A szimpóziumon, melyet a varsói székhelyű European Network Remembrance and Solidarity szervezett, döntően múzeumok, emlékhelyek, vagyis a köztörténetet és a (transz-)nemzeti emlékezetet előállító és alakító intézmények és szakemberek vettek részt. Az évente új téma mentén szerveződő rendezvény – kerekasztal-beszélgetésektől az ún. „turbo prezentációkig” – változatos szakmai program mellett egyúttal egy networkingesemény is. A mostani alkalom presztízsét jelezte, hogy a szervezőkön kívül a lengyel kulturális miniszter is beszédet mondott. Mindannyian kiemelték a közintézmények szerepét a szabadságküzdelmek, éppúgy, mint a szabadság hiányának bemutatásában, valamint a „demokráciára való nevelés” feladatában.

Az esemény egy sajátos térben kapott helyet, a 2023 őszén átadott, de állandó kiállítását csak 2026-ra ígérő – a Budapesten is ismert múzeumi monumentalizmushoz képest is – hatalmas méretű Lengyel Történelem Múzeumának impozáns, a Művészetek Palotája termeit idéző konferenciatermében. A múzeumot a hasonlóképp monumentális méretű Lengyel Hadtörténeti Múzeummal együtt egy vörös téglafallal körülzárt egykori orosz kaszárnya területén helyezték el. Abban a „citadellában” – mesélte megnyitó beszédében Robert Kostro, a múzeum igazgatója –, ahol az 1830-1831-es ún. Novemberi felkelést (Powstanie listopadowe) követően börtön és kivégzőhely is működött a lengyel függetlenségi törekvések letörésére. Itt épül tehát Varsó új múzeumi negyede.

Változó emlékezeti rezsimek

A tanácskozás köszöntő beszédei a szabadság állandóságának hiányán meditáltak, azon, hogy a szabadságot nem szabad természetes adottságként kezelnünk, hanem ahogy a történelem során is most is meg kell küzdenünk érte. A beszédek után egy kerekasztal-beszélgetéssel zajlott a program Rafał Rogulski, az ENRS igazgatójának moderálása mellett. A résztvevők különböző országokról és eltérő pozíciókból beszéltek a múlttal való megbékélés stratégiáiról, emlékezet, oktatás és a demokratikus normák összefüggéseiről. Közel ötven évvel Fransisco Franco halála és a demokratikus átmenet után, 2022-ben fogadták el Spanyolországban az ún. „demokratikus emlékezetről szóló törvényt” (Ley de Memoria Democrática), ami a reparációs szándékot tükrözve azért lépett érvénybe, hogy visszaadhassák a névtelen, a francoista rezsim alatt eltűnt áldozatok méltóságát – számolt be erről Maria Luz Martínez Seijo (Congress of Deputies of Spain, Madrid). Nagyjából 150 ezer főre teszik azon áldozatok számát, akik eltűntek a Franco-érában, és ismeretlen helyen nyugszanak a kb. 2000 jelölt és jelöletlen tömegsír valamelyikében. A törvény arról is rendelkezett, hogy az egykori autoriter rezsim jelképeit és arra utaló szimbólumait el kell tüntetni a közterületekről. Emellett Martíner Seijo arról is beszélt, a törvény megerősített egy korábbi oktatási törvényt, hogy a huszadik század és elsősorban a Franco-rezsim története nagyobb hangsúlyt kapjon a spanyol közoktatásban.

Ezt követően Georgiy Kasianov (Maria Curie-Skłodowska University, Lublin), a lublini egyetem professzora (aki korábban a Kijevi Egyetem alkalmazásában állt) beszélt az ukrán helyzet sajátosságáról, nevezetesen arról, hogy az elmúlt kb. egy évtizedben tapasztalt demokratizálódás, valamint az ukrán történeti kutatás és az emlékezeti kultúra kialakításának terén tett fejlődés – amely révén az emlékezeti kultúra egyre inkább kritikaivá vált, és képesnek mutatkozott a szomszédos országok, és az Ukrajna területén élő és egykoron élt népek és kisebbségek narratívájának beemelésére – megtorpant, sőt a 2022-ben kitört (intenzifikálódott) ukrán-orosz háború miatt egyértelmű visszalépés történt, és egy nacionalista, a háborús narratívát erősítő működés lépett érvénybe, akár büntetőleg is fellépve az ezt kritizáló vagy radikálisan más hangokkal szemben. Ezzel együtt Kasianov azt is hangsúlyozta, hogy nem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy Ukrajna jelenleg egy szélsőséges helyzetben van, a saját létéért küzd Oroszországgal szemben.

Érdekes volt hallgatni a panel ír résztvevőjét, Barbara Walshe-t (Dialogue and Restorative Justice Faciliator), aki arról beszélt, hogy egy történelme során többszörösen megszállt, vallási és kulturális értelemben megosztott országban, ahol gyakorlatilag két, párhuzamosan létező társadalom működött (Észak-Írország és Írország) a megbékélési folyamat két irányból tudott megvalósulni.

Egyfelől óriási szerepe volt az alulról jövő, közösségi alapú szervezeteknek – mint amit Barbara Walshe is képviselt – annak elősegítésében, hogy ismerősként fedezzék fel a sokáig másnak, ellenségnek gondolt szomszédot. Másik részről nem elhanyagolható az ország tagsága nemzetközi közösségekben, elsősorban az Európai Unió hatása a megbékélési folyamatra.

Elbeszélt történelem és a digitális kor kihívásai

A következő nap első, Grand narratives and conceptualisations of freedom című szekciójában intézmények vezetői beszéltek rövid prezentációkat követően arról, hogy mit jelent az intézményeik számára a szabadság és a szabadság reprezentációjának kérdése. A beszélgetést a szimpózium egyetlen magyar résztvevője, Baczoni Dorottya a Terror Háza igazgatója moderálta. Margaretha Glück (Mauthausen Museum und Gedenkstätte) arra a problémára mutatott rá, hogy annak ellenére, hogy egy múzeum – különösen egy emlékhely – elhelyezkedése nem változik, a fizikai és társadalmi környezete, amely ténylegesen és virtuálisan is körülveszi azt, mégis feltartóztathatatlan változásban van. Ez a körülmény önmaguk folyamatos újrafogalmazására kényszeríti a hely identitására vonatkozóan – tette hozzá –, elsősorban arra nézvést, hogy milyen jelentéseket állítsanak elő, és hogyan kommunikáljanak a külvilággal. Két példával szemléltette ezt a dilemmát: az osztrák államnak köszönhetően a mauthauseni emlékhely területe gyarapodni tudott az utóbbi időben. Ez azzal is járt, hogy közvetlen szomszédságba került egy nyaraló- és lakóövezettel, ami új kihívást jelentett az emlékhely számára. Abból a célból, hogy kapcsolatba lépjenek a környezetükkel, meghívtak az ottlakókat a tábor felszabadulásának emléknapjára szervezet családi majálisra és ünnepre, élővé téve ezzel az egykori munkatábor helyszínét. A másik dilemma az emlékhely közösségimédia-használatára vonatkozott: illő-e,

szabad-e egy sokszázezer ember halálát okozó egykori tábornak saját TikTok-csatornát üzemeltetnie? A kérdés többször visszatért a tanácskozás során (például Auschwitz esetében), ami jól tükrözte e helyek technológiával szembeni konzervatív idegenkedését, alapvető félelmeit, illetve az új technológiák megkésett, és kényszerű adaptációját.

Persze nincsenek könnyű helyzetben a kulturális intézmények, hiszen a közösségi médiában való kommunikálás külön szakembert kíván – ami jellemzően nem áll rendelkezésre. Margaretha Glück és az intézmény gyakorlata végül nem tükrözte a félelmeket, és többszázezeres nézettséget, és a korábban nem elérhető, fiatal korosztály megszólítását tett lehetővé, amely messze meghaladja az emlékhely éves látogatottságát – zárta gondolatait.

A következő rövid prezentáció Robert Kostro, a Lengyel Történelem Múzeumának igazgatója tartotta, melyben röviden bemutatta a 2026-ra véglegesítendő állandó kiállítás terveit, melyben komoly szerepet szánnak a szabadság különböző aspektusainak és a lengyel nép szabadságtörekvéseinek. E koncepció mentén láthatott a közönség a lengyel történelem fontosabb eseményekhez kötődő múzeumi tárgyakat: az 1573-ból, az ún. lengyel-litván unió élére megválasztott első lengyel király idejéből származó hivatalos irattól a gdansk-i sztrájkokból kinövő Szolidaritás mozgalmat szimbolizáló szoborig.

A záró előadó Simina Badica, az „Európai Unió Múzeumának” is nevezhető House of European History kurátora volt, aki a múzeum sajátos státuszát mutatta be. Ugyanis a múzeum nem egy nemzet történetírása alapján működik, hanem valamennyi – elsősorban az unióhoz tartozó ország – történeti perspektívájának képviseletét is látja el. Így a bemutatott narratívák terén, egy eleve adott multiperspektivikusságról beszélt, amely egyaránt tartalmazza az európai történelem pozitív szabadságküzdelmeinek bemutatását, és traumatikus múltjának elbeszéléseit.

A következő, egyben a délelőtti program utolsó szekciója  Case Studies – Symbols of regained lost címen futott, ami nagyon különböző példákat vonultatott fel a romániai Pitesti börtönből kialakított új múzeumtól és kiállítóhelytől (amely elsősorban az államszocialista rendszer elnyomására helyezte a hangsúlyt és kifejezetten a fiatalabb, iskoláskorú közönséget célozta meg) a Párizsban működő lengyel emigráns irodalmi laphoz, a Kulturához kötődő kör archívumáig (Kultura Paryska, Maisons-Laffitte), amely jelentős támaszt nyújtott a szocialista Lengyelország rendszerkritikus értelmiségének és kulturális ellenállásának a cenzúrázatlan anyagok köröztetésével. A visszanyert vagy visszakövetelt szabadság példáit gazdagították a Horvátország szerte látható és a jugoszláv háború horvát hőseinek és traumatikus eseményeinek emléket állító falfestmények és graffitik, valamint egy új, a jövőt megformáló és a fiatalok bevonásával készülő public art projekt is (https://mempop.eu/about-mempop/). Végül a 2014-ben Kijevben lezajló tüntetéshullám (mely során az oroszbarát Janukovics-Alzavarov politikai vezetést tulajdonképpen elsöpörte az ukrán népharag) központi és szimbolikus helyszínévé váló Függetlenségi Téren (Majdan Nezalezsnosztyi) történteknek emléket állító múzeum terveit láthatta a közönség.

A program folytatásaképpen került sor a „turbóprezentáció” szekcióra. Ez volt talán az egyetlen olyan programelem, amely átalakításra szorulna. A prezentációk hullámzó színvonala alapján valószínűsíthetően nem volt előzetes szűrés,  és valamennyi pályázónak helyet biztosítottak a szervezők, akiknek 90 másodperc állt rendelkezésükre, hogy bemutassák az általuk képviselt szervezetet vagy projektet, egyéni kutatást, filmet. Így alakulhatott ki egy olyan előadásfolyam, melyet nemcsak nehéz volt követni, de helyenként kifogásolható együttállások is létrejöttek, mivel jellegüket és jelentőségüket tekintve túlságosan is eltérő projektek kerültek egymás mellé: például míg az egyik előadó a kulturális intézmények helyes közösségimédia-használatáról (TikTok), majd a következő az Auschwitz után a legtöbb áldozatot követelő egykori treblinkai tábor helyszínén felépülő új múzeumról és emlékhelyről szóló előadás keltett disszonanciát.

A hidegháború és a lengyel történelem hosszú árnya

Ezt követően a szerdai nap programja kettéágazott. A közönség egyik fele a The Cold War Files című, lengyel közszolgálati televízióban vetített sorozat másfélórás, rövidített változatát tekinthette meg, amely a lengyel politikai átmenetig tartó folyamatot mutatta be a BBC és a Szabad Európa Rádió archív anyagain keresztül, teleologikus utat mutatva a jelenben újra felmerülő „hidegháborús folyamatokig”, elsősorban Oroszország újbóli ellenséggé válásáig. Ezzel párhuzamosan egy kerekasztal-beszélgetésre került sor a kulturális intézmények, múzeumok közösségimédia-használatáról, mely beszélgetés egy-két érdekes anekdotikus megállapításon kívül, nem nagyon tudta meghaladni a korábban erről folyó diskurzusokat. Ellenben a nap zárását jelentő utolsó kerekasztal-beszélgetés annál is több érdekes témát tartalmazott a múzeumi részvétel (participáció) kérdéséről. Pille Pruulmann-Vengerfeldt vetette fel, hogy

önmagában a participáció nem garancia a „népképviseletiségre”, vagyis arra hogy minden hang meg tudjon szólalni egy múzeumi térben.

A konferencia harmadik napját múzeumok és emlékhelyek látogatására szánták a szervezők, így csoportonként lehetőség nyílt ellátogatni többek között a Varsói Felkelés Múzeumába és a varsói zsidó temetőbe, a POLIN-ba (Lengyel Zsidóság Történetének Múzeuma), valamint a Lengyel Népköztársaság kiátkozott katonáinak és politikai foglyainak múzeuméba (Museum of Cursed Soldiers and Political Prisoners of the Polish People’s Republic). Ez az intézménylista is jelzi, hogy a kortárs lengyel emlékezetben milyen óriási jelentősége van a második világháború és az államszocializmus múltjával való foglalkozásnak. Ezen intézmények növekvő száma jól szemlélteti hogyan válik az emlékezetipar és az „emlékezeti turizmus” (különösen az ún. dark tourism) meghatározóvá Varsó életében.

A zárónapon a konferencia résztvevői négy workshop közül választhattak, majd következhetett a szimpózium utolsó programeleme a Freedom and Remembrance in the intergenerational dialogue című kerekasztal-beszélgetés, Hanna Liubakova, fehérorosz újságíró moderálásával. Liubakova rögtön az elején leszögezte, hogy számára rendkívüli jelentősége van a szabadság és az emlékezet kérdésének, hiszen egy olyan országból érkezett, ahol az alapvető szabadságjogok nincsenek tiszteletben tartva. A beszélgetés résztvevői megerősítették, hogy a szabadság absztraktnak tűnő kérdése súlyos veszélybe került az ukrán-orosz háborúban, szomorú következményként újra megfoghatóvá és átélhetővé vált. Ugyanakkor a szabadság paradoxona éppen abban áll, hogy a hiánya által tapasztalható meg a leginkább, miközben a rendszerváltást követő generációk számára a szabadság evidenciaértékű. Éppen ezért szükséges, hogy a múlt történetei tanúvallomásokon keresztül megjelenhessen elsősorban az oktatásban, hogy küzdeni lehessen a szükségszerűen bekövetkező társadalmi szintű felejtéssel és cselekvésképtelenséggel szemben – jegyezte meg Łukasz Kamiński (National Ossoliński Institute, Wrocław). Az előzőekből következik – tette hozzá Miloš Řezník (German Historical Institute, Warsaw), hogy az egyes generációknak teljesen más jelent a szabadság, más kollokációkat hív elő: míg az államszocializmusban születettek és nevelkedettek számára a legtöbbször a diktatúra az alapvető szabadsághiány-tapasztalatot és a rendszerváltást, függetlenedést jelenti, addig a most 18 évesek számára sokkal inkább a political correctness, vagyis a szólásszabadság az alapvető kérdés, röviden szólva, hogy „ami vagyok, azt megfogalmazhassam”. Érdekes módon a szabadság eszméjének kisajátítására tett kísérleteket folytatnak a kortárs nemzeti-szuvenerista mozgalmak is – Marien Le Penttől a német AfD-éig – éppúgy a zászlajukra tűzve a szabadságot, csak ők éppenséggel a nyugati liberális eszmék „rabigájával” szemben teszik ezt. Laura Kolbe (University of Helsinki) egy új aspektust is felvetett a beszélgetés során, nevezetesen, hogy érdemes a kortárs nemzeti mozgalmak elemzésekor szem előtt tartani a nacionalizmusnak az adott ország történelmében betöltött változó szerepét (pl. az államiság vagy a függetlenség kialakításában, a modernizációban), valamint megkülönböztetni a kirekesztő nacionalizmusokat a patriotizmus fogalmától, ami történetileg jóval kevésbé terhelt, és közelebb áll ahhoz, amit egyszerűen hazaszeretetként tudunk lefordítani.

A négynapos sűrű program bőven adott alkalmat a különböző szabadságdiskurzusok, szabadságértelmezések megvitatásához, így kirajzolódhattak bizonyos konvergenciák, mintázatok. Közös nevezőként lehet tekinteni a múzeumok és emlékezeti helyek felelősségére a szabadság tapasztalatának közvetítésében, a társadalom felé mutatandó nyitottságra, az új technológiák használatára, vagy akár az olyan közösségek megmutatására, melyeket a hétköznapi tekintet nem vesz észre, illetve a személyes narratívák erejére (legyen szó „megbékélésről” vagy generációk közötti tapasztalatcseréről). Röviden szólva tehát van még feladat, amit el kell végeznie az „emlékezetmunkásoknak”, annál is inkább, mert a polikrízisek korszakában élünk, erősödő jobboldali populizmusok árnyékában.

Fotók: Bódi Lóránt