Irodalom és vizualitás

Milosevits fiatalkori Jancsó-tanulmánya mutatja, hogy élénken érdeklődött a filmművészet iránt.[1] Eredetileg festőművésznek készült, és mint annyi máshoz, ehhez is kereste a motivációt ősei életében. Meg is találta, édesanyja felmenői között. A Rafajlovicsok századok óta a Tolna megyei Medinán élnek, de a Balkánról származnak. A montenegrói tengerparton található Rafailovićiban még napjainkban is találni ilyen nevű családokat, s közöttük valaha sok volt az ikonfestő. Ez lett volna Milosevits következő regényének a témája.

Tulajdonképpen mindig látványban gondolkodott, de úgy alakult, hogy egyszerűbb volt leírnia a dolgokat, mint filmre vinni, vagy vászonra. Úgy vélem, ez jó szempont lehet művei részletesebb elemzéséhez. Elbeszéléseiben vannak olyan részek, melyek kifejezetten forgatókönyvszerűek. Művei struktúráját térképen rögzítette, előadásaiba szívesen épített be animációkat, képeket, rajzokat. Regényeinek főhőse egy operatőr, aki mindenben képeket lát. Verseiben szintén számos példát találhatunk az erős vizualitásra, színpadiasságra.

Színészi, rendezői ambíciókat is dédelgetett. Egyetemistaként részt vett Dubrovnikban egy nyári színházi kurzuson. Valószínűleg innen eredt a színpadi és filmes látvány iránti vonzalma. Társaival az 1970-es években „színházast” játszottak: fordították, betanulták, előadták a Jesus Christ Superstar című musicalt. 

Szentendrén, egy házibuliban történt, ugyancsak a hetvenes évek vége felé, hogy feLugossy László  festő- és performance-művésszel együtt eljátszották a Godot-ra várva című darabot. „Péterrel beszélgettünk, és valahogy beugrott a Godot, és abszurd színházat improvizáltunk, meglehetősen halvány sikerrel... De jó volt!” – így emlékszik az eseményre ma Laca. Ennek az élménynek harminc évvel később egy Vasko Popa és Samuel Beckett műveit összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányban láthatjuk folytatását, mely szerbül 2008-ban, ám magyarul csak Milosevits halála után jelent meg.[2]

Egy másik korai élménye Tarr Béla Kárhozat című filmjéhez kapcsolódott, amelynek castingjára 1986-ban behívták, próbafelvételeket készítettek vele, de végül mégsem őt szerződtették a kocsmáros szerepére (hanem Pauer Gyula képzőművészt), azzal a megjegyzéssel, hogy „túl jó ember” erre a „rosszfiú” szerepre. Bár ez jelenthetett számára némi vigaszt, a mellőzést nehezen dolgozta fel, s a kudarc véget vetett a talán vágyott, de igazán még el sem indult színészi karrierjének. Sok más problémájához hasonlóan később ezt is igyekezett súlytalanná tenni, színes anekdotává formálni egy novellában. 

Irodalmi műveit először mindig szerb nyelven publikálta. Magyarul csak az utóbbi években, 2016-tól 2021-ben váratlanul bekövetkezett haláláig jelentek meg szépirodalmi művei, saját átdolgozásában. Elsősorban az ezeket összefoglaló és kiegészítő, nyolc kötetből álló Milosevits Péter életműkiadás alapján kerestem írásaiban a fantasztikum, a szürrealitás iránti fogékonyság jeleit.[3]

Írói stílusát legtalálóbban talán a „posztmodern” és az „új érzékenység” fogalmaival jellemezhetjük. Utóbbi eredetileg az 1980-as évek képzőművészeti stílusára vonatkozott, de jól használható az irodalom és a film világában is. „A posztmodern szellemiségből táplálkozó új érzékenység […] lebontja a művészetek közötti határokat, átjárhatóvá teszi őket, beleértve az elit- és a tömegkultúrát elválasztó, igencsak magasra emelt falat” – írja Gelencsér Gábor a magyar film történetét, stílusváltozásait összefoglaló tanulmányában.[4]

Identitáskeresés, kétnyelvűség, hipertext

Milosevits Péter életművének jelentőségét 2023-ban Budakalász város posztumusz Pro Urbe díjjal ismerte el. Ez alkalomból írja műveiről szólva Urbán Ákos: „az irodalmi posztmodernség központi kérdése: ki beszél? Egy magyarországi szerb író, vagy egy szerb nemzetiségű magyar író? Milosevits Péter szövegeiben többrétegű fikcióteremtés zajlik, azonban el kell gondolkoznunk azon, hogy mit jelent a fikció. Ebben az életműben nagy helytörténeti és irodalomtörténeti tudásanyagból, különleges helyzetben megélt identitáskérdésekből és sok személyes tapasztalatból épül fel a kiadványok egymással összefüggő, sűrű szövetet alkotó anyaga. Az erős alanyiságot jellemzően humorként megjelenő önreflexió kíséri”.[5]

Milosevits – egy Magyarországon több évszázada letelepedett szerb család leszármazottja – egyszerre volt szerb és magyar. Két nyelven: szerbül és magyarul alkotott. Mit jelentett számára a kétnyelvűség? „Saját írásaimat sohasem fordítom, hanem két eredeti művet írok, mert a nyelv nemcsak szókincs és nyelvtan, hanem szellemi, kulturális és történelmi kontextus, valamint személyes tapasztalat és érzelmi viszony” – fogalmazta meg egy Szegő János által 2021-ben vele készített interjúban.[6] Mivel saját szerbül írt szövegei magyar átiratát önmaga hozta létre, a fordítás az ő esetében inkább átdolgozást jelentett.

Már felnőttfejjel találkozott az internettel, ő még írógéppel kezdett el írni. A nyolcvanas évek végéig kétféle írógépet használt: egyet a szerb szövegekhez, egy másikat a magyarokhoz. 1990 körül tért át a számítógépre, miután rájött, hogy az fölöslegessé teszi a kétféle írógépet, ráadásul kedvére változtathatja, formázhatja, bővítheti a szöveget, anélkül, hogy az egészet újra kellene írnia.

2021 novemberében szerzői estjére készült Szentendrén, amit sajnos nélküle kellett megtartani, így „emlékest” lett belőle.[7] A tervezett bemutatónak A fele sem igaz címet adta. Ezzel arra utalt, hogy nem minden pontosan úgy történt, ahogyan megírta, bár regényei a saját élményeiből épülnek fel. Legtöbbnek a visszatérő „hőse” (fő-, néha mellékszereplője) Icsvics, az operatőr, egy magyarországi szerb fiatalember, akinek a kitalált neve a szerb nevek tipikus végződéséből áll össze: pl. Vujics-ics, Milose-vics. A névnek különféle írásmódjai lehetségesek, s nála ennek is jelentősége van. (Az „Icsvics” fantázianevet egyébként nem Milosevits találta ki. Már a 19. századi vicclapokban, pl. a Borsszem Jankóban gyakran ezzel a kitalált névvel illették a szerb férfi fiktív alakját.) Ez a figura igyekszik kamerájával minden élményét megörökíteni, de a maga szerbségét az azonosulás, ragaszkodás és szeretet érzései mellett kötöttségként, bezártságként is érzékeli. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet mélyen megérintett a hatvanas évek szabadságvágya.

Hagyományok és (vagy) szabadság

Ezt – a szabadság szellemét – nálunk, a keleti blokk országaiban leginkább közvetítéseken keresztül tapasztalhatták meg a hatvanas, hetvenes években a fiatalok. Milosevits Péterhez például jugoszláviai rokonokon keresztül jutottak el hanglemezek, magazinok, divatos holmik, farmerek. Generációjának tagjaihoz hasonlóan gimnazistaként természetesen bevonódott a rockzene, a beatirodalom világába. Viszont ő egy olyan falusi családban nőtt fel, ahol nagy volt a tekintélytisztelet. Szülei, nagyszülei elismert tagjai voltak a helyi közösségnek. A magyarországi szerbek összetartók, szigorúan őrzik a szokásaikat, ragaszkodnak a vallásukhoz. A hagyományőrzés pedig ellentmond a kötöttségek alóli felszabadulásnak, a világ felfedezése és a boldogság iránti vágynak.

Milosevits összesen hat regényt írt, ezeket az eredeti, szerb megjelenés sorrendjében ismertetem, mivel egymással többé-kevésbé összefüggenek. Az első a London, Pomáz – alcíme: (Poszt)szerelmes regény – 1994-ben jelent meg szerbül, a második kiadás pedig 2014-ben. Ebben az új eszköz, a számítógép adta lehetőségeket kihasználva eljátszott a cirill és a latin betűk váltogatásával. A cím egyes szavai, illetve a szerző nevének elemei mindkét borítón különböző írásrendszerben: a latin, illetve a cirill ábécé betűivel íródtak. Nem öncélú játszadozás volt ez, hanem annak a kettősségnek a formai kifejeződése, amelyre a regény épül, és ami a főhős életében a legnagyobb törést okozza. A kétféle írásmód lehetőséget adott erre, hiszen Szerbiában mind a cirill, mind a latin írásmód használatban van. A magyar kiadásoknál erről a formai megoldásról természetesen le kellett mondania.

Mi ez az említett kettősség, mi ez a törés? Ezt egy kettéhajtott papírlapra skiccelte fel, a strukturalista irodalomtudomány módszerét alkalmazva. A legnagyobb, külső ovális a kettészakított Európát ábrázolja, benne Nyugatot és Keletet, melyeket a vasfüggöny választ el egymástól. A nagy oválison belüli, középső ovális Magyarországot jelenti a kommunizmus bukása idején, vele szemben pedig az éppen széteső Jugoszláviát és a délszláv háborút. A legkisebb, belső kör a magyarországi délszlávok meghasonlását jelzi, a nemzetiségek, az egyének és a szervezetek szintjén. Ezeknek az alapját képezik a nemzeti, nyelvi, vallási, kulturális és erkölcsi különbségek.

A regény központi témája pedig, amelyre mindezek a különbségek lelki síkon kihatnak, egy szerelem története. Egyik kritikusa találó megfogalmazása szerint: Rómeó és Júlia a vasfüggöny idején.[8]

Szentendre mint jelkép

Első regénye megjelenése után, 1994-ben, amikor a Mi že Sentandrejci (a magyar változat címe: Az utolsó szentendrei szerb) kiadásán dolgozott, Milosevits Péter azon tűnődött, vajon mikorra várható a szerbek elkerülhetetlennek tűnő kihalása Szentendrén. A regény címszereplője, a szentendrei szerb múzeum őre, Nagyfejű Natasa 1930-ban született, a halálát pedig 2014-re tette a szerző, mert a húsz évvel későbbi időpont akkor még beláthatatlanul távolinak tűnt számára. Szeme előtt olyan híres irodalmi példák lebegtek, mint George Orwell 1984 című regénye.

Később, ahogy az 1984-es dátumot is túlhaladta az idő, az ő regénye is elérkezett a 2014-es évhez, és szerbek még mindig akadtak Szentendrén... Ezért a második szerb és az első magyar kiadásban már nem szerepel a főhős halálozásának éve. Csak annyit lehet tudni, hogy a szentendrei nyári színház előadásáról rejtélyes körülmények között eltűnik egy robbanásban. A főszereplőnek nemcsak a halálozási dátuma bizonytalan, de az élettörténetét is „rükvercben”, azaz az időben visszafelé haladva meséli el a szerző, érzékeltetve ezzel, hogy a szerbeknek Szentendrén szép és gazdag múltjuk van, de egyre szegényebb és sivárabb a jövőjük.

Lássunk pár példát a távolinak érzett jövő előrevetítésére a művészetben, ahogyan azt az irodalomtörténész Milosevits Péter tervezett előadásában felvázolta. A már említett Orwell-regény 1948-ban jelent meg, az elképzelt jövőhöz képest negyven évvel korábban. A Beatles együttes albuma, a When I’m Sixty-Four 1966-ban jött ki, s a 2006-os évig tekintett előre. És hogy egy kis számmisztikát is vigyünk a dologba, szerzőnk tekintetét követve vessünk még egy pillantást a 4-gyel végződő évszámokra! 1914-ben, az első világháború kitörésének évében jelent meg Ivo Andrić híres regénye, a Híd a Drinán, Thomas Mann Varázshegyének hőse pedig hét esztendőt tölt a tüdőszanatóriumban, ahonnan végül csak a világháborút hozó 1914-es év képes „kirobbantani”.

Az utolsó szentendrei szerb folytatásának is tekinthető A szulejmanováci csata (szerbül: Bitka za Sulejmanovac, 2000-ben). Ez a regény arról szól, hogy vajon hol van elásva a szerbek kincse, amelyet a 17. század végi „nagy vándorlás” (Velika seoba Srba) során magukkal hoztak. Icsvics és barátai a kincs után kutatva felfedeznek valamit Szentendre és Pomáz határán, egy patakmederben – ahogyan egy régi könyvben meg van írva: „a Szulejmanovac vize mellett” –, ami olyan értékesnek bizonyul, hogy miatta kitör a szulejmanováci csata! Az alcíme szerint „Háborús-fantasztikus történet” az aktuálisan zajló délszláv háború kacagtató és egyben véresen komoly paródiája. Ugyanakkor valós dokumentum az alapja, melyet egy szerzetes írt, aki a hajdani menekültek első generációjához tartozott, és a szentendrei Duna-parton felépített kis fatemplomban, annak a kódexmásoló műhelyében tevékenykedett egykor. Körülbelül ott, ahol napjainkban a szerb vendéglő (a Mile kocsmája) és Lázár cár keresztje áll.[9]

S hogy miért volt olyan fontos mindez Milosevits Péter számára? „Szentendre jelkép, s egyben fantasztikus vagy szürreális nagy történet. Török kori menekülttábor, ahol néhány évtized alatt barokk kisváros született, hét templommal és képzőművészeti remekműveknek számító ikonfalakkal, aztán virágzás, majd hanyatlás, végül napjainkban, a szemünk láttára lejátszódó elkerülhetetlen, de elhúzódó kihalás, mint Akhilleusz és a teknős versenyfutása, azzal, hogy Akhilleusz most mindenképpen utol fogja érni a teknőst” – foglalta össze viszonyát a városhoz a már idézett interjúban.[10]

Bolyongás a világhálón, internetregény

A Websajt stori nyomtatásban szerbül 2002-ben jelent meg, magyarul pedig 2021-ben, Honlap-sztori címmel. Főhőse ennek is Icsvics, aki – mivel a szentendrei szerbeket a kihalás fenyegeti – mindent filmre vesz, a múltat, a jelent, sőt a jövőt is… Célja, hogy a szerb Szentendrét megörökítse. És mert az örökkévalóságot általában az égben képzeljük el, manapság pedig, a műholdak korában az internetet képzeljük oda, az egész anyagot fölteszi egy honlapra.

Ezt a művét Milosevits eredetileg közvetlenül a világhálóra írta, kihasználva, hogy a honlapok felépítése lehetőséget nyújt a szöveg kitágítására. (Tudjuk: ennek a törekvésnek jelentős előzményei vannak a világirodalomban, elég csak a Bibliára vagy a Talmudra gondolni, ahol a szövegek körkörös egymásra utalásával szintén végtelen háló jön létre.) Az említett honlap ma is létezik.[11] Nem egyszerű honlap tehát, hanem regény, méghozzá – nyomtatásban már az alcíme szerint is – Internetregény. A szerző különböző médiumok iránti fogékonyságára jellemző, hogy kezdőlapja egy ikonfalat ábrázol, melynek kapujára és az egyes ikonokra kattintva lehet bejutni a honlap különböző részeire. Ezt valóban még az internet hőskorában készítette, a szöveget digitális hipertext formájában írta. Újdonság volt akkor, hogy az aláhúzott szavak láncszemein keresztül át lehet ugrani a regény más fejezeteire, így az olvasó tetszőleges útvonalon járhatja be az egészet. Bolyonghat benne, mint egy labirintusban, vagy mint egy városban. Mint a turisták Szentendre sikátoraiban vagy Velence csatornáin... Mert Velence is sokat jelentett számára, személyes okból, és mint a „civilizációk találkozása, Bizánc a Nyugat szívében. Nem véletlen, hogy a Szentendrei kvartett részét képező London, Pomáz című regényem kulcsfontosságú jelenete Velencében játszódik” – nyilatkozta.[12]

Készített egy térképet is a labirintushoz, amin látszik, hogy minden mindennel összefügg. A teljes hálózat kinagyított központi részletén a keretbe foglalt nagybetűs nevek a regények főbb szereplői, a kisbetűs szavak pedig helyszínek, embercsoportok, fogalmak, szituációk. De hogyan lehet egy internetregényt kinyomtatni? Nem fából vaskarika ez? Erre különböző tipográfiai módszereket dolgozott ki szerzője (nyilak, számok, aláhúzások), a szerb és a magyar változatban némileg eltérő módon.

Az eddig bemutatott négy regény 2021-ben egy kötetben is megjelent, Szentendrei kvartett. Regénytetralógia címmel. Mind a négy olvasható külön is, de egymás után olvasva önálló értelmet nyernek. A szereplők jó része ismerős az alapműből, a London, Pomázból. Együtt valamiféle summáját adják Icsvics és Szentendre (meg a környező falvak) összefonódó történetének.

Furcsa műfajok: újságregény, trükkregény

A Kaláz parazsa Milosevits Péter szülőfalujáról szól (alcíme: Irodalmi mű, valóságból merített extrákkal). 2013-ban jelent meg Szerbiában, s mindjárt rangos irodalmi díjjal tüntették ki.[13] 2021-ben, a magyar megjelenés alkalmából létrejöttére így emlékezett a szerző:

„Sok éven át gyűjtöttem hozzá az anyagot. Családi történeteket, nagyanyám meséit, a faluhoz kapcsolódó legendákat. Rengeteg kép is összejött, fotóalbumokból, falubeli öregektől, ezért eredetileg úgy terveztem, hogy rendhagyó módon, újságformában fogom megjelentetni a könyvet. Inspirált ebben, hogy értettem az újságcsináláshoz, szívesen eljátszottam a tördeléssel. Sokáig dédelgettem ezt a tervemet, míg végül lemondtam róla, mert rájöttem, hogy a képek elnyomják a szöveget, és én elsősorban mégis regényt akartam írni.”[14]

Utolsó regénye, a Trükkregény (Trik-roman) 2021-ben egy időben jelent meg Szerbiában és Magyarországon. Ez a mű „mesteresszé, önéletrajz-variációk füzére és játék a trükkökkel és a tükrökkel” – írja róla Szegő János.[15] „Én-regény” ez is, bár a főhősről az író azt mondja: „eskü alatt nem merném sem állítani, sem tagadni, hogy az én vagyok”.[16]

A trükkregény fogalmát Milosevits még 1998-ban, A szerb irodalom története[17] című, rendhagyó tankönyve írásakor alkotta, olyan művekre, ahol a szerző azt a „trükköt” alkalmazza, hogy az elbeszélt történettel kapcsolatban valamilyen külső forrásra hivatkozik: például talált kézirat, valakinek a naplója, levei stb. Ezekben a regényekben a trükk nem valamiféle posztmodern huncutság, hisz végigtekintve a világirodalom történetén, hamar beláthatjuk, hogy nagyon is régi és gyakran alkalmazott írói fogásról van szó. Néhány ismert példa: Don Quijote, Gulliver utazásai, A Mester és Margarita, Karnevál, A három testőr Afrikában, Iskola a határon, Termelési-regény, Száz év magány, Zabhegyező, A rózsa neve.

Elbeszélések, versek

Milosevits Péter első prózai munkái hagyományosnak mondható novellák voltak, ezekből adott ki egy ciklusnyit szerbül még 1994-ben.[18] Magyarul ezek csak 2021-ben jelentek meg, Valaki más. Buli- és művésznovellák címmel. A Ta/lányok című kötet elbeszélései jóval későbbiek. Más a stílusuk, de hasonló gondolatkörben mozognak: középpontjukban az igazi szerelem mint reménykeltő, de végül is elérhetetlen dolog és a nő mint „talányos” jelenség áll.

A novellákban közös, hogy írójuk legkedvesebb olvasmányaira és az 1960-as évektől az 1990-es évekig terjedő élményeire alapozódnak. Valamint arra a szellemiségre, amely ezeket a műveket összeköti: a szeretetvallás, majd a társadalomból való kivonulás vágya, a világ abszurditásának átélése, és a – sokszor önpusztításig elmenő – lázadás a hétköznapok szürkesége ellen. És amiben a hippi életérzés akkoriban egy kamasz számára a legjobban kifejeződött: a beat- és rockzene.

Még a fiatalkori novellák előtt, 1990-ben megjelent egy verseskötete.[19] A magyar változat csak harminc évvel később, a 2021-es életműkiadásban látott napvilágot, Szentendrei regula. Szabad- és énekelhető versek címmel. Szerb előzményéhez képest a kötet tartalmában jelentősen kibővült. Vannak benne szabadversek és „dalok”, melyeket ismert dallamokra írt: francia sanzonra, szerb és magyar népdalra, a rajongásig szeretett Cseh Tamás dalaira,[20] a Hair című musical zenéjére. Akinek kedve van, el is énekelheti őket a jegyzetben megadott útmutatást követve. Vagy meghallgathat egyet a szerző előadásában: a Sztaravoda címűt.[21]

Összegzés: nosztalgia, irónia, hantológia…

Cikkem címében – Fantasztikum és szürrealitás a művészetek határvidékein – a „határvidék” kifejezést szó szerinti és metaforikus értelemben egyaránt használom. Fizikai és pszichológiai határok ezek: országhatárok és nyelvi, kulturális határok, egyben műfajokat, stílusokat, attitűdöket elválasztó határok, valamint időhatárok: múlt, jelen, jövő választóvonalai. A határ elválaszt, ugyanakkor össze is köt. Milosevits Péternél ez az a keskeny mezsgye, ahol összeér egyén és közösség, ahol folytonossá válik élet és halál. Úgy tűnik, épp ez a gyakran visszatérő motívum utal műveinek alapélményére, a megtorpanásra és átlépésre, nem ritkán visszafordulásra. Különös módon éppen a határokon való átjárás, a „határsávban” való elidőzés hozza el számára az oly annyira vágyott szabadság érzését. Ez magyarázza az ellentétes stíluseszközök váltogatását: a reális és a szürreális, a triviális és az abszurd, az irónia és a pátosz, az érzékenység és (néha) a durvaság közötti egyensúlyozást. A „fantasztikum”, a „szürrealitás” motívumai pedig ennek a bizonytalan, furcsa és ellentmondásos, tartósan átmeneti létállapotnak a „kisülései”, az ihletett pillanatok látomásos, képekben és hangokban, hangulatokban gazdag megfogalmazásai, egyben a művek csúcspontjai. 

Mindez rokonítja az angolszász hagyományban "weird literature" kifejezéssel jelölt művekkel, bár ezt a megnevezést Milosevits nem használta – az amúgy rendkívül széles ismeretanyagot felölelő – irodalomtörténetében. Írásait a hétköznapi emberek mellett gyanús alakok népesítik be: kisstílű ügyeskedők, nagymenő vagányok, zavart elméjű ápoltak és szenvedélybetegek, nyomorékok, holdkórosok… Mellettük magától értetődő természetességgel ott vannak a múlt árnyai, szellemek, tündérek és boszorkányok – és persze a rendes emberekről is mindig kisül valami rendkívüli... Gyakori helyszín a temető, a barlang, az elhagyott kőbánya, nem ritkák a titokzatos eltűnések és átváltozások, a felderítetlen halálesetek. Jellemző a szereplők korlátlan átjárása téren és időn, ezért több más kortárs magyar íróhoz hasonlóan az ő műveire is jól illik az alábbi leírás:

„A weird tájak tér-idő zárványokként jelennek meg, ami lehetővé teszi a személyes és a történeti múlt megélését és folytonos újraélését, így reflektált tapasztalattá válik egyfajta egyéni vagy kollektív nosztalgia, amely a hantológia fogalmával írható le, és áthatja az ismétlődés kényszerének élménye.”[22]

Anélkül tehát, hogy a saját életművével kapcsolatban ezt tudatosította volna az ahhoz egyébként nagyon is önreflektív módon viszonyuló szerző, regényeire, novelláira és verseire egyaránt jellemző a posztmodern lét- és időszemlélet, a „hantológia”, ahogyan azt Jacques Derrida nyomán például Mark Fisher 2012-es esszéjében megfogalmazta. Számára is kulcsfontosságú a megtört időérzék, ellentétben a létezést önazonos jelenlétként elgondoló hagyományos ontológiával. „Ami a kísértet alakjában fontos tehát, hogy nem lehet egészen jelen: nincs önmagában való léte, csak a már nem vagy még nem létezőhöz való viszonyt jelöli.”[23]

Képek: Gaján Éva. Borító, négyzetes kép: szentendre.hu.

[1] A forma elvének változásai Jancsó Miklós filmjeiben (1980). In: Milosevits Péter: Az emberiségkölteménytől a trükkregényig. Irodalmi tanulmányok. ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004, pp. 37–53.

[2] Milosevits Péter: Abszurd líra. Vasko Popa költészete az abszurd dráma és próza kontextusában – Beckett, Camus, Kafka. ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2022.

[3] Milosevits Péter életműkiadás. Szentendre, Szentendrei Könyvklub, 2021.

[4] Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0. Budapest, Holnap Kiadó, 2017. p. 191.

[5] Urbán Ákos: Hagyománytisztelet és szabadság. Budakalászi Hírmondó, 2023. november, p. 11.

[6] Szegő János: Szentendre jelkép. Líra Könyvklub Magazin, 2021. szeptember – november, p. 18. https://lirakonyvklub.hu/wp-content/uploads/2021/08/Lira_Konyvklub_2021-4.pdf (utolsó letöltés: 2024-08-04).

[7] Milosevits Péter író emlékestje. Megtekinthető a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár YouTube-csatornáján: https://youtu.be/mU_JPpxBeIM (utolsó letöltés: 2024-08-04).

[8] Ajánló: London, Помаз / PÁ. Pesti Műsor, 2016-05. szám.

https://www.pestimusor.hu/index.php?sect=koracikk&alsect=cikk&id=8730 (utolsó letöltés: 2024-08-04).

[9] Hasonmás kiadásban: Venclovićev sentandrejski bukvar, 1717. Fototipsko izdanje sa raščitanim tekstom i savremenim prevodom. Ured. Petar Milošević. Radionica „Venclović”, Budimpešta – Arte, Beograd, 2013.

[10] Szegő: i. m.

[11] Lásd: Projekat Rastko: Biblioteka srpske kulture. https://www.rastko.rs/rastko-hu/WebsajtStori/index.htm (utolsó letöltés: 2024-08-04).

[12] Szegő: i. m.

[13] 2014-ben kapta meg az év regényének járó Borisav Stanković-díjat. https://fr.wikipedia.org/wiki/Prix_Borisav-Stankovi%C4%87 (utolsó letöltés: 2024-08-04).

[14] Milosevits Péter író emlékestje. Lásd mint fentebb: https://youtu.be/mU_JPpxBeIM.

[15] Szegő: i. m.

[16] Ugyanott.

[17] Milosevits Péter: A szerb irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998, 540 p. (https://milosevits.web.elte.hu/textSIT%201998%202018.pdf, utolsó letöltés: 2024-08-04) és Storija srpske književnosti. Službeni glasnik – Radionica „Venclović”, Beograd – Budapest, 2010, 848 p.

Rendhagyó ez az irodalomtörténet, mert az értekező műbe végig irodalmias elemek vegyülnek. A szerzőnek a témára vonatkozó gondolatain kívül, azok mellett a szöveget átszövik az író-megfigyelő érzései, benyomásai, a saját helyzetére vonatkozó megjegyzései, a vele történt vagy éppen történő események. Ezek sokszor a tárgyhoz látszólag nem, vagy csak lazán kapcsolódnak. A posztmodern irodalomra jellemzően tehát a szubjektum e tudományos munkában is bevallottan és hangsúlyosan jelen van.

[18] Naći ću drugog. Pripovetke. Izdan, Budapest, 1994.

[19] Sentandrejski tipik. Književna zajednica Novog Sada, Novi Sad, 1990.

[20] Milosevits a Bereményi Géza–Cseh Tamás-dalokból a szerzők engedélyével átültetett szerbre is egy csokorra valót, s az ebből készült műsort többször előadták itthon és Szerbiában.

[21] Vers az Öreg vizénél. https://pemete.blog.hu/2021/11/16/vers_az_oreg_vizenel (utolsó leöltés: 2024-08-04).

[22] Borsos Bettina: „Ahol a víziók valósággá válnak” – spekulatív tér-idő konstrukciók a kortárs magyar weird irodalomban. In: Ütközéspontok, XI. A Doktoranduszok Országos Szövetsége Filozófiatudományi Osztály konferenciájának absztraktkötete. Szekszárd, 2024. március 22–23.

[23] Mark Fisher: Mi a hantológia? Fordította: Erős Réka. Új Szem, 2023-01-29. https://ujszem.org/2023/01/19/mi-a-hantologia/ (utolsó letöltés: 2024-08-04).