A 70-es évek építészetének történeti feldolgozása, szociokulturális jelentőségének meghatározása, általánosságban objektív, tudományos eszközökkel való megközelítése, az elmúlt évtizedben egyre nagyobb jelenséggé nőtte ki magát. A Kádár-korszak jellegzetes szocreál objektumai ideológiai terheltségük és gyakran tapasztalható esztétikai silányságuk nyomán feldolgozatlanul sodródtak a kulturális emlékezetben. A Kádár-korszak különösen negatív szakmai megítélésben részesülő melléktermékének, a sátortetős kockaháznak mostoha sora is egy német fotográfus varázsobjektívjének hatására kezdett jobbra fordulni. Katharina Roters 2003-ban kezdte a magyar vidék jellegzetes háztípusát fotózni, akkor még kizárólag a gulyáskommunizmus alulról sarjadó eklektikus kapart kőporos ornamentikájára fókuszálva. A kezdeti érdeklődés szisztematikus dokumentációba csapott át, melynek eredménye közel ezer fotográfia lett. A képzőművészeti projekt 2003-2014 között tartott, amely során Roters bejárta Magyarország nagy részét. Az 50-es években megjelenő, 60-as években elterjedő kockaház üdítően új perspektíván keresztül újra a közbeszéd témájává tudott válni. Katharina Roters 2014-ben megjelent Hungarian Cubes – Subversive Ornaments in Socialism című kiadványának köszönhetően, a magyar posztparasztság naiv igyekezete identitásának újradefiniálására és ennek valamiféle vizuális reprezentálására, nemzetközi figyelmet kapott.

A Ludwig Múzeum május óta látogatható Kis magyar kockológia. A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban című kiállítása minden eddiginél átfogóbban tárgyalja azt a jelentéshalmazt, amit a jellemzően 10x10 méteres alaprajzú, két ablaktengellyel az utca felé forduló, sátortetős háztípus magába foglal. A Kádár-kocka keletkezésétől és elterjedésétől, a kortárs építészeti szakma és értelmiség reakciójáig, illetve az őket követő generációk egészen másfajta viszonyulásából fakadó jelentésmódosulásig mindenről szó esik. Az egymásból nyíló terek mindegyike a kockaház témájának egy-egy új aspektusába vezetik be a látogatót, szervezésük logikus. Az arányosan adagolt információk hatására alapélményünk a Kádár-kockákkal, a történeti kontextus megismerésével fokozatosan házzá épül, melyre az építészettörténeti, építészetelméleti értekezések összeolvasása húzza fel a csinos sátortetőt, végül képzőművészeti motívummá transzformálása eklektikus ornamentikával borítja be.

Szolnoki József: Gulyás-Betonkeverő, 2014-2024, installáció-objekt hangjáték, változó méretek Fotó: Ludwig Múzeum

Az első terembe lépve Szolnoki József Gulyás-Betonkeverő című hangjátékot is magába foglaló 2014-2024 között készült installációjával találjuk szembe magunkat. Szolnoki bizarr emlékművet állít a házi buherának azzal, hogy a betonkeverő dobját egy bográcsra cseréli. A hibrid tárgyképződmény Szolnoki és Katharina Roters közös kutatásának egyik vizuális eredménye, az ironizáló hangnem ellenére véresen komoly. Egyértelmű utalást tesz a szocializmus silány, ellentmondásos körülményei közé szorult egyének százezreire, akik találékonysággal és rengeteg munkával voltak kénytelenek helyet szorítani létezésüknek. Az emblémaként működő gépezet, szemantikai talapzatával egy olyan szélsőértékekből összeálló ideológiai-kulturális koordinátarendszert rajzol ki, amiben létrejöhetett a lokális modern kulcsépülete, a kockaház. A Kádár-korszak ambivalens képződményei, mint például az erőszakosan téeszekbe terelt parasztság elnézett háztáji gazdálkodása, vagy a földjét vesztett posztparaszt új vágyálma, a lakóház, mind olyan körülményeket teremtettek, amiknek szimultaneitásából következően vígan urbánus geometriába öltözhetett a vidék. Szolnoki Gulyás-Betonkeverője bonyolult társadalmi folyamatokat, szociokulturális előzményeket, ideológiai- és politikai tényezőket zanzásít. Nótaválogatásával pedig megadja az alaphangot a Kis magyar kockológia megtekintéséhez.

Az első teremben Szolnoki munkáján kívül csupán Birkás Ákos Új ház (1973) című fotórealista festménye kap helyet. A kiállítás plakátjain is szereplő alkotás megkerülhetetlen képzőművészeti feldolgozása a témának, legutóbb az Art Department, Kádár-kocka, Felforgató művészi reakciók (1973-77) című tárlatán jelent meg 2023-ban. A tipizált ház teljes valójában áll a befogadó előtt – vagyok, aki vagyok – állítja a növényi elemek keltette vizuális zaj nélkül álló épület, a horizont egyedüli uraként. Polikróm kerítés, second hand csempékkel kirakott lábazat, rózsaszín vakolat és végül az elmaradhatatlan palás sátortető. Birkás, vidékjárásai közben gondosan regisztrálta a kockaházak legfontosabb stiláris elemeit. Célja, hogy factumként rögzítse a hagyományos paraszti kultúra látványos pusztulását, az értékvesztés szimbólumának tekinthető Kádár-kocka segítségével.

Birkás Ákos: Új ház, 1973, olaj, vászon, 100x120 cm, az Einspach Fine Art & Photography jóvoltából

Az ötvenes évek elején bekövetkező második kényszerkollektivizálással a paraszti társadalom végérvényesen elvesztette az önálló gazdálkodás reményét. Ebből következően magántulajdon iránti vágya egyetlen tárgyává mikrokozmosza vált. Az elsősorban lakóházát érintő, felfokozott reprezentációs igény (és természetesen az építőanyag-hiány) csomagolta az indusztriális esztétikából kölcsönzött kubusos formát a feljebb felsorolt, megkérdőjelezhető nívójú építészeti megoldásokba.

Birkás Ákos kritikus tekintettel szemléli a hagyományos parasztlakok monoton házsorokká alakulását, a polgárosodó parasztság naiv próbálkozásait valami egyéni, de végeredményben mégiscsak giccses létrehozására. Az Új ház című festményen feltűnő, leeresztett redőnyök is ennek a társadalmi csoportnak átmeneti sehova sem tartozását örökítik meg. A kockaházak sematikus térszerkezetéhez ugyanis nem tartozott szervesen gazdasági rész, ami az utódok jobb sorsra juttatásáért „háztájizó” posztparaszt számára alkalmas lett volna. Ezért gyakori jelenség volt, hogy a súlyos lemondások árán felépített új ház lehúzott rolókkal üresen állt, míg a tulajdonosok a kert végében álló kulipintyóban laktak.

A következő térben Birkás Ákos É.N. sorozatának két festményével (Cím nélkül É.N.; 1970-es évek és a Cím nélkül (Ház-sor) É. N.; 1970-es évek eleje) folytatódik a 70-es évek értelmiségének kockaházakra adott reakcióinak összegyűjtése. Míg Birkás falra szegelt képkereteket fest, melyekben, kép a képben kompozícióba szerkesztve, teljes pompájában virít a reprezentáció diszfunkcionális eszközévé váló kubus, addig Fehér László empatikusabb módon közelít a témához. Kertai Ferenc kőműves és családja című 1976-os alkotásán a művész táci műtermét kivitelező kőműves látható feleségével és gyerekével a frissen elkészült modern hajlék előtt. A természetellenes beállításba helyezett, fotórealista stílusban modellált alakok grimasszá torzuló vigyora, aszimmetrikus testtartása az idillikus állapot mögött sejthető szürke valóságról, küszködéssel teli hétköznapokról árulkodnak.

Még ugyanebben a térben Szöllősi Géza Kertváros (2016) című grafikája dekoratív tapétadísszé konvertálja a magyar vidék kapart kőporos homlokzatait. Az inkább látványelemként funkcionáló alkotás megtöri az enteriőrt, és egy új megközelítésmód mellé biggyeszt felkiáltójelet. A repetitív mintázat ugyanis Katharina Roters már említett Hungarian Cubes című képzőművészeti projektjére reflektál, melynek keretein belül a német művész egy univerzálisan felfejthető vizuális kóddá desztillálja a magyar építészet zabigyerekét.

A bevezetőben már tárgyalt analóg fotográfiákról Roters digitális módszerekkel radírozta le az összképet megzavaró elemeket. A módosításoknak köszönhetően a kockaházak kiszakadnak a valóságos térből. Játékos formáik, pop art-os színeik, bizalmat ébresztő szimmetriájuk mintha egy Wes Anderson-i babaház idillikus képét idéznék meg. A frontális, az épülettömeg érzékeltetésére alkalmatlan fényképek elsősorban a 70-es évek jellegzetes homlokzatdíszeinek átfogó dokumentálását tűzik ki célul. De vajon hol keresendő ennek a mutáns esztétikának az eredete?

 A politikai és szociológiai okok miatt letűnőben lévő tradicionális paraszti kultúra szokatlan módon idomult az új társadalmi igényekhez. Tamáska Máté, a Kádár-kockák egyik legelismertebb kutatója, egy, az Építészfórumon olvasható interjújában arról beszélt, hogy a falvakban legjellemzőbben paraszti szocializációjú friss munkások építkeztek.[1]  A szocialista kasztrendszerben feljebb álló munkás ideálképéhez felérni kívánó posztparaszt tehát saját eszközeivel közelítette meg az új, modern életmódot, és ennek reprezentációjaként egy szokatlan geometrikus kifejezésmódot választott. A változatos kapart kőporos ornamentikák ideái jórészt a megrendelőtől származtak. A tulajdonosok, akárcsak a falak felhúzásában, a homlokzat individulizálásában is cselekvőként vettek részt. Szolnoki József, Metascan. A kapart kőpor fenomenológiája című doktori disszertációjában a kockaházak 70-es évekbeli kidíszítését a posztfolklór egy művészeti gyakorlatának tekinti.

A minimalizmus térhódításával egyre több kockaház kapart kőporos díszítését cserélik monokróm vakolatra. Ízlés kérdése, hogy hiányoljuk-e ezt a naiv eklektikát mindennapjainkból, mindenesetre transzgenerációs jelenségként mindannyiunk identitásának része. Ebből a szempontból különösen értékesek Roters fotográfiái. Lencséjével ugyanis finomra hangolja a sokak számára emészthetetlen esztétikai konstrukciókat, így a viszolygás megszűntetésével lehetőséget ad a benne rejlő tartalmi komplexitás felfedezésére.

Megannyi magas művészeti produktum leírása után most hadd szenteljek egy kis figyelmet néhány ismeretlen szerzőjű kapart kőporos homlokzat ornamentikájának. Ekphraszisz-szerű leírásaimat Katharina Roters három, a Kis magyar kockológia című kiállításon is megtekinthető fotográfiája alapján készítettem el.

1. kockaház

Az ácsteszéri sátortetős kubus két ablaktengellyel rendelkező homlokzatát a konstruktivizmusból ismert vörös és fehér háromszögek díszítik. A máshol tömeget és tereket átdefiniáló formák most szerényen meghajolnak a vidéki ember szimmetriaszeretete előtt. Az ablakközökbe és ablakszélekre helyezett, egymásba csúszó alakzatok ornamensekké alakulnak. Hasonlóan a gótikus katedrálisok kapuit díszítő faragott bibliai szereplőkhöz, repetitív struktúrákká olvadnak össze, a külvilág felé reprezentálva az épületben élők hitét, melynek forrása ebben az esetben nem a Teremtő, hanem az ipari termelés és a funkcionalitás. Az ablakrámákat alul egy-egy egymást metsző vörös és fehér egyenes, illetve két oldalról vörös farkasfogak keretezik. A klasszikus modernitás formavilága erős diszharmóniát képez a ház kikövezett lábazatával és emblematikus palával kirakott sátortetővel.

Katharina Roters: Ácsteszér, 2004

2. kockaház

A székelyzabari kockaház sík homlokzatán éles fekete kontúrok űznek furfangos optikai játékot. A kapart kőporos technikával kialakított, bizonytalan mértani arányokkal rendelkező téglatestek a két ablakráma körül definiálódnak. Így maguk az ablaküvegek válnak a térbeli alakzatok egyik határoló téglalapjává. A vörös lével feltöltött akváriumok sajátos ökoszisztémába zárják a homlokzat mögött sejthető életet, így pont a háznak azon elemei válnak a legelszigeteltebb pontokká, melyek funkciójukból eredően a kitekintés, külvilággal való kapcsolattartás eszközei, a fény beáramlásának lehetséges csatornái.  A nyers színű sávokba tördelt falfelületből szervetlenül világlik ki a két élénk színű kubus, legalább annyira, mint túlurbanizált hordozója a faluképből, vagy éppen parasztság és proletariátus között ingázó tulajdonosa a társadalomból.

Katharina Roters: Székelyzabar, 2008

3. kockaház

A Toponáron elhelyezkedő kockaház kapart kőporos ornamentikája a Victor Vasarely-féle op-artos geometriai szerkezeteket idézi. A sárga és élénk rózsaszín trapézok az ablakrámák felé szűkülnek, az oldalsó formák erős rövidülésben jelennek meg, így az az érzésünk támad, hogy az ablakok a téglatestek belsejében helyezkednek el. Az ügyetlen szerkesztés miatt csak részlegesen érvényesül a síkok játékának optikai illúziója, mégis az idea átvételének ténye fontos következtetések levonását eredményezheti az átalakuló vidék esztétikai preferenciáival és öndefiníciójával kapcsolatban. A Victor Vasarely által is sokszor hangoztatott társadalmi művészet ebben a formában megvalósulni látszik. A kockaházak kialakulásával nyilvánvalóvá vált, hogy még ha más dialektusban beszélik is, de akár a legeldugottabb falvakban is képesek az általa teremtett vizuális nyelvvel kommunikálni.

Katharina Roters: Kaposvár-Toponár, 2012

Készman József innentől fokozatosan a személyes emlékezet alkotásaira helyezi a hangsúlyt. Újabb és újabb generációk nőnek fel a négyzetes élettérben, a betonalapra épített falak repedésein keresztül lassan, de biztosan szivárog be az új politikai és társadalmi kontextus. Az alkotások egy-egy szubjektív élményből nőnek ki, amik gondosan árnyalt reflexiók segítségével elfoglalják helyüket a kockaházak általános narratívájában. A 90-es évektől fokozatosan haladunk napjaink felé, a képzőművészek heterogén válogatása csak egyet jelenthet: a fenomén nagyobb, mint elsőre gondoltuk.

Gerhes Gábor Szülői ház kétszer (1999-2024) című konceptuális fotográfiája kettős pozíciójával átmenetet képez a kiállításban. A digitálisan megkettőzött szülői ház képével ugyanis megjelenik mind a kollektív-, mind az egyéni emlékezet, és tematizálódik azok konfliktusa. A Kádár-kockák megjelenésének és elterjedésének közelmúltbéli eseménye a kommunikatív emlékezet territóriumára esik, vagyis az eseményeket felnőttfejjel átélők kihalásával, gyerekeik kezdik el azok kauzális viszonyait feltárni, írásbeli, képzőművészeti alkotásaikban összerendezni. Az egyéni emlékezet szájról szájra terjedő, sok szálon futó zavaros elegye, a tágabb összefüggésekre koncentráló tudományos kutatások segítségével, elkezdett történelemmé alakulni. Az igazán reprezentatív elsődleges források megtalálása azonban nehéz, az idő múlásával lehetőségeink fogynak. A kockaházak átépülésével, illetve tulajdonosaik halálával félő, hogy kialakulásuk szövevényes folyamata rekonstruálhatatlanná válik.

Szöllősi Géza Nagymamám, Mahayu és Én című 2005-ös fotója generációs különbségek felé tereli a látogató gondolatait. Az utódok egzisztenciális biztonságáért felépített házban, az új generáció meghatározó élményévé sok esetben az otthontalanság vált. A 90-es évek információtechnikai forradalma, a keleti blokk évezredvégi összeomlása és a szárnyait próbálgató kapitalista világrend olyan kommunikációs töréseket eredményezett a családon belül, melynek tételmondatává talán az „el tudom fogadni, de megérteni nem” vált. Az elveszített közös nevező megtalálhatatlanságának látszólagos oka Szöllősi alkotásán, Mahayu, a japán sex doll. Társaság a társadalom legkisebb egységének válsága felett érzett magányunkban.

Szöllősi Géza: Nagyanyám, Mahuyu és Én (Suzuka és barátai sorozat), 2005, lambda print, alumínium, 70x100 cm

A kiállítás innentől mozaikszerűen rendezi össze az egymást követő generációk szubjektív képzőművészeti kommentárjait. A kockaházmotívum szerepe sokrétű: előfordul, hogy csupán térbeli kontextusként jelenik meg (például Szöllősi Géza Nagymamám, Mahayu és Én című fent tárgyalt alkotása), de van, hogy maga válik szimbólummá (Bukta Imre Elveszett ház című 1997-2014 között készült installációja). Itt talán még fontosabbá válnak a falszövegek, ugyanis a művek, bár az egyéni emlékezetből ihletődnek, mégis széles körben átélt változásokról, traumákról szólnak. A traumafeldolgozás, mint a kiállítás egy lehetséges funkciója szép gondolat. Nem is lehet talán más célja egy kockaházakat tematizáló tárlatnak, mint egy félmúltban sodródó, mindig is vitatott jelenséget, különböző természetű reflexiókon keresztül identitásunk legitim alkotóelemévé formálni, kulturális emlékezetünk részévé tenni. De a megvalósítás már problémásabb. Néhol a képek mellé helyezett hosszú falszövegek arról tanúskodnak, hogy erősebb volt az elitizmus, mint a tenni akarás. Ennek oka feltételezhetően az időhiány, ugyanis az egységesnek nem nevezhető képleírások túlburjánzanak a művészettörténészek számára reflexből jövő szakzsargonnal. Könnyebb így, mint a néző számára több teret hagyó felvetésekkel szolgálni.

A kiállítás Bukta Imre szürrealista elemekkel operáló figurális négyesével folytatódik (Romantika eladó (Első szoba); 2019, Romantika eladó (Kettes szoba); 2019, Szomszéd férfi; 2022, Ház eladó (Fürdőszoba); 2019), melyek a 60-as, 70-es évek jól ismert lakásenteriőrjeit jelenítik meg. Az imaginárius belsők alkotóelemei felidézik az emlékezetünkben élő nosztalgikus képet, de a rozzant konvektoron-, a beszakadt mennyezeten- és a dohos falikárpit átható szagán keresztül már beszivárog Bukta mezőszemerei Másik Magyarországának valósága. A modernitás hajlékai egyszer, a pusztulás tünetei másodszor. Szüleink, nagyszüleink provinciális élettere, múltunk és jelenünk komplex motívuma, egyszóval transzgenerációs tapasztalati jelenség. A kockaház, ezen kulcsfontosságú fogalom mentén a magyar képzőművészet legfiatalabb generációját is foglalkoztatja, ennek szemléltetésére a Ludwig Múzeum különböző típusú és minőségű reflexiókat gyűjtött össze. A diverz válogatásban Asztalos Zsolt, Csizik Balázs, Csondor Réka, Keresztesi Botond, Király András, Merényi Dávid, Nemes Csaba, Schmied Andi és Sibitka Anna alkotásai szerepelnek. A bemutatott munkák közül egyes darabok központi pozícióba helyezik a szocializmus meghatározó épülettípusát, míg másoknál marginalizáltabb pozícióban jelenik meg.

Bukta Imre: Romantika eladó (Első szoba), 2019, olaj, vászon, 110x120 cm, magángyűjtemény

Az építészet vizuális befogadása más mintázatokat követ, mint más képzőművészeti médiumoké. Megismerése nem csak optikai, hanem taktilis, ezért vizuális kódjai az együttélés során észrevétlenül másznak be a tudatalattiba, ahonnan már csak az esztétikai érzékenységen múlik, hogy milyen formában hívhatóak elő. Csizik Balázs, What Can We Learn From Trees? című sorozatának darabjai egészen látványos módszerrel vonják be gyerekkorának meghatározó helyszínét művészetének territóriumába. Az eljárás fotográfiaalapú, hiszen Csizik szociofotószerű képeket készít a Székesfehérvár környéki faluról. Házak és lakóik, egyszerű felütés világos kompozíciókba rendezve. A fekete-fehér képeken kiviláglanak az élénk színekkel derengő kockaházak, természetes és mesterséges fény hiányában ők jelentik az egyedüli fényforrást. Friedensreich Hundertwasser osztrák építész, a házat az ember harmadik bőrének nevezte. A falak felhúzása érdekében saját magát a malterba keverő vidéki emberre ez különösen igaz. A házba ilyen keserves módon beköltöző otthonfogalom nem mindig tűnik fel elsőre, mégis sok százezer ember én-identitásának szerves része a kockaház.

Csizik Balázs, What Can We Learn from Trees? című sorozata a Ludwig Múzeumban Forrás: Ludwig Múzeum

Csizik From Home To Home című 2024-es képén egy fák által részlegesen takart tipikus kubust látunk, az aszfaltút mellett elhelyezkedő lak előtt apró sétáló alak látható. Otthonról haza, a mű címének magyar fordítása akár a gyermekkor helyszínére visszatérő alkotó többlakiságára, otthontalanságára, visszailleszkedési nehézségeire is utalhat. Talán a művész magával a ház előtt álló apró figurával azonosul. Csizik parafrázisai által a kapart kőporos homlokzat geometrikus formái visszaszállnak a magas művészet keblére. A szuprematizmusra jellemző alakzatok visszafogott derengése membránt von a gyerekkor és felnőttkor-, illetve a fővárosi és vidéki élet között vándorló sziluett köré, megjelenítve az egyén és élettere közti szerves, néhol azonban konfliktusos kapcsolatot.  Miközben a befogadó a tartalom kiásásával foglalkozik, addig az ablaktalan egység dematerializált struktúráját egyedül a ránehezedő sátortető tartja a földön, épphogycsak megakadályozva, hogy a határolóvonal nélkül lebegő forma nem táguljon kozmikus térré.

Az utolsó szobán is végighaladva kijelenthetjük, hogy a ház elkészült. Készman József és csapata, munkát, ötletet, építőanyagot nem sajnálva felépítette a Kádár-kocka mentális képét. Vannak benne hibák, történtek elszámolások, de a konstrukció végeredményben stabil és szép. Csak reménykedni tudunk benne, hogy ha egy másik szomszédnál kezdődnek hasonló volumenű munkálatok, az itt szerzett tapasztalatok felhasználásra kerülnek. Ezen az úton haladva még az is előfordulhat, hogy szépen lassan a Kádár-kocka bűvös kockává transzformálódik. Addig is szóljon a nóta a jól megérdemelt ebédhez!

Kis magyar kockológia. A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban - The Hungarian Cube. Modernity and Dwelling In The Kádár Era
Kurátor: Készman József
Kurátor-asszisztens: Maj Ajna, Máté Zsófia
A kiállítás 2024. május 18. és augusztus 20. között volt megtekinthető. 
Fotó: Ludwig Múzeum

[1] Tamáska Máté, Winkler Márk, „Ha így nézem polgári, ha úgy nézem szocialista.” – interjú Tamáska Mátéval a kockaházak múltjáról és jelenéről, Építészfórum, 2017