De ez a megmutatkozás nem egyoldalú. Csak akkor pillanthatunk a sodrás csendes medrébe, a kert belsejébe, ha képesek vagyunk önnön medrünket, kertünket is megismerni. Csak akkor nyer jelentőséget mindez, ha fel tudja szemünket nyitni, lehámozva rólunk a hétköznapok rétegeit, amelyek csak elszeparálnak egymástól, falakat építenek közénk. Talán így közelebb juthatunk valamilyen magasabb minőséghez, ami összeköt minket, amiben egyek lehetünk, mintha csak tükörbe néznénk, ugyanaz tekint vissza ránk. Miért tűnnek otthonosnak ezek az alkotások, miközben mégis idegenségérzetet váltanak ki belőlünk? Mi ez az ellentmondás, mi ez a feszültség? 

Fotó: Szvoboda Péter 
 

Kamilla képeiben a természet és az épített környezet álomszerű metaforái találkoznak, míg Emese installációiban a természet újrateremtésére tesz kísérletet indusztriális elemeket építve össze, hogy berendezhesse velük azt a belső tájat, amely elmesélheti törékenységünket, kiszolgáltatottságunkat, hasonlatosságainkat. 

Mindkét alkotó a néző belső világát ébreszti fel, más-más eszközökkel, technikákkal, ábrázolásmódokkal, de a cél ugyanaz: képesek vagyunk-e a segítségükkel olyan mélyre utazni, ahol önvalónkkal találkozhatunk? A tudattalan medre és a lélek kertje folyamatosan elrejtezik ebben a rohanó, rettegő, rontásban szenvedő világban, nekünk meg nincs időnk felkeresni. Sokszor eszünkbe sem jut, hogy van ilyenünk. De ezek a képek, versek, installációk mint emlékeztetők emelkednek ki a jelen résein, hogy felhívják figyelmünket: valamiről megfeledkeztünk.

Nézzük meg közelebbről ezeket az alkotásokat. A kint és a bent kettős játéka a villa egész területét befoglalja. Az udvaron található szobrok, installációk mint egy manifesztálódott belső kert terülnek elénk, hívnak játékba, mozdítanak ki megszokásainkból. Milyen ez a belső világ, melyet Emese installációi életre keltenek? Feltárja önmagát, behív. Intim. Megmutatkozása zavarba ejtő. Kérdések nőnek benne, kíváncsi. Játéktérré válik, ami csak akkor mozdul, ha komolyan vesszük. Ugye komolyan tudjuk venni önmagunkat? Ugye megengedjük magunknak a játékot? Megvalósulhat-e a találkozás misztériuma? Acél, bronz, lemez, fémszövet - mind a tűzben születik. Izzik az anyag, fény gyúl benne, hívogat, biztonságot és meleget kínál, ülj csak mellé, figyeld, az idő verdes benne, addig nézd, míg magadra nem ismersz. Milyen ez a belső táj? Zavarba ejt, mert folyamatosan kérdéseket tesz fel nekünk? Mert szembesít szándékainkkal és hiányosságainkkal? Van elég merszünk, hogy a sajátunkat újrarendezzük, otthonossá tegyük, felelősséget vállaljunk érte, megnyissuk mások előtt? Netán szabad másokén kéznyomunkat hagynunk? Építésünk nem lesz-e rombolás számukra? Van-e bátorságunk egymás világában otthonosan érezni magunkat? 

Fotó: Szvoboda Péter

A benti kiállítótérben Emese két installációja kapuként keretezi az utat Kamilla képeihez. Ezen út elején egyik oldalon a virágzás és másik oldalon a levélhullás kioltja az idő érvényességét. Kifeszített jelenként engedélyt ad rá, hogy alámerülhessünk a tudattalan kék áradásába. A tüzes virágzás összekacsint a kékek közé vegyült parázzsal, naplementével, elmélkedő lüktetéssel. Testvériségük átvezeti a szemet egyre mélyebb, összetettebb kék kompozíciókba, ahol ember és természet, természet és épített táj találkozik, ahol megszületik az Egyenes labirintus.

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe?

– kérdi Pilinszky, és ránk hagyja a válaszkeresést. Elindulunk Kamilla tömött labirintusában, melyben sűrű, jeges metaforák izzanak fel időnként. Némelyik letérőnél elalszunk, majd felébredünk egy lépcsőházban, egy tó alján, nem értjük, hogyan kerül oda bicikli, tükörkép, holdfény. A mélység és a bensőség: szenvedés. De szembenézni a szenvedéssel világértelmező gesztus. Ahogy mindegyik képvers, mely a víz minőségét, rejtélyét igyekszik felfejteni. Valóban lehetetlen a találkozás? Az önmagunkba bezártságtól kékülünk el, vagy a kékségtől leszünk magányosak? Ne fordítsd el a fejed. Itt vagyok. Én te vagyok, te én. Merülj velem a víz alá, hol a dolgok súlya megszűnik, épp ahogy a fájdalom.

Fotó: Szvoboda Péter

Dóra Emese, Hu-Yang Kamilla: The Current Has a Whispering Bed (A sodrásnak csendes medre van)

A kiállítás megtekinthető 2024. augusztus 5. és 29. között a Barabás Villában.