"Az a sok adat, amit az ember fejébe belepréselnek, úgyis elpárolog, abból semmi sem marad, azt az ember mind elfelejti. Ami megmarad, az a tudomány vagy a művészet, vagy a szépség szeretete. A probléma megoldásának vágya, a tettrekészség, ezek az egyéni kvalitások fontosak."

(Szent-Györgyi Albert)

Bevezetés

A technológia átszőtte a művészeti keretrendszereket, az automatizált kultúra megjelenése újradefiniálta az ember szerepét a művészi alkotás és a befogadás során. Az ipari forradalomtól számított ugrásszerű technikai fejlődést követően, a 20. században kialakult kulturális tömegtermelés következtében elérkeztünk a 21. századra elért technológiai újításokhoz, amikor a digitalizáció és az adatok is szerves részét képezik a művészi alkotófolyamatnak, illetve a művészet közvetítésében is fontos szerepet játszanak. A művészek miként alakítják az alkotói folyamatot, és a befogadó hogyan képes idomulni az automata rendszerek művészeti aspektusaihoz, amelyek a kulturális szféránkat jelenleg meghatározzák? Milyen kulturális dimenziók alakulhatnak ki, amikor az automatizmus uralkodik, és ebben hol helyezkedik el az ember? 

Boris Eldagsen (2024): A tudós. MI-generált kép Hahnemühle Baryta-papírra, fehér fakeretbe keretezve, múzeumi üveg, plasztilin, vegyes technika. 100 x 63.5 cm.
Forrás: Palmer Gallery, London. 

Az ember és a technológia viszonya

Az automatizáció az ókortól foglalkoztatja az emberiséget, a mindennapi élet megkönnyítését szolgáló eszközök az életünk részét képezik – ahogy az iszlám aranykori mechanikus eszközök és a reneszánsz civilizációs eredményei, mind a kényelmet és a fejlődést garantálták. A technikai eszközök a művészetben is elősegítették a kifejezés és a megformálás lehetőségeit, és mára beépültek a gyakorlatba. Viszont a művészet területén, ahol az ember önmagán keresztül és a természet útján közvetít, további kérdéseket vet fel a technológiai vívmányok helye: az alkotásban, a művészet közvetítésében, a befogadás folyamatában rejlik ma a technológia jelentősége? 

A korábban megjelent mesterséges intelligencia-művészetről szóló írásomban említett Boris Eldagsen német fotográfus még 2023-ban párbeszédet kezdeményezett a mesterséges intelligencia művészetben történő elhelyezéséről. A művész 2024 áprilisában egy új kiállítással jelentkezett, ahol két feltörekvő mesterséges intelligencia kutatóval (Nouf Aljowaysir és Ben Millar Cole) alkották meg a Post-Photography: The Uncanny Valley (Posztfotográfia: A kísérteties völgy) című kiállítás anyagát. A technológia gyors fejlődését bemutató kiállítás a művész és a gép közötti együttműködési folyamatot tükrözi, és kritikusan foglalkozik a mesterséges intelligencia által generált képekkel. A „hátborzongató völgy”, ahogy erre a kiállítás címe is utal, központi témaként az emberre nagyon hasonlító, de nem meggyőzően valósághű technológiával való szembesülés során érzett nyugtalanságra utal. A hagyományos fényképekből generált képek torzított elemei nyugtalanító hatást keltve a hagyományos fotográfia határain túlra mutatnak, a poszt-fotográfia területére. „A kiállításon szereplő művészek a mesterséges intelligencia eszközeivel való kreatív együttműködés jelenlegi lehetőségeivel foglalkoznak, kihasználva a különböző technológiák által nyújtott egyedi lehetőségeket, miközben elgondolkodnak azok következményein. A képfelismerő eszközök a gépi tekintet tökéletlenségét emelik ki, míg a fotórealisztikus szöveg-kép modellek a kollektív képzeletünk legapróbb részletekig történő ábrázolására összpontosítanak, a kormánykeréknél pedig a prompt mérnök ül – miközben nézőt a művészettörténet következő szakaszába vezetik” – fejti ki a kiállításról szóló esszéjében Luba Elliott kurátor.

Fent: Ben Millar Cole (2024): Csuklyás szünetelő pályázati szerepek II. MI-generált kép giclée nyomatra, Hahnemühle-papírra. 59.4 x 33.2 cm.
Forrás: Palmer Gallery, London. 
Lent: Nouf Aljowaysir (2024): Femme Arabe Avec Le Jeppe. MI-generált kép, giclée nyomtatás Hahnemühle német metszet papírra, pácolt diófa keret, ablakrögzítés, múzeumüveg. 
Forrás: Palmer Gallery, London. 

Nouf Aljowaysir munkája rávilágít a mesterséges intelligencia rendszerekben rejlő elfogultságokra, amelyek jelen esetben a nyugati elképzeléseket reprezentálják, s nem összpontosítanak a helyi ábrázolásokra. „Ezeket a képi dokumentációval szemben gyakrabban adják tovább a szájhagyomány útján, ezért hiányoznak a mesterséges intelligencia rendszerek képzésére használt adathalmazokból, amit a művész azzal is hangsúlyoz, hogy eltávolítja a képek azon részeit, ahol egy személyt vagy egy ruházati elemet várnánk. Aljowaysir a mesterséges intelligencia rendszerekkel és azok sztereotípiáival való interakcióján keresztül vizuálisan elmeséli saját örökségének felfedezését” – teszi hozzá Elliot. 

Az adatok kultúraformáló szerepe

Ahogy korábban a kulturális iparágak alakították az uralkodó esztétikai normákat, ma az adathalmazokon tanuló gépek fontos szerepet játszanak a normákat meghatározó narratívák alakításában. A generatív alkotások esetében tartalmi szempontból a sztereotipizálás, a kifejezést tekintve a sematizálás problematikája merülhet fel kulturális örökségünk újraértelmezésével. Így a generatív mesterséges intelligenciák használatakor az alkotófolyamat során kulcsfontosságúvá válik a felhasználói felelősség, a döntéshozatal, a szelekciós képesség. 

A digitális technológia kultúránkra és környezetünkre gyakorolt hatását a helyi sajátosságok fontosságát igyekszik hangsúlyozni az a projektsorozat, amelyet Hito Steyerl német videóművész és filmrendező a londoni Serpentine Galleries-ben mutatott be 2019-ben, amelyet a „hatalom” eszméi köré pozícionált. A hatalom fogalmával három, egymással összefüggő kutatási irányzaton és projekten keresztül foglalkozott. Az Actual Reality egy olyan digitális eszköz, valóságalkalmazás, amely az egyenlőtlenséggel kapcsolatos valós adatokat térképezi fel a galériát körülvevő közösségekben. Az alkalmazáson keresztül és a galéria külső falain keresztül a látogatók a szociális lakhatással, a megszorításokkal és a munkavállalók jogaival kapcsolatos adatokat láthatták. Ezek a modellek a helyi kutatási partnerek megállapításait tükrözték, beleértve a személyes közösségek feltérképezését az országos statisztikai adatokhoz viszonyítva. A másik projekt a Power Walks, egy vezetett sétákból és túrából álló sorozat volt, amely a Serpentine környéki kampányolókkal, közösségi csoportokkal és szervezetekkel folytatott beszélgetésekre támaszkodott. A projekt harmadik eleme volt a Power Plants című kiállítás, amely a jövő előrejelzésére kiképzett mesterséges intelligencia segítségével létrehozott új videóinstallációkat mutatott be. A kiállításon szereplő videószobor-sorozatot, a Power Plantset neurális hálózatok generálták (az emberi agyat és idegrendszert modellező számítógépes rendszerek), amelyeket arra programoztak, hogy a videó következő képkockájának kiszámításával megjósolják a jövőt. A művész ezt a mesterséges intelligenciát használta fel arra, hogy egy sor „megjósolt” növényt hozzon létre, amelyek pontosan 0,04 másodpercre a jövőben helyezkednek el, és kapcsolódnak a környező park vizuális tájképéhez. A filmek mindegyikében azok a kutatási partnerek, akik a kiterjesztett valóságalkalmazáshoz az adatkészleteket szolgáltatták, a helyi területre és a kampányaikra vonatkozó nézőpontjukkal kapcsolatos történeteket meséltek el. 

A Power Plants című kiállításon Steyerl a mennyezetről felfüggesztett iPadeken keresztül a látogatók által elérhető kiterjesztett valóság médiumát használva a jövő növényeinek spekulatív leírásaival, a jövőre datált fiktív idézetekkel és emberi tanúvallomásokkal kommentálta videószobrait. Egy olyan technológiát használva, amelyet gyakran az emberi evolúció szempontjából előnyösnek tartanak, a kiállítás megfordította ezt az ígéretet, és ehelyett azt vizsgálta, hogy az ilyen eszközök hogyan befolyásolhatják természeti környezetünket.

Hito Steyerl (2019): Power Plants Installáció megtekintése, Serpentine Galleries. Tervezte Ayham Ghraowi, fejlesztette Ivaylo Getov.
A művész, Andrew Kreps Gallery (New York) és Esther Schipper Gallery (Berlin) jóvoltából. Fotó: readsreads.info. 

Egy párhuzamos kultúra megszületése

A digitális világ tartalma a hagyományos kultúránk mellett létezik mindazzal a fellelhető kulturális archívummal, amely már ebben a szférában született meg. Az intelligencia fogalma szinte megfoghatatlan, kifejlesztettünk annak mérésére gyakorlatokat, viszont amikor a mesterséges válfaját próbáljuk értelmezni, valahogy mégsem tudjuk igazán elképzelni, hogy az emberi intelligenciához tartozó kreativitás, találékonyság, empátia és alkalmazkodóképesség hiányában miként lehet működőképes. Így amikor arról beszélünk, hogy egy gép „létrehoz” egy alkotást, valójában a nevezett tulajdonságok és jellemzők hiányában teszi mindezt sajátos tanulási folyamatának köszönhetően, megteremtve ezzel együtt egy új, automatizált kulturális síkot számunkra. E tanulási folyamatot viszont, ahogy a gépi „kreativitás” által megszülető alkotások jelentéstartalmát is, csak a saját megközelítésünkön keresztül tudjuk értelmezni. A vizuális látásunkat is formáló generatív alkotások ily módon egy újonnan kialakuló közegben kínálnak számos alternatívát a jövőre nézve, jelen valóságunkra építve.

David Young az MI és a gépi tanulás segítségével kezdett kísérletezésbe saját fényképeivel 2018 nyarán, a New York állambeli bovinai farmján található virágokkal. Az alkotó fényképeit tanították rá a gépre, ami ezután létrehozta a saját képeit. „Semmi sem pontos, de a munka nem pontosságot kér – azt kéri, hogy a gép alkossa meg a saját egyedi látásmódját a természeti világról” – írja a projekt megvalósításáról az alkotó.

A művész gondosan válogatta meg, hogy mi kerül a rendszerbe, és ugyanígy szerkesztette meg az eredményeket is. „Lassan olyan táj- és természetintelligenciákat építettem, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak ahhoz, ahogyan megtanultuk értékelni a tájat és a természetet. Az új technológiákat soha nem szabad pusztán az újdonságuk miatt elfogadnunk. Ugyanígy el kell utasítanunk őket, ha megerősítik a meglévő egyenlőtlenségeket vagy újat teremtenek. De ha új módot adnak arra, hogy megtapasztaljuk és megértsük a körülöttünk lévő világot, akkor új utakat nyitnak meg számunkra, hogy elképzelhessük a jövőnket” – fejti ki az alkotó.

David Young (2018-2019): A természet tanulása. MI / Machine Learning által generált képek. Fotó: David Young.

Az élő archívum

A természet és a környezetvédelem szolgálatában alkotta meg Refik Anadol török-amerikai médiaművész a Large Nature Modelt, a világ első nyílt forráskódú, kizárólag a természetnek szentelt generatív mesterséges intelligencia modelljét. A modell fejlesztés alatt áll az alakulóban lévő DATALAND, az Anadol jövőbeli múzeuma, és az adatvizualizációnak és az MI-művészeteknek szentelt Web3 platformja számára. A Large Nature Model egyedi képzési módszerével tűnik ki, amely kizárólag a természet eredendő intelligenciájára támaszkodik, eltérve az emberi értelem által befolyásolt modellektől. A projekt a mesterséges intelligencia, az NFT-k és más technológiák demisztifikálása érdekében, valamint a mesterséges intelligencia felhasználásáért, az információ demokratizálásáért jött létre. Célja, hogy csökkentse a technológiai „ismeretlentől” való félelmet, és hogy a hagyományos művészeti világ számára demonstrálja a digitális művészek komoly szándékát. „Stúdiónk először demisztifikálta minden erőforrásunkat, hogy megmutassa, honnan származnak az adataink” – fogalmazta meg az alkotó.

Élő Archívum: A természet egy érzéki élmény, amely hangsúlyozza az ökoszisztémákon belüli bonyolult kapcsolatokat.
Forrás: designboom. Fotó: Refik Anadol Stúdió (2024).

A 2024-es World Economic Forumon bemutatott Large Nature Model további célja, hogy az emberek a mesterséges intelligenciát a Föld ökoszisztémáinak megértésére használják, és hogy átformálja a társadalom és a természeti világ kapcsolatát. A széleskörű interdiszciplináris kutatásra épülő modell olyan intézmények nyíltan hozzáférhető adataira támaszkodik, mint az egyik legnagyobb amerikai oktatási és kutatóintézet, a Smithsonian Institution és a londoni Natural History Museum. Ahogy az együttműködések elmélyülnek, és egyre több megbízható adatforrás – köztük egyetemek, múzeumok, alapítványok és kormányzati szervek – csatlakoznak a projekthez, a modell tovább fog bővülni. A Refik Anadol Stúdió 16 egyedülálló esőerdei helyszínt is feltár, és fejlett technológiákat használ az adatgyűjtéshez, például LiDAR-t, fotogrammetriát, valamint kiváló minőségű hang- és képfelvételeket készít a különböző ökoszisztémákról, hogy folyamatosan bővítse a modellt. A projekt egy része Echoes of the Earth: Living Archive (A Föld visszhangjai: Élő Archívum) néven a Serpentine Galleriesben, Londonban volt látható idén tavasszal a nagyközönség számára.

A látogatók az esőerdő adatain alapuló vibráló természeti jeleneteknek lehetnek tanúi, vízesésekkel, erdőkkel, állatokkal, madarakkal és virágokkal.
Az installáció egyedi generatív hangokat és illatokat tartalmaz, lehetővé téve az interakciót a nyers adatkészlettel.
Fotó: Refik Anadol Stúdió (2024).

Alternatív valóságok

2024. tavaszán a természeti értékek megőrzése mellett olyan projekttel is találkozhatott a közönség, ahol őskori arcokat rekonstruáltak digitálisan a helyi területen feltárt emberi maradványokból, egy új interaktív kiállításhoz a skóciai Perth Múzeumban. A Stories for Faces (Történetek arcokhoz) elnevezésű kiállításhoz az Aberdeeni Egyetem tudósai a múzeum gyűjteményében található emberi maradványokat elemezték, felhasználva az ősi DNS, az izotópok és a radiokarbon-elemzés, valamint a rekonstrukciós törvényszéki szakértelem legújabb vívmányait. A vizsgálatok új és meglepő felfedezéseket tettek négy nagyon különböző emberről, akik az elmúlt két évezredben Perthshire-ben éltek. A digitális portrékon minden egyes személy rendkívüli realizmussal mozog, és a szemlélődőre néz, amint elfordítja a fejét és körülnéz. A portré készítése a csontokkal kezdődik, majd a szemek, a porcok, az izmok, a zsír, a bőr és végül az utolsó simítások következnek, amelyek minden arcot felismerhetővé tesznek: a haj, a szemszín és a bőrszín. A végleges portrékat mesterséges intelligencia animálja, hogy tudjanak pislogni és tudják mozgatni a fejüket, ez művészi szabadság, ami a törvényszéki szakértői gyakorlatban nem megengedett. A látogatók interaktív élmény keretében követhették végig a rekonstrukciós folyamatot Dr. Christopher Rynn koponyaantropológus jóvoltából, aki gyakran dolgozik törvényszéki ügyeken. Miközben a közönség találkozik őseivel, megtudhatja, hogy hogyan őriz minden egyes koponya egyedi feljegyzést egy személyről, ahogy a szerkezet finom aspektusai meglepő részletességgel feltárulnak. „Úgy gondolok ezekre az arcokra, mint a múlt avatárjaira, akik azért vannak itt, hogy elkalauzoljanak bennünket a múlt valóságában.” fejtette ki a kiállításról Mark Hall, a múzeum kurátora.

Digitális arcrekonstrukció egy Kr. e. 2200-2000 körül élt bronzkori nő maradványai alapján, amelyet a perthshire-i Lochlands farmon találtak.
Fotó: Perth Museum (2024).

Immerzív élmények

A technológiai fejlődéssel a múzeumok interakciós térré változtatták a befogadói tereket, és a látogatók bevonásával, az információs anyag élményszerű átadásának koncepciójával építenek virtuális valóságot, amelynek célja a befogadó és a műalkotások közötti kapcsolat megteremtése. London első állandó digitális kiállítása, a Frameless (Keret nélkül) ezt a fajta immerzív élményt ígéri a látogatóknak. A kiállítás 30 000 négyzetméteres területen valósul meg két szinten, és egyedülálló, kulturálisan gazdag szórakozási lehetőséget kínál. Hatalmas termei négy művészeti galériára vannak felosztva, amelyek híres műalkotásokat mutatnak be a 21. század számára újragondolva. A statikus tárgyak helyett a képek animáltak, és zenei kísérettel vetülnek a falakra, a mennyezetre és a padlóra a legmodernebb technológiát és hangzást használva. A The World Around Us (A világ körülöttünk) című képsorozatban tapasztalhatjuk meg például Rembrandt Krisztus a viharban a Galileai-tengeren című képét, ahogy a félelmetes vihar részévé válunk a csapkodó hullámokkal. A technikai oldalát tekintve a munka nagy részét a Cinensite cég végezte, akik nagyjátékfilmek vizuális effektjeiről ismertek. A kivitelezés során az jelentette a kihívást, hogy mindent úgy animáljanak, hogy az megfeleljen a művész vizuális nyelvének. Így vált Rembrandt Krisztus a viharban a Galileai-tengeren című festménye 3D-s élménnyé, amely kortól és művészeti ismeretektől függetlenül okoz kulturális élményt a befogadóknak. 

Fent: Rembrandt van Rijn (1633): Krisztus a viharban a Galileai-tengeren. Forrás: rembrandtpaintings.com. 
Lent: Rembrandt van Rijn (1633): Krisztus a viharban a Galileai-tengeren. Forrás: Frameless, London. 2023. június. Fotó: MTotoe.

Hazánkban is van már példa immerzív kiállítóterekre, mint például a Light Art Museum Budapest, ahol június végéig volt a közönség számára elérhető a Superluminal című kiállítás anyaga, amelynek célja volt megismertetni a közönséggel a fényt mint fizikai és természeti jelenséget, a technológiai fejlődés indikátorát és szimbolikus jelentéstartalommal felruházott kulturális konstrukciót. A kiállítás közel 40 nemzetközi és hazai alkotó utóbbi években készült vagy kifejezetten erre az alkalomra létrehozott fény-objektjeit, installációit, interaktív és immerzív fény/térkonstrukcióit a legjelentősebb magyar származású művészek, eredeti, illetve hitelesen rekonstruált művein keresztül történeti összefüggésekbe ágyazva mutatta be. A kiállításon szereplő művek a fény természetén túl érintik kritikai szempontból az ember természethez fűződő viszonyát, és a fényszennyezés környezeti hatásait is.

Fent: Maotik (2023): A fény vonzásának ereje. Interaktív installáció. Fotó: Light Art Museum, Budapest
Lent: Kútvölgyi-Szabó Áron (2023): Counterfactual Counterprojections 2. Helyspecifikus installáció, kétcsatornás videó (HD, ~10’) Fotó: Light Art Museum, Budapest.

Vajon az élmény, amelyet a műalkotások okozhatnak, illetve a folyamat, amely során a műalkotásokból valami a részünkké válik, megvalósulhat a technológiával átszőtt és megformált terekben, ahol a hagyományostól eltérő kulturális élmény fogadja a látogatót? Kérdés továbbá, hogy az átstrukturált, újragondolt kultúraközvetítési módszerek a művelődést vagy a szórakoztatást hivatottak elősegíteni, talán egyben a kettőt? Mennyiben alakul át a befogadói közeg, és milyen mértékben szükséges az intézményeknek idomulni ezen változásokhoz? Az ember és a technológia viszonyára alkotói oldalon láthatunk példát kritikai és merőben újkeletű megközelítésesekre is, amelyeknek középpontjában a természet és az ember áll. A technológiával szemben elfoglalt pozíciónkat erősítheti, hogy a találmányaink során eltűnhet mindaz, ami természetes. A jelenleg is alakuló technológiai és kulturális környezetünk mindeközben folyamatosan új lehetőségeket kínál, amely folyamat hatással van és átalakítja mind az alkotói látásmódot, illetve a művészethez és a művészeti intézményekhez fűződő viszonyunkat is.