális rend csupán időszerűség vagy múlandó struktúra, amelyet körbevesz a fakticitás. Bármi megtörténhet, fennállhat az adott törvény vagy struktúra továbbra is, de hirtelen fel is bomolhat minden. Azonban a temporalitás mellett a juhászi lírában a materialitástól is elválaszthatatlan a hiperkáosz. Fontos rámutatnunk, hogy az arché fosszíliákra alapozódó Meillassoux-i filozófia alapvetően realista és materialista kíván lenni.

Mi a következménye mindennek a létezés ontológiai szintjén? Egyetlen szükségszerű következménye ezen felfedezésünknek a bármely szükségszerű lény létébe vetett hit feladása. Ha a kozmosz egésze a hiperkáosz mint metahelv uralma alatt helyezkedik el, semmilyen létező sem rendelkezhet – legalábbis a maga faktuális létén belül – szükségszerűnek mondható létezéssel. Egyetlen létező sem szükségszerű, egyetlen létező fennállása sem szabályszerű. Megtörténhet, fennállhat, létrejöhet, de nem szükségszerűen. Meglátásunk szerint az inorganikus vitalizmus kiválóan alkalmazható a fennállás szükségszerűségét tagadó spekulatív realizmushoz. Az inorganikus vitalizmus a materialitás szintjén is számol a felbomlás, a szétesés lehetőségével. A különböző hegységek nemcsak megelőzik a tudatot, hanem az életet, mint olyat is. Jelenlegi tudomásunk szerint az univerzum bolygóinak nagyrésze élettelen és nem tartalmaz életet. A valóság nagyrésze élet nélkül is fennáll. Az élet nem alapstruktúrája vagy központi eleme és nem is rendező elve a valóságnak. Az inorganikus vitalizmus nem ellehetetleníteni vagy háttérbe kívánja szorítani az életet, mint olyat, hanem számol ezzel a körülménnyel. Az, hogy a létezés mélystruktúráiban a halál és a szétesés aranyló lágyságként tűnik fel, azt is jelenti, hogy nem szabályszerű vagy szükségszerű bármilyen létező fennállása. A fakticitásra alapozódó hiperkáosz értelmében nem szabályszerű bármilyen létezőnek vagy életnek a fennmaradása.

A szükségszerűség nem létező Meillassoux ontológiájában, hanem a léten kívül fennálló állapot. Erről az abszolút kívülállóságról racionálisan semmit sem állíthatunk, csupán azt, hogy a világ immanenciáján belül a hiperkáosznak minden egyes mozzanata mentes bármilyen szükségszerűségtől. Nincs előre meghatározható teljesen bizonyos szabályszerűség, hiszen nem létezik szükségszerűség sem.

Mindez a juhászi inorganikus vitalizmus szintjén a dolgok bizonytalan és plasztikus ontológiai mélyrétegei kapcsán megkerülhetetlenek. A nyelvi burjánzás által leírt heterogén valóság nem totalizálható és teljesen nem rögzíthető, miközben lehet róla tényeket és állításokat megállapítani. Mint később látni fogjuk a kortárs spekulatív realizmus nem zárja ki a visszahúzódást és a valóságról való állítások megtételének lehetőségét. A Juhász féle leendések és hibrid létezők nem korlátozzák vagy némítják el a lírai hangot, hanem hiszterizálják és felfokozzák. Ez a vibráló materialitásból származó transzállapot alapvetően meghatározza Juhász művészetét. De a bizonytalanság, a zavarosság vagy a mikro és hiper-káosz közötti perspektíva váltások nem hallgattatják el költőt, hanem valójában a materialitás változékonysághoz hasonló mágikus szótermelésre késztetik. Ilyen szempontból a nonmodern metafizikai triád kettős világ-szerkezete olyan szinten fertőzi át a művet, hogy az mimikriként lép fel a valósággal szemben

Azért is használjuk Juhász lírája kapcsán Nemes Z.-hez hasonlóan a hiperkáosz kifejezést, mert a felszínen feltűnő megszokott formavilágok, struktúrák, enciklopédikus listák és határozott vonalak rész-rendje ne mond ellent és nem zárja ki a hiperkáosznak, mint olyannak, hiszen nem szükségszerűek. Nem szükségszerű, hogy egy asztal úgy néz ki ahogy, sem az, hogy egy pohár milyen alakot ölt magára. De elképzelhető, hogy bizonyos kulturális és társadalmi tények és szokások bizonyos fokon meghatározzák ezen tárgyak struktúráját. Azonban ez az antropocentrikus relatíve korlátozott temporalitáson belüli ismétlődés és mintázódás, nem jelent egyet azzal, hogy szükségszerűségről lenne szó.

A politikai és teológiai implikációkat zárójelezve a káosz reprezentálhatóságának kérdése Juhász műveiben is megjelenik. A burjánzó barokkos lírai nyelv által leírt kaotikus valóságot próbálja megragadni. Azonban ez könnyel azzal a veszéllyel is járhat, hogy megállítja vagy egyenesen eltörli a fakticitást és a radikális változékonyságot. A kontigencia kiiktatásával fenyegethet a hiperkáoszt megragadó lírai nyelv. Ebben az esetben a metafizikai hárma struktúra világ-fókusza elmozdulni a Mű felé, amelyet ebben az esetben Világműnek is nevezhetnénk. Nem tagadjuk, hogy minden lírai megragadás olyan nyelvi gesztus, amely bizonyos reterritorializációs gyakorlatokat rejt magában. Azonban ahogy már bevezetőnkben deklaráltuk, a juhászi lírai tenyészet nem mond ellent a valóság hiperkáoszának. Nem csak realista-irányultságú a juhászi líra, hanem számol a valóság megragadhatatlanságával is. Sőt az elszabadult, Nemes Z. alapján dehumanizáltnak nevezett költői nyelv aktív ágensként termeli a káoszt. A nyelvi kaotikusság részét képezi az általános hiperkáosznak. Sőt a vers relatív stabil struktúráját értelmezhetjük bizonyos ideig fennálló, majd potenciálisan összeomló kvázi-rendként, amely nem bír általános érvénnyel. Nem mond ellent a hiperkáosz filozófiai rendszerben (Meillassoux) vagy líra technikával való rögzítése az általános fakticitásnak, azaz a szükségszerűség hiányának.

A kauzális univerzumon belül is elképzelhető reprezentáció, észlelő lények kialakulhatnak és kipusztulhatnak akár radikálisan instabil univerzumokon belül is. „A fenomenális világ állandósága”, írja Meillassoux, „nem cáfolja meg a fizikai törvények kontingenciáját.”[23] Szükségtelen az észlelésnek kereteket nyújtó kanti kategóriák örökkévalóvá történő kibővítése is, mivel a lokális rend tételezése nem mond ellent a globális káosznak és rendszertelenségnek. Mindez azt jelenti, hogy a valóságot leíró és még bizonyos fokon statikussá tevé lírai nyelv nem írja fel a valóság hiperkaotikus jellegét. Még a leginkább a megőrzésre és a stabilitásra hangsúlyt fordító esztétikai projektek sem fosztják meg Meillassoux ontológiáját filozófiai érvényétől. Ráadásul Juhász lírájának szövegtestének mélyrétegében mindvégig számolt a deterritorializációval és felbomlással. Nem mond ellent a valóság rögzítése és leírása a hiperkáosznak.

[1] A tanulmány megírása során Horváth Márk az MMA 2021-2024 évekre szóló Művészeti Ösztöndíjprogramban vett részt Túl az életen. Az inorganikus vitalizmus szerepe Juhász Ferenc költészetében pályázzal

[2] Nemes Z. Márió: „Csupa fej és csupa farok” Juhász Ferenc versteste(i) egyetemesség és formátlanság határán in Tiszatáj 2020/01.Online változat: https://tiszatajonline.hu/irodalom/nemes-z-mario-csupa-fej-es-csupa-farok/ 68.

[3] Nemes Z. (2020) 69.

[4] Nemes Z. (2020) 71.

[5] Nemes Z. (2020) 72.

[6] Csábi Domonkos. Szóba öltött tenyészet (Juhász Ferenc költészetéről) Magyar napló 20. évf. 8. sz. (2008. augusztus) pp. 7-12.

[7] Nemes Z. (2020) 71.

[8] Nemes Z. (2020) 69.

[9] Nemes Z. (2020) 69.

[10]Meillassoux, Quentin (2008) After Finitude, ford. Ray Brassier (London és New York: Continuum), 44-45.

[11] Meillassoux 2010 [2008]: 49.

[12]A realizmus kifejezést itt a kortárs spekulatív realizmus és új realizmus értelmében alkalmazzuk. Itt elegendő annyit tisztáznunk, hogy milyen értelemben használjuk a realizmus kifejezést, illetve utalnunk arra, hogy Meillassoux is ezen kortársfilozófiai irányzat fontos tagja.  A spekulatív realizmusról magyar nyelven lásd. GRAHAM HARMAN, FORD: LOVÁSZ ÁDÁM: RÖVID SR/OOO-BEVEZETŐ, GRAHAM HARMAN FORD. LOVÁSZ ÁDÁM HETVENHAZ TÉZIS AZ OBJEKTUMORIENTÁLT FILOZÓFIÁRÓL, GRAHAM HARMAN FORD. LOVÁSZ ÁDÁM, AZ OOO-VAL SZEMBENI NÉGY LEGGYAKORIBB ELLENVETÉS.

[13] Meillassoux 2010 [2008]: 56.

[14] Meillassoux 2010 [2008]: 55.

[15] Király V. István (2004): Kérdő jelezés. Több-csendbeni alkalmazott filozófiai zajháborítás a szabad(ság) kérdezés(é)ben (Pozsony [Bratislava]: Kalligram), 41.

[16] Meillassoux 2010 [2008]: 57.

[17] Meillassoux 2010 [2008]: 58.

[18] Meillassoux 2010 [2008]: 59.

[19] Meillassoux 2010 [2008]: 64.

[20] Meillassoux 2010 [2008]: 63.

[21] Meillassoux 2010 [2008]: 62.

[22] Meillassoux 2010 [2008]: 60.

[23] Meillassoux, Quentin (2008) After Finitude, ford. Ray Brassier (London és New York: Continuum), 91.

Kép: Négyzetes kép: Fortepan / Hunyady József. Borító: bodaorsiinfo.hu