PRAE.HU: Római születésű vagy, de Kanadában nőttél fel. Milyen érzés két ennyire különböző kultúrát képviselni?

Massimo Amici: Hat éves koromban hagytam el Rómát. Hét vagy nyolc évbe telt, amíg elég jól megtanultam angolul ahhoz, hogy egyenlőként kezeljenek a többi gyerekkel. Később kiderült számomra, hogy a nyelv ismerete nem elég ahhoz, hogy része legyek az ország kultúrájának, ahol élek. Húsz évig próbáltam beilleszkedni, azután visszatértem Rómába, mert biztos voltam benne, hogy itt megtalálom a valódi otthonom. Kiderült, hogy sok tekintetben igazam volt, de a helyzet új, váratlan felfedezéseket is tartogatott. Kanadában nevelkedtem, itt tanultam, itt lettem először szerelmes, itt formálódtam. Tetszett vagy nem, de az ott töltött idő része lett annak, ami ma vagyok. Tehát amikor olaszokkal beszélek, felismerem, hogy sokban különbözöm, ami, azt gondolom, jó dolog. Ha két doboz játékod van, választhatsz néhányat mindkettőből. Úgy gondolom, hogy mindkét kulturális hátteremből azokat az elemeket választom az életem során, amelyek a legjobbak. Ez egy nagy előny, ugyanakkor nehéz is, mert ez azt jelenti, hogy nem tartozom egyértelműen ide vagy oda. De szerencsére rátaláltam a filmre, ami az én igazi otthonom.

PRAE.HU: Két évvel ezelőtt A születés (La Nascita) című rövidfilmed elnyerte a Diákzsűri fődíját, tavaly tagja voltál a nagy zsűrinek, és idén is versenyben van egy kisfilmed Kicsi fehér kábelek (Little White Wires) címmel, tehát elég gyakori látogatója vagy a CineFest-nek. Miért ez a vonzódás Miskolchoz? 

M.A: Először 2005-ben jöttem Miskolcra, amikor részt vettem az Ő/Ő (She/He) című rövidfilm elkészítésében. Nagyon személyes és fontos film volt nekem, emellett egybeesett életem egyik fejezetének befejezésével, és egy másik kezdetével. 2001 egy óta készítettem rövidfilmeket, de akkor, azon a héten megváltozott az életem. Előtte főleg grafikus tervezőként dolgoztam, de ez egyre inkább háttérbe szorult, és hirtelen számtalan más, filmmel kapcsolatos lehetőség bukkant elő a semmiből. Egy hónappal később Los Angelesben forgattam egy Hollywoodban játszódó filmet, és két hónappal később megnyertem a New York-i Queens Nemzetközi Filmfesztivál legjobb rövidfilmjének járó díját. Ezek a csodák kellettek ahhoz, hogy megváltozzon az életem. Azt hiszem az egész arra a tíz napra vezethető vissza, amit Miskolcon töltöttem, ahol rengeteg olyan csodálatos filmkészítővel találkoztam, akikkel hihetetlen eszmecseréket folytattunk. Varázslatos volt, úgyhogy Miskolcnak mindig is külön helye lesz a szívemben.

PRAE.HU: A Kicsi fehér drótok című filmed vicces, bár filozofikusabb hangvételű alkotás, elgondolkodtatja nézőjét. Jól tükrözi a te olasz-kanadai személyiségedet?

M.A: A Kicsi fehér drótok egy furcsa rövidfilm, nem is tudom, milyen műfaji kategóriába lehetne sorolni. Azt gondolom, jól tükrözi az én etnikai kettősségemet, és tudat alatt sikerült beillesztenem a két teljesen különböző hatást. Nehéz elemezni a saját alkotásodat, de felismerem benne az „amerikai” filmek elemeit, ahogyan a klasszikus szerzői olasz filmét is. Érdekes megfigyelni, hogy a film milyen szinteken működik. Ott van a dialógus, a képi kifejezés, a hang, a zene, stb. Két nyelven folyékonyan beszélek és írok, és gyakran elcsodálkozom azon, hogy az olasz agyamból „írok”, de angolul vetem papírra. A társíróm, Gianpiero Cognoli is ezt tette, mikor a film forgatókönyvét írtuk. Ő is Rómában született, Kanadában nevelkedett, majd visszatért Olaszországba.

PRAE.HU: Mostanában Carlo Stoppával dolgozol, aki a filmednek az operatőre. Te vagy a rendező, a forgatókönyvíró, néha még zenét is szerzel. Melyiket szereted a legjobban?

M.A: Azért van szükségem a filmre, mert ez áll a legközelebb egy alternatív valóság megteremtéséhez. A rendezés igazából egy vízió mindenről, az arcoktól a lépések hangjáig, a kimondatlan szavaktól az ablakon beáradó fény színéig. Nehezemre esne előnyben részesíteni a filmkészítés egyes feladatait a többivel szemben, mikor megtanultam, hogy azokat végső soron magamnak kell megcsinálnom. Végül is író-rendező vagyok, ezek érdekelnek. Amíg megtalálom azokat, akikkel jól együtt tudok működni (és meg is tudom őket fizetni), addig inkább fényképezek, vágok, zenét szerzek, így jobban meg tudom valósítani a víziómat a filmről.

PRAE.HU: Tervezel nagyjátékfilmet, vagy inkább maradsz a kisebbeknél?

M.A: Szívesen készítenék nagyjátékfilmet, de az egy olyan nagy vállalás, amelyet még sok, kisebb, bonyolult szakmai változás fog megelőzni. Már megírtam két nagyjátékfilm forgatókönyvét, és jelenleg azon dolgozom, hogy az elsőt megvalósítsam. Eközben azért folytatom a kisebbek készítését is. Az a fontos nekem, hogy folyamatosan készítsek filmeket, nem számít, hogy rövideket vagy hosszúakat. Inkább leforgatok néhány rövidfilmet két nagy között, minthogy ne csináljak semmit. Emellett a mai filmkészítő világban vannak más lehetőségek is. A legújabb projektem egy tíz részes sorozat, ahol minden epizód vagy jelenet tíz perc hosszú. Ez működhet úgy, mint egy alacsony költségvetésű nagyjátékfilm tíz jelenettel, vagy mint egy rövid minisorozat, melyet terjeszteni lehet az Interneten. Érdekes kísérlet lesz, és kétségtelenül jó gyakorlat egy nagyjátékfilmek felé mozduló rövidfilm készítőnek.


PRAE.HU: Van-e olyan korszaka az olasz filmnek, melyet különösen kedvelsz?

M.A: Az olasz neorealizmus a legmélyebb érzéseket robbantja ki belőlem. Úgy vélem, hogy néhány pillanata azt a fajta független filmkészítést tükrözi, amely ma is tapasztalható. Amatőr színészek, az alkotás iránti vágy, kiállni az összes apró nehézséget, stb. Később úgy alakult, hogy a mozinak ez volt, ha nem „az” egyetlen, de az egyik leggazdagabb korszaka a történelemben, ahonnan a legnagyobb rendezők bukkantak elő, akiknek a mai mesterek nagyon sok inspirációt köszönhetnek.

PRAE.HU: Mit gondolsz a mai olasz filmről?

M.A: Olaszországban már rengetegen kritizálták a kortárs filmet. Nem vagyok elég jártas a gazdaság dinamikájábanban és a szociális állapotok terén, pedig azért valamilyen szinten szerepet játszottak abban, hogy Olaszország a múltjához képest kevésbé termékeny. Erre nem tudok részletes választ adni, igazából magam sem értem. Annyit tudok, hogy az elmúlt néhány évben éreztem egyfajta újjászületést, ami örömmel és reménnyel tölt el. Úgy érzem, az olaszokkal általában az a legnagyobb probléma, hogy állandóan panaszkodnak, még akkor is, mikor nem olyan rossz a helyzet. Van egy tendencia negatívumok keresésére, ahelyett, hogy inkább a pozitív dolgokra koncentrálnának. Ez egy mélyre gyökerező jellemvonás, amit meg kell szüntetni, mielőtt az ország valóban felvirágozna. Az olaszok mindig is elképesztő kreatívak és briliánsak voltak, és tudom, hogy az olasz film egyszer újból nagy lesz.

PRAE.HU: Van egy saját website-od. Jó megoldás lehet az Internet a rövidfilmek megtekintéséhez?

M.A: Amióta ez az egész Internetes filmmegosztás elindult, nem nagyon találom meg a helyemet benne. Van egy saját website-om, ahogy vannak a rövidfilmjeimet tartalmazó DVD-k is, de nem vagyok szakértője vagy tehetsége az Internet szférának. Bevallom, ennek sok köze van a lustaságomhoz, és ahhoz az idealista vágyálmomhoz, hogy csak a szép filmek készítése számít. Úgy vélem, a mai filmkészítőknek komoly energiákat kellene befektetni, hogy megértsék, mi történik az Interneten, és hogy ez mennyiben segíti őket céljaik elérésében. Én erre nem vagyok jó példa.