Pár évvel korábban volt kezemben az író 2011-ben megjelent verseskötete, a Madaram, amit még Borbély Szilárd ajánlott a figyelmembe. Az sem maradt akkor meg bennem, ám a Nem olvasása után azt azért újraértékeltem. A Nem ugyanis meglepett. Első olvasásra benyelt: majdnem letehetetlen. Elkapott a történet sodrása, amik részben közügyek is, nem véletlenül utaltam az előző mondatban Upor László könyvére. A 2020 szeptemberi ellenállás az egész országot lázba hozta. Időközben olvastam néhány kritikát a kötetről, így Bartók Imre, Fábián Tamás, Ilosvai Eszter, Melhardt Gergő reflexióit. (Vagy a prae.hu művészeti portálon Borsai Szandra írását – a szerk.) És még többet is, melyekkel vagy egyetértettem, vagy nem, csak éppen vitába szállni nem kívánok azokkal. Az említettekben viszont nem olvastam azokat az érveket, amik miatt én meglepődtem. És ezzel magyarázatot is adok arra az esetleg felmerülő kérdésre, hogy miért ír egy zeneszerző kritikát egy irodalmi műről: egyrészt személyes okok miatt (a zeneszerző is olvas), másrészt a kritikákban nem találtam kellően hangsúlyozottan a Nem mellett szóló pozitív és negatív élményeimet. 

Miután túljutottam azon a döbbeneten, hogy vajon egy huszonéves író miért kezd memoárregényt írni, ennek okán gondolkodva merül fel a kérdés: vajon mitől alakult ki az előítélet, hogy memoárt csakis a magamfajta, sok időt megélt emberek írhatnak. Egyáltalán memoárregény-e ez, mikor lehetne nyilván kulcsregény, fejlődésregény, karrierregény, kampuszregény, és a jóég tudja, hogy még micsoda. Nekem eleinte leginkább a goethei fejlődésregényt, a Wilheim Meister tanulóéveit juttatta eszembe. Ahogy Jane Austen Büszkeség és balítéletje, vagy Márquez Szerelem kolera idején című műve, amire Melhardt Gergő is utal kritikája címében. Shakespeare néhány drámája is felmerült bennem lehetséges előzményként, de igazán azonosítható művet nem találtam az általam olvasott, szerény mennyiségű irodalomban. Ám csak eleinte gondoltam ezt fejlődésregénynek, és csak az utolsó oldal olvasása után tudtam meg, hogy mit is olvastam. Elárulom majd e cikk végén. 

Az, hogy egy fiatal író nekiáll egy saját életét feldolgozó Bildungsroman típusú művet megírni, még csak nem is példa nélküli. Igaz, hogy a példa – Szentkuthy Miklós Barokk Róbert címmel 19 éves korában befejezett műve – csak az író halála után jelent meg. 

Kemény Lili hangja hasonló körülmények között alakult, és ehhez a hanghoz még hozzátartozik egy pajzánságba hajló irónia, egy olyan szubtilis humorérzék, amely tetten érhető a leírásokban is, például mikor a doktori iskolát jellemzi túltolt cinizmussal: "Egész félév alatt az volt a legfelvillanyozóbb momentum, amikor kéken fölizzott egy projektor előtt felejtett kávéspohár." (282. oldal) Néhány névkód (Ash, Demynek Endre) is mosolyra késztetett, utóbbin azóta is röhögök. Vagy megjelenik a humor szerelmes évődésként az amúgy igen kevés párbeszéd egyikében:

– Kemény, kérsz virslit?
– Nem! 
– Hányat?
– Kettőt! 
– Hármat?
– Aha!  (288. oldal)

Persze nem elég letudni a Nem szándékait azzal, hogy amiatt lett megírva, mert a szerzője képes rá. Aki ezen csodálkozik, csodálkozzon azon is, hogy miként képes rá. Olyan virtuóz mondatszerkezetekkel, széles, sőt kiszélesített szókinccsel dolgozik, mellyel még a hétköznapiság határán tudja tartani mondanivalóját: éppen hogy közérthető, ám a mögöttes elvontabb tartalom jelzi azért a családi bölcsész hátteret, és a mai generációk által annyira kínosnak tartott klasszikus műveltséget. Ezen persze változtatni szeretne, és ezt úgy teszi, hogy keresi a másik embert saját magában is. Amiből aztán kilép, mintha csak saját magát figyelné. És ez nem valami skizoid helyzet, mert annak is megvannak a sajátos ismérvei. Inkább olyan játékos szerepvállalás, amelyben nincs meg a távolságtartás biztonsága.

Kemény Lili nem visszaemlékezik az élete eseményeire, hanem rácsodálkozik.

Nem szépíti meg a valóságot jól bevált idiomatikus metaforákkal, ahogy egy költőtől elvárná az olvasója. Leírja, használ költői eszközöket, így sokkal árnyaltabb a szövegkezelése mintha egy kocsmai történetmesélés során elmondaná. Nincs meg nála az emlékezést átalakító idő hossza, így hiányzik annak magánmítosszá alakulása és tapasztalati letisztultsága. Amit memoárnak véltem, az közvetlen megélés: önéletrajzi dokumentum. A dokumentarizmustól azonban épp az egyéni szöveghasználat, az önálló stílus, és a személyes érveken fekvő dramatikai hangsúlyozás menti meg.

Ám a könyv nem ezen értékei miatt futott akkorát, hogy közbeszéd tárgya lett. Hanem az író enfant terrible-státusza miatt: megjelentek olyan részletek a regényből, melyek családi és intim titkok kifecsegését sejtettek. Utóbb kiderült, ez kiváló marketingfogás volt: a bulvárérdeklődés mindig egy nagyobb csoport közös tulajdonsága. Nem mindenki fogadta ezt kellő pozitivitással. Mert Jung óta tudjuk, minél nagyobb egy csoport, annál kevesebbek a tagjainak közös tulajdonságai. Ezek egyike a szex. Olvasói közösségi oldalakon kíméletlenül az író szemére vetik az író tabudöntögető megjegyzéseit: "Még az igaz szerelem sincs meg segédeszközök – drog, pornó, közös gyerek – nélkül, (…)". Kifogásolják a szexualitás nyers ábrázolását. Mondván, hogy a szép és ideális szexről is nehéz beszélni, mert az intimitásról szőtt ideákat sérti. 

A látszat csal, szerintem az író kifejezetten szemérmes.

Erről így vall: "Én a barátaimmal, a testvéremmel sem beszélek a szexről, soha, ezt értse meg, soha. Elképzelhetetlen!"  (280. oldal) A szexualitásról tényleg nehéz beszélni még az írói etika keretei között is. Akik megpróbálták, azok bátorsága tiszteletreméltó, azonban az eredmény nem mindig az. Nagyon rutinos érzékenységű írók – köztük Nádas Péter vagy Felix Salten bicskája beletört az intim részletezésekbe. Ugyanakkor ezek a kritikusok – vagy nem is kritikusok, hanem kritikai szemléletű idősebb olvasók – próbálják elkerülni a prüdéria vádját, elismerik, hogy lehet és kell beszélni a szexualitásról, de az legyen poétikus, érzelemmel telített, egyáltalán el sem tudnak képzelni szexuális kapcsolatot szerelem nélkül. Csakhogy

Kemény Lili nem szexualitást ábrázol, hanem ösztönök fiatalkori megnyilvánulásait. Nem részletezi, hogy milyen a boldog szex, de úton van afelé, hogy részletezze

akár: “Kicsit szexelünk, mert nagyon szerettük egymást." - írja. (257. oldal) Nem azt vallja, hogy a szerelemmel telített kapcsolat magasabb rendű, hiszen előbb kell kapcsolatban lenni valakivel ahhoz, hogy beleszeressen. Nyilván tudja, hogy mi a szerelem, ám erről visszafogott líraisággal értekezik. Tudja, hogy létezik szerelem első látásra, említi is ezt az anyjával kapcsolatban: “Ő az”.  (7. oldal) Bár ez a leírás éppen vonatkozhat szimpátia első látásra kifejezésre is, ha volna ilyen közhely. Biztosan ismeri a Rómeó és Júliát, ám felkészült filológusként azzal is tisztában van, hogy Shakespeare nem bíbelődött az ismerkedés bonyolult részleteivel, azok ugyanis épp az intimitás bensőségessége miatt nem szoktak túl drámaiak lenni. Márpedig az írói elbeszélő ezekre a részletekre kíváncsi, a kapcsolat elmélyülésének a kérdéseit szeretné magában tisztázni, minimum leírja a tapasztalt visszásságokat. Shakespeare ezt nem tette, de az egy másik kor és egy másik szándék volt, s mi több, úgy elcseszte a Rómeó és Júlia végét, hogy azóta is komoly kihívást jelent rendezőknek a félreértésből megtörtént halál ábrázolása. Feltételezem, hogy ezt a shakespeare-i mintát kapja meg a regénybeli Kemény Lili, aki aztán eljut a halál kérdésköréhez. Miközben több shakespeare-i helyzethez is: előbb az Antonius és Kleopátra szerelmi háromszögéhez, majd a IV. Henrik politikai konfliktusaihoz. 

Mai tudásunk szerint a szerelmi háromszög hibás folyamat, mert a három tag közül kettő biztosan nem szereti a harmadikat – Mikes szereti Lilit és magát, de nem szereti Balázst; Balázs szereti Lilit és magát, de nem szereti Mikest; Lili szereti Mikest és Balázst, de nem szereti magát –, így nehezen lehet ebből sérülés nélkül kijönni. Éppenséggel fel lehet tenni a kérdést, hogy rossz-e az, ha valaki egy hibás folyamatba lép bele. Mert biztosan nem jó. Ám ami nem jó, az nem biztos, hogy rossz is. Amikor egy író (zenész, színész, képzőművész stb.) a legbensőbb énjét teszi közzé, akkor ezzel sebezhetővé teszi saját magát. A vox populi élt is a felkínált lehetőséggel: magyar író Kertész Ákos óta nem kapott ennyi bárdolatlanul gyalázkodó kommentet a közösségi médiában. Miközben a regényben ezt kívánja: "Más sose lásson ilyen állapotban, fohászkodtam magamban, ami ráismerés volt arra, hogy semmit sem szégyellek Mikes előtt." (256. oldal) 

Amikor az író kilép önéletírói énjéből a Lili nevű alteregó-druszájába, őt nárcisztikus tulajdonságokkal ruházza fel. Mindeközben nem keveredik önmagával. A célja a stiláris objektivizmus kísérlete, ezt egy lábjegyzetben vallja be (278. oldal). A szövegből kiderül, hogy Mikes kényszeres. (287. oldal) Azt tudjuk, hogy bizonyos munkákat segíthet egy-egy sajátos betegség vagy lelkiállapot. Zenészeknél előny az Asperger-szindroma egyik tünete: az abszolút hallás. Egy kényszeres pedantériával rendelkező ember például kiváló író, zeneszerző, vagy festő lehet. Bármilyen alkotási folyamatban jót tesz a rendszeresség, még ha az kényszeres is. Egy nárcisztikus személyiségzavar pedig pedig akkor lehet előny, ha az illető színész. Bár nem nagy előny. Ugyanis egy nárcisztikus személy empátiája gyenge, így nehezen tud átéléssel játszani, ám az empátia hiányát pótolni tudja grandiozitással, a saját feljogosítottságát rá tudja húzni bizonyos karakterekre. Az ábrázolt nárcizmusból ered az elbeszélő öngyűlölete is, melyet a 91. oldalon egy lábjegyzetben tesz nyilvánvalóvá. Azt feltételezem, hogy az öngyűlölet az elbeszélő esetében nem személyiségzavarból származik, hanem egy világnézeti alapállás félreértelmezése is lehet: az individualizmus közösségekkel szembeni tarthatatlansága az, ami az öngyűlöletet kiváltja. És itt tényleg észrevettem a beígért párhuzamot a Keringővel. Ott gyakran előfordult, hogy az altruista szerzői magatartást öngyűlöletnek vélték. Tehát azt, amikor a Keringő hőse úgy segít máson, hogy azzal magának kárt okoz, azonosították a szerzővel, azaz velem. Pedig a kiindulópont az én esetben nem egy önmagam ellen fordított érzelem, hanem a személyes érveimről – és így végső soron az individualista jogaimról való lemondás. Most itt nem szeretném taglalni az individualizmus káros mivoltát, merthogy annak haszna is van. Ám ha valaki a saját személyét nem érzi elégségesnek a világ haladásához, akkor a kivételezettségről lemondhat. Vagyonról, tehetségről, mindenről. Merthogy a kivételezettséget ki sem érdemelte.

„Most, hogy átéli végre a vágyat, katartikus, pusztító-építő, gépies-kísérteties, romantikus-neurotikus, érzéki- szellemi formában, tompítatlan nárcizmussal, és mégis a Másik szubjektivitásának leckéjét tanulva meg belőle, magát az ezeréves közhelyt, érzem, hogy közösségbe lépek általa, írók, festők, gondolkodók, filmrendezők posztumusz kommünjébe. Mert a közhely közös, és személytelen.”  (154. oldal)

És nagyon sokféle.

Nyelvi közhelyek, vizuális közhelyek, zenei közhelyek satöbbi. A közhely alkalmas arra, hogy lokációra, korra utaljon az alkotó. Sőt akár személyre: Shakespeare közhelyei ma már nemcsak Shakespeare-t jelentik.

Én ezt a gondolatmenetet a regény talán legfontosabb részének tartom, mint az elfogadás dokumentumát és a közhelyek révén egy kompromisszumos teljesség igényét, annak a vágyát, hogy az egészre ne a részletekből kelljen következtetni, hanem az egészből kéne a részleteket észrevenni. És milyen szép már ez a mondat! Mennyi információt hordoz egyetlen esztétikai alaphelyzetről úgy, hogy kétségem sincs az eredetiségéről. 

A Nemben a konfliktusokat a személyiségek és a foglalkozások keveredése okozza. Ám

az író Kemény Lili rálát a kaotikus egészre, és kontrolláltan keveredik a regénybeli filmrendező Kemény Lilivel.

Ez az írói eszköz olyan lehetőségeket ad, mellyel csak kevesen tudnak élni, sőt e regény előtt nem is tapasztaltam hasonlót. Ráadásul a formaképzésben a szakaszolással is részt vesz. Technikáját elrejti az egyik filmnovellába: "A novellisztikus formával az atmoszférafestésre, és a képi-érzetbeli elemek erősítésére törekszünk (a forgatókönyv-formátummal szemben, ami a cselekményekre és a dialógusokra helyezi a hangsúlyt."  (163. oldal) Nem tudom, van e jelentősége, hogy a 426 oldalas könyv 163. oldalán, tehát az aranymetszésen írja le, hogy a klasszikus zárt formák és témák helyett nyitott motívumokból összeálló alkotói folyamatra épít. Ha ez nem szándékos, akkor az író rendkívüli formaérzékkel rendelkezik. Valójában itt nyilatkozik arról, hogy az általa elutasított klasszikus műveltség zárt formái mellett milyen természetes folyamatokból származó struktúrák szerint képzel el és hoz létre egy műalkotást. A sokak által vitatott megoldás lehet éppen szerkesztői húzás, ám a kiadó a szerkesztő nevét szemérmesen nem teszi közzé. Pedig feltennék neki néhány kérdést, többek között azt, hogy ismeri-e a különbséget a kötőjel (-), elválasztójel (–) és a kiveszőben lévő gondolatjel (—) között. Merthogy a közbevetések gyakran elválasztójellel szerepelnek gondolatjel helyett, így aztán nem lehet csodálkozni az értelmezési zavarokon. Persze az is elképzelhető, hogy a szerkesztői munka hiányosságai szándékoltan vet fel olyan kérdéseket, amelyek szorosan a regény hátteréhez tartoznak. Lehet, hogy a szerkesztő a regény egyik főszereplője, s így emeli a szerző objektív látáspontúvá. Gondoltam, megnézem, van-e kiemelkedő részlet a másik aranymetszésen, a 263. oldalon. És van. Bár eléggé elrejtve. Azon a részen az író Mikes szellemi fejlődését tárgyalja, ahová berejt négy mondatot, ami a véleménye az ezredforduló magyar popzenéinek dalszövegeiről: “Hihetetlen, hány kőkemény macsós nóta fullad abba, hogy ez fáj, fáj, mindenki basztat, nem bírom. Ebben a világfelfogásban tényleg nincs sok tér szabadon hagyva egy tartalmas felnőttkornak, öregkornak, az igaz szerelemnek ellenben van, az örök hűségnek, annak, hogy őrökre kurvajól érezzük magunkat a csajjal, aki más mint a többi. Ezekben a dalokban világos, hogy a civilizáció önmagában nem érték. Kritikusak is, idealisták is.” (263 oldal). Itt elgondolkoztam azon, hogy ez az elemző kijelentés mennyire általánosítható. Találtam rá példát a saját dalaim között. Tágabb értelemben persze a magyar himnusz is valami hasonló indíttatásból születhetett. 

Fábián Tamás a kritikájában az író szemére veti, hogy a beemelt részek egyes filmforgatókönyvekből "egy ponton azonban sok lesz belőlük, és lapossá is válnak azok a részek, ahol el nem készült egyetemi alkotások forgatási folyamatairól van szó, olvasói szempontból indokolatlan mélységben.” (Idézett kritika). Szerintem a beemelt forgatókönyv-részletek és tervek a regény dramaturgiájának szerves részei, különösen a végkifejlet előkészítésében játszanak komoly szerepet. A formai vázat az író még megfejeli azzal, hogy bizonyos eseményeket, verseket kitekintő lábjegyzetbe kényszerít. És ezzel elindít az olvasóban egy kíváncsiság-folyamatot. Néha a lábjegyzetek önálló életet kezdenek élni, megszakítva a narratíva egymásra épülő szerkezetét. Ez a forma nekem teljesen új, zenei formák tudnak csak ennyire lázba hozni. Szerettem olvasni ezt a könyvet. Szerettem, ahogy tart egy történelmi idővonalat, meglepődtem a kitekintésektől és a párhuzamosságoktól. Néha meglepődtem a naivitásokon és a nem ismeréseken. Nem kezdtem el a nevek kódjainak utánajárni: más generáció vagyok, más helyen élek, úgysem ismerek senkit. Ezzel azt akartam jelezni, ha ezt a könyvet lefordítják, az ugyanúgy fog hatni, ahogy rám hatott. Nem kell tudni, ki a Mikes, azt se, hogy kicsoda Sipos Balázs, vagy micsoda az Úri Muri. A regény legfőbb értéke a gazdag szókincsű nyelvezetben és a formai megoldásaiban rejlik. Mintha az író előre tudta volna, hogy a regényét le fogják fordítani, szinte segítette is az értelmezést indoeurópai nyelvek szerkezeteihez való alkalmazkodással. Ezzel persze ugyanakkor nehezítette a magyar nyelvű megértést. A nehézségek főleg ott látszanak, ahol a szerző szándékos információ-torlódást használ, vagy a nem kellően kifinomult szakaszolásokból adódóan, mely esetemben a 303-313. oldal közötti rész megértését tette eléggé energiaigényessé. 

Végezetül tartom ígéretemet, és elárulom, hogy milyen műfajra ismertem rá a könyv olvasása végén. A FreeSZFE történéseinek olvasása közben elkezdett hiányozni Mikes, az elbeszélő Kemény Lili regénybeli kódolt nevű társa. Vajon mi lehet vele? Erről csak utalásokkal kapunk tájékoztatást. 

"Ez Mikes iskolája." (355. oldal)

Azt hiszem, itt az egyetemfoglalás csak háttér, olyan háttér, amely előtérbe került, azért, hogy elrejtse Mikes emberfeletti küzdelmét a szerepével. A színészek különböző módokon zárják ki a külvilágot maguk körül. Van, aki alkohollal, vagy más anyaggal. Hiszen minden anyagot körbevesz egy másik anyag. Van, amikor a helyzet megoldhatatlan. Ez egy ilyen helyzet. Miközben hosszútávú egzisztenciális kérdések dőlnek el, addig rejtve történik egy meghitt és kegyetlen küzdelem azzal kapcsolatban, hogy miként tud valaki egy lépés után egy másikat megtenni. Aztán mikor oldalakon át az események leírását olvasom, felmerül egy hiány: nincs Mikes, elvarratlan szál a küzdelme. Az egyetemfoglalásról az elbeszélő kifejezi különvéleményét, ám ezzel együtt marad az olvasóban a feszültség: mi lesz a végkifejlet Mikessel? Természetesen nem árulom el. Csak azt, hogy mire jöttem rá a végén.

Ez a regény valójában egy fájdalmas, mélyen megrázó, és végtelenül intim szerelmes regény, egy nem hétköznapi

love story. 

A szerző fotóival

Kemény Lili: Nem. su\curesale, Lyon–Budapest–Athén, 2024.